Negyven év telt el azóta, hogy 1986. április 26-án a csernobili atomerőmű robbanása örökre megváltoztatta Európa történelmét és az ember technológiába vetett hitét. Az idő múlásával a katasztrófa emléke fokozatosan átalakul: a személyes élményekből történelem, majd mítosz válik. Makszim Dondjuk ukrán vizuális művész és fotográfus kiállítása a Mai Manó Házban ezen a kritikus idővonalon helyezkedik el. Egy olyan pillanatban, amikor a zóna mikrotörténelmi vonatkozású fizikai emlékei a végső megsemmisülés határára értek.
Csernobil archívuma
A fotográfus 2016-ban kezdett dolgozni a projekten, miután felismerte, hogy a zónáról alkotott képünk teljesen hiányos. A világ főként a robbanást és az azt követő pusztulást ismeri, de elfelejtette azt a nagyon is valóságos életet, amely a tragédia előtt létezett Pripjaty városában és a környező falvakban. A művész megközelítése nem a pusztulás esztétikájára, hanem a kollektív emlékezet rekonstrukciójára törekszik: nem egyszerűen megfigyel és dokumentál, hanem a múlt töredékeinek megmentőjeként és újraértelmezőjeként lép fel.
Makszim Dondjuk eddig öt évet töltött a tiltott zónában, hogy dokumentálja a természet által fokozatosan visszahódított területet.
Kezdetben a táj és az elhagyott városok érdekelték, ám idővel figyelme a romok között megbúvó személyes tárgyakra irányult. – Amikor először jártam a zónában, még nem tudtam, mit keresek. A csend és a magány vonzott, menedéket találtam ott a háború káosza elől – idézte fel lapunknak Makszim Dondjuk.
Az elhagyatott vidéket tanulmányoztam, azt a tájat, ahol a természet vette át az uralmat, eltüntetve az emberi jelenlét nyomait. Ahogy egyre mélyebbre jutottam a falvakban, leveleket, családi fotókat és filmtekercseket találtam, amiket senkinek nem volt ideje magával vinni. Innentől már nem egyszerűen egy hely dokumentálásáról volt szó, hanem a megmaradt anyagokkal való munkáról.
Az alkotófolyamat végül a töredékek összegyűjtésének, megőrzésének és újragondolásának folyamatává vált. Nemcsak rögzíteni akartam, hanem megérteni azt is, hogy mi marad hátra, miután az embereket kiszakítják az életterükből – fogalmazott.
A kiállítás egyik legmegrázóbb rétege a talált fényképek állapota. Az idő, a nedvesség és a sugárzás nyomai nemcsak roncsolták, hanem át is alakították a képeket. Az alkotó ezt a folyamatot „kémiai kollaborációnak” nevezi: a természet és az idő mintegy társszerzőként írja újra a múlt vizuális lenyomatait. A megkopott, elmosódott felületek így az emlékezet törékenységének metaforáivá válnak. Dondjuk azonban tudatosan elfordul a Csernobilról kialakult közhelyektől.
A talált képek jelentése az idő múlásával átalakul. Amikor ezek a fotók készültek, senki sem tudta, mi fog történni. Ma már hordozzák annak tudását is, ami később bekövetkezett
– tette hozzá. Dondjuk projektje, a Csernobil-archívum, saját fotográfiáival együtt jelenleg húszezer darabot számlál és folyamatosan bővül. A művész nem válogatott szigorú szempontok szerint, mindent megőrzött, amit talált. Még a legegyszerűbb, leghétköznapibb kép is – egy családi pillanat, egy esküvő, egy hétköznapi jelenet – teljesen más jelentést kaphat az évek során. Ebben az értelemben az archívum híddá vált múlt és jelen között.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!