A kiállítás különleges ereje abban rejlik, hogy egyszerre személyes és kollektív. A családi fényképek bensőséges világa és a kihalt terek távolságtartó képei egymás mellé kerülnek, mégis egységes narratívát alkotnak. Dondjuk munkája ezzel a fotográfia egyik alapvető funkciójára emlékeztet: a tanúságtételre. Nem véletlen, hogy a csernobili zóna a kultúrában is erőteljes szimbólummá vált. Többek között a Sztrugackij fivérek regénye, Tarkovszkij Stalker című filmje is hozzájárultak a zóna mitológiájának kialakulásához. Dondjuk azonban visszavezeti a figyelmet a valóságra: a tragédia nem látványos díszlet, hanem feldolgozatlan történetek sokasága.
A projekt túlmutat Csernobil konkrét történetén. A művész saját, „alvó archívumként” emlegetett anyagára is utal, amely az ukrajnai forradalom és a háború előtti mindennapok lenyomatait őrzi.
A dokumentarista munka csak az első lépés. Az idő hozzáadja az újabb rétegeket, és csak később értjük meg igazán, mit is rögzítettünk
– fogalmazott. Így válik A felejtés zónájában kiállítás a múltidézés mellett jelen idejű figyelmeztetéssé is. Arra késztet, hogy újragondoljuk viszonyunkat a képekhez, az emlékezethez és saját történeteinkhez, mielőtt azok is végleg eltűnnének a feledés homályában. A Mai Manó Ház tereiben megnyíló archívum egy eltűnt világ lenyomata és élő bizonyíték arra, hogy az emlékezés felelőssége minden korszakban közös ügyünk marad.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!