A nomádok földje lassú ritmusa nyugalmat áraszt. Joshua James Richards operatőr kameramunkája lenyűgöző, az egyik pillanatban poros és földhözragadt, a következő pillanatban pedig árad belőle a költészet. Zhao munkáin erőteljesen érződik Terrence Malick hatása: ahogy Fern végigsimít egy vörösfenyő törzsén, ahogy a kamera a tájat és az arcokra tapadva az emberi lelket fürkészi, a képek túlmutatnak önmagukon. Kicsit olyan, mintha a kamera igazodna az eseményekhez, nem pedig fordítva, ám mindez szándékos, hiszen a nomádok esetében sem a cél, hanem maga az út számít, ugye. Zhao stílusa a francia új hullám egyetlen női tagját, Agnès Vardát is idézi: nem küzd mindenáron az empátiánkért, mégis könnyedén elnyeri érzékenységével és megindító őszinteségével. Nincsenek amolyan aprólékosan felépített, előkészített „nagy jelenetek”, mégis vannak katarzisok.
A nomád közösség mondása szerint nincs végső búcsú, az elengedés pedig nem gyökértelenséghez, hanem végül szabadsághoz vezet.
A történet szereplői körforgásban élnek, évről évre visszajárnak kedvenc helyeikhez. A film szerkezete ezt a ciklikusságot mintázza, hiszen Fern végül ismét elindul Empire-ből, hogy ezentúl örökké úton legyen.
A Velencében Arany Oroszlánnal jutalmazott és hat Oscar-díjra jelölt A nomádok földje karakterorientált, ám egyúttal erős társadalomkritikát megfogalmazó mű. Egyetemes történet helytállásról, gyászmunkáról és magányról, valamint a legkilátástalanabb percekben megtalált szeretetről. Fern és sorstársai látszólag céltalanul kóvályognak a semmiben, mégis boldogok: összetartásuk jelenti emberségük utolsó szalmaszálát. Az iparosodás következtében kizsákmányolt táj már nem az amerikai álmot testesíti meg, vagy a boldogságkeresés ideológiáját. Mégis, A nomádok földje arra tanít, hogy menni kell, nem pedig feladni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!