Már nem kell a valóság

A fotográfia értelmezésének egyik alapvető kérdése, hogy milyen természetű kapcsolat fűzi a képet ahhoz, amit ábrázol. A fénykép nem azonos a valósággal, a létrejötte azonban hagyományosan feltételezte, hogy a képen megjelenő látványnak van valamilyen valóságreferense. Ez azonban önmagában nem jelentett objektivitást: a fotográfus választ, kivág, nézőpontot keres, így a fénykép már létrejöttekor értelmező döntések eredménye. A mesterséges intelligencia (MI) által létrehozott, fotografikusnak tűnő képek azonban éppen ezt a referenciális viszonyt teszik kérdésessé: egy soha nem létezett pillanat is úgy nézhet ki, mintha megtörtént volna. A magyar fotográfia napja alkalmából Bán András művészettörténésszel, műkritikussal, valamint Gőbölyös Luca fotóművész-képzőművésszel arról beszélgettünk, mit kezdünk az új képi entitással – és közben mi történik a fotográfiáról alkotott fogalmunkkal.

Cseri László: Síkvidék sorozat Forrás: Műcsarnok

A hatodik terem

A III. Fotóművészeti Nemzeti Szalonon külön szekció foglalkozik a mesterséges intelligenciával létrehozott képekkel. A tárlat kurátorai, Bán András és Kincses Károly olyan munkákat válogattak, amelyek különböző módokon keresik az MI helyét a fotográfiai gondolkodásban. „A már jó ideje a pályán tevékenykedő alkotók, és egyáltalán a fotóművészet mesterei nagyjából 150 év alatt kialakítottak egy mércét, esztétikai gyakorlatot, ízlést, ami persze ez alatt a 150 év alatt is sokat változott. Amikor ma ránézünk egy fotográfiára, azt is mérlegeljük, hogy az egyszerűen csak kommunikáció, információátadás, vagy valami komplexebb dolog történik, ami mélyen hat ránk, elementárisan megérint bennünk valamit. Ennek a fotografikus kifejezésmódnak – nevezzük fotóművészetnek – megvan a maga gyakorlata, megvannak a csúcspontjai és a korlátai” – mondja Bán András, rávilágítva, hogy a mesterséges intelligencia igénybevételével létrehozott képek esetében mindez nagyon összebonyolódik. 

Nem azt próbáltuk eldönteni, hogy a mesterséges intelligencia által létrehozott képek közül mi tekinthető művészetnek, hanem azt tekintettük át, hogy a gyakorló művészek milyen utakon indulnak el, amikor megpróbálják az MI-t bevonni az eszköztárukba 

– hangsúlyozza.

Gőbölyös Luca installációja a Műcsarnokban (Forrás: Facebook/luca.gobolyos)

A hatodik terem ennek megfelelően inkább keresztmetszet, mint állítás: különböző alkotói stratégiákat mutat meg arra, hogyan lehet egy már létező képi gyakorlatba beemelni az új technológiát. Az egyik lehetséges út éppen az, amikor az MI nem önálló témává, hanem egy összetettebb mű részeként válik jelentésessé. Gőbölyös Luca installációja ilyen módon használja a technológiát. A művész nagymamája rajzaiból és történeteiből kiindulva MI segítségével hozott létre fotografikusnak tűnő képeket, amelyeket plexire nyomtatott, majd hő segítségével torzított. Az installációban ezek a képek a nagymama rajzaival, a Fortepan archívumából válogatott, az 1930-as évek női munkáját dokumentáló fényképekkel, saját alakjával és kézzel írt szövegekkel kerülnek kapcsolatba. 

„A térben lebegő, deformált képek egyszerre idézik fel a fotografikus kép hitelességének látszatát és kérdőjelezik meg annak valósághoz fűződő viszonyát. Szándékoltan afféle girbegörbe tükrökként működnek: miközben a harmincas évek fotografikus képeinek vizuális eszköztárát használják, valójában az én imaginációm és a nagymamám történetei alapján jönnek létre” – magyarázza Gőbölyös Luca.

Mi lesz a fotóművészettel?

A mesterséges intelligencia megjelenése nemcsak azt a kérdést veti fel, hogy minek nevezzük az új képeket, hanem azt is, milyen szerepe marad a fotográfia hagyományos eszközeinek és az azokhoz kapcsolódó alkotói tudásnak. Bán András szerint éppen ezért nem önmagában az MI-kép jelenti a legnagyobb kérdést, hanem az, hogy mit kezd vele a fotográfia.

„A probléma inkább a másik oldalon van: mi lesz a fotóművészettel? Ha bármi megcsinálható – bár ezt az állítást mindjárt kétségbe is vonom –, akkor mi szükség van egyáltalán a digitális kamerákra, vagy még korábbról a hagyományos fotográfiai eljárásokra, amelyek nyilván sokkal nehézkesebbek, mint otthon ülni egy képernyő előtt és promptokat megfogalmazni?” – teszi fel a kérdést a műkritikus.

 A „bármi megcsinálható” állítását Bán András éppen az emberi képzelet korlátaival összefüggésben vonja kétségbe. Szerinte az MI sem képes teljesen elszakadni attól a képi és tapasztalati készlettől, amelyből az ember maga is építkezik.

„Ha megnézzük a szalonon szereplő munkákat, vagy a neten, illetve nemzetközi kiállításokon látható alkotásokat szemléljük, azt látjuk – és ez egyáltalán nem meglepő –, hogy az emberi fantázia nagyon korlátozott. Ha a legkülönfélébb science fiction filmeket vagy hasonló alkotásokat vizsgáljuk, általában azt látjuk, hogy amikor elképzeljük az idegen lényeket, a földi élet bizonyos elemeinek kombinálásával tesszük. 

A fantáziánk inkább a tapasztalataink furcsa kombinációiból áll, nem pedig olyan parttalan teremtésből, amelynek során soha nem létezett tárgyakat, lényeket vagy helyzeteket gondolunk ki. Így aztán a mesterséges intelligenciával létrehozott képek is, amelyek egy iszonyatos méretű közös digitális kincsből generálódnak, még inkább abból hoznak létre valamit, ami már úgyis létezik, ami már korábban létrejött

– mondja a művészettörténész.

Gőbölyös Luca (Fotó: Megyeri Zoltán Sándor)

Gőbölyös Luca szerint az MI fotográfiára gyakorolt hatását nem lehet egyetlen szempontból megítélni. „Szerintem itt fontos különválasztani a dokumentarista és az alkotói fotográfiát, mert az MI megjelenése egészen más módon érinti a kettőt” – hangsúlyozza. „A fénykép indexikus mivolta abból következik, hogy létrejöttéhez szükség van egy valós referensre: valamire, ami a kamera előtt jelen volt, és amelynek fénye fizikailag részt vett a kép létrejöttében. Ez természetesen soha nem jelentette azt, hogy a fénykép maga volna az igazság — a kivágás, a nézőpont, az időzítés és a kontextus mindig értelmezés kérdése volt. De a valósághoz fűződő fizikai kapcsolat megmaradt. 

Egy olyan képi környezetben, amelyben egyre több, valós referens nélkül létrejövő, mégis tökéletesen fotografikusnak látszó kép vesz körül bennünket, ez az indexikus kapcsolat új jelentőséget kaphat. A dokumentarista fotográfia egyik alapvető értéke éppen az lehet, hogy valós eseményekhez és megtörtént helyzetekhez kötődik 

– mutat rá a fotóművész.

Más a helyzet az alkotói munkák esetében – mondja Gőbölyös Luca. „Egy alkotói munka használhat generált képeket, de számomra akkor válik igazán érdekessé, ha nem egyszerűen él a technológia látványos lehetőségeivel, hanem rá is mutat annak működésére, korlátaira, sztereotípiáira, hibáira és arra, hogyan alakítja át a valóságról és a képről való gondolkodásunkat. Vagyis 

az MI nemcsak új képeket adhat az alkotó kezébe, hanem maga is a vizsgálat tárgyává válhat.”

Nem a technika fog változtatni

Az azonban, hogy egy új technológia megváltoztatja a képekhez való viszonyunkat, még nem jelenti azt, hogy önmagában új művészetet is létrehoz. Bán András szerint a döntő kérdés továbbra is az, mit kezd az új eszközzel az alkotó.

„A technika csak egy lehetőség. A 20. század folyamán a fotográfiával kapcsolatos ízlés, értékítélet nagyon sokat változott. Olyan korszakalkotó művészek, mint például Moholy-Nagy László, sok olyan meglátást hoztak a képiség történetébe és a képekről való gondolkodásba, amely korábban nem volt elfogadott. Ha változik a fotográfiával, vagy általában a fotó jellegű képekkel való kapcsolatunk, az nem a technika által fog változni, hanem azáltal, hogy jelentős alkotók kézbe veszik ezt a technikát, megformálják, kisajtolják belőle, hogy egyáltalán mit lehet létrehozni, mire alkalmas, mire képes. Tehát nem a technika fog változtatni, hanem az az alkotó ember, aki ezt kézbe veszi” – mutat rá Bán András.

Gőbölyös Luca gondolkodása ebben közel áll Bán Andráséhoz: nála is az alkotói szándék határozza meg az eszköz használatát. „Képzőművészként a munkáimban mindig a gondolat határozza meg az eszközt. Nem azért készítek videót, fotót, objektet vagy MI-képet, mert éppen az adott technika érdekel, hanem azért, mert az adott gondolat azon médiumon keresztül tud a legpontosabban megszólalni.” Arról pedig, hogyan érvényesül ez az MI használatakor: 

„Én az MI-t nem alkotótársnak tekintem, hanem eszköznek. 

Az alkotói döntés számomra továbbra is ott van abban, hogy mit akarok létrehozni, hogyan fogalmazom meg a kérést, melyik eredményt fogadom el vagy utasítom el, mit választok ki akár több száz variációból, milyen kontextust teremtek a kép köré, és végül a kapott eredményt hogyan manipulálom, alakítom tovább” – ecseteli a fotóművész.

Kié a kép?

Az alkotói döntés kérdésével azonban együtt jár a szerzőség problémája is. Hol ragadható meg az alkotó saját teljesítménye egy olyan képben, amelynek létrehozásában a mesterséges intelligencia is közreműködik? 

„Ez nem is a mesterséges intelligenciával, hanem már jóval korábban, a képzőművészet területén felmerült kérdés: a meglévő átvétele, kikölcsönzése, kombinálása esetén vajon hol vannak az alkotói szabadság határai?” – mondja Bán András. A művészettörténész példaként a 30-as évek fotómontázsait említi: ezek készítői gyakran meglévő fényképekből vágtak ki részleteket, és azokból hoztak létre új, önálló művet. A forrásképek szerzőségének kérdése akkor még kevésbé merült fel, azóta azonban az alkotói autonómiára és a szerzői jogra is sokkal érzékenyebbek lettünk. Mi történik ilyenkor azoknak a képeknek a szerzőségével, amelyekből a montázs létrejött? – teszi fel a kérdést. Bán András szerint az MI használata kapcsán is komoly konfliktusokra kell számítani. 

„Biztos, hogy ez konfliktusok özönét fogja ránk szabadítani – nem is jövő időben, hiszen ez már történik. 

Láthatjuk ezt például az irodalmi szövegek, az írók és a mesterséges intelligencia vitáiban, és ugyanez történik majd a képekkel is. Viták özönét fogja ránk szabadítani. Izgalmas lesz” – vetíti előre.

Buzássy Honóra WOOD WIDE WEB – Fiktív világ a földfelszín alatt című munkája (Forrás: Műcsarnok)

A néző felelőssége

A mesterséges intelligenciával létrehozott képek elterjedése nemcsak az alkotók, hanem a nézők helyzetét is megváltoztatja. Ha ugyanaz a vizuális nyelv képes valós eseményt rögzíteni és soha nem létezett eseményt megjeleníteni, akkor a kép értelmezéséhez egyre fontosabbá válhat annak ismerete, honnan származik és hogyan készült.

„A néző oldaláról feltéve a kérdést: hogyan igazodjunk el ebben a világban, amikor a korábbi képtömeghez képest is megsokszorozódva zúdul ránk ez a rengeteg kép? A fotográfiáról régóta nem gondoljuk ugyan, hogy feltétlenül bizonyíték, de azért van egy bizonyosságszerű alapreflexünk: azt lehet lefotózni, ami ott van. A mesterséges intelligencia teremtette képek esetében viszont nincs ilyen támpontunk” – mondja Gőbölyös Luca. A fotóművész szerint ezért a kép befogadásában is nagyobb szerepet kap a kritikus figyelem. „Úgy vélem, a nézői oldalon az lenne a szerencsés alapállás, hogy 

ha egy kép valami miatt felkelti az érdeklődésünket, ne álljunk meg a pillanatnyi élménynél, hanem nézzünk utána, kérdezzünk utána. Próbáljuk kritikusan kezelni: rendben van, hogy hat ránk, ám mennyire tekintjük hitelesnek, etikusnak, pontosnak, érzékenynek?” 

– tanácsolja.

A felelősség az alkotói oldalon is megjelenik. Ha egy fotografikusnak látszó kép mögött nem feltétlenül áll megtörtént esemény, az alkotónak is döntenie kell arról, milyen viszonyt alakít ki a nézővel. „Az alkotói oldalról pedig azt gondolom, hogy lehet olyan eszközöket találni, amelyekkel egyértelművé tehető: ez mesterséges intelligenciával létrehozott kép. Tessék úgy nézni, hogy amit látunk, az nincs a valóságban, hanem az alkotó képzeletét próbálja megmutatni” – javasolja a fotóművész. 

A technológia tehát egyre több mindent tesz láthatóvá és létrehozhatóvá, miközben egyre kevésbé ad választ arra, hogy ezek közül miért érdemes bármit is megmutatni. Ezen a ponton ismét az alkotói döntés kerül előtérbe: nem az, hogy mire képes az eszköz, hanem hogy mit kezd vele az alkotó.