Akinek mindene volt a zene

Csapkod a villám körülöttünk. A koronavírus villáma. Vajon hol lesz a vége? Hány áldozatot fog még szedni ismerőseink, családtagjaink, szeretteink köréből? Hetek, napok óta más sem teszünk, mint aggódva figyeljük a híreket, és kérdezzük egymástól: vajon ki lesz a következő? Most érkezett a hír: Bergendy István. A szaxofonos zenekarvezető, aki tavaly október 8-án töltötte be nyolcvanadik életévét, ebből több mint hatvan (!) a színpadon, zenészei körében telt. Két és fél esztendeje azonban a visszavonulás mellett döntött, azóta családjának élt.

Gyerekkori legjobb barátom szólt, nincs-e kedvem elmenni egy szalagavató bálra a Ganz-

Mávag Művelődési Házba. – Ki játszik? – kérdem. – Mittomén! – hangzik a válasz. De mindegy is: buli van, menjünk!

A nyomasztóan magas, barátságtalan hodály megtelt táncoló párokkal: öltönyös, fehér inges, nyakkendős fiúkkal, sötét miniszoknyás, fehér blúzos lányokkal. A színpadon a fényorgona villódzó színeinek keskeny nyalábjában hét muzsikus hangszere ontja magából a kor ismert és legkedveltebb dalait. Még a miniszoknyás lányokról, a sokat ígérő táncról is elfeledkezve, közvetlen közelről, tátott szájjal bámuljuk a zenekart. Valami egészen új dolog készülődött ekkor. Valami zenei csoda. Nyitott szánkat még akkor sem csuktuk be, amikor a középen álló két, sapkás, bajszos, szakállas, szemüveges, kissé korosabb férfi közül az idősebb, a testesebb mikrofonba mondja a zenekar nevét: Bergendy együttes. Amelyet egy életre megjegyeztem, merthogy a Bergendy együttes neve alatt egészen másra számítottunk. 1970-et írtunk akkor.

Mit sem tudtunk arról, és nem is igazán érdekelt bennünket, hogy az ország egyik legrégebbi, a Bergendy fivérek – István és Péter – alapította tánczenekara már 1959-ben a közgazdasági egyetem ifjúsági jazzegyütteseként a nevezett intézményben szolgáltatta a talpalávalót táncolni vágyó egyetemi hallgatóinak. István, aki már gyermekként elkötelezte magát a zene mellett, klarinétozni tanult. Kitűzött célját, a konzervatóriumot egy évre rá érte el. Műszaki egyetemi tanulmányai mellett minden szabadidejét a zenének szentelte: egy rock and roll- és jazz-zenekar mellett a Műegyetem Szimfonikus Zenekarában, később a Tóth Zoltán Big Bandben, majd hivatásos muzsikusként a Fővárosi Nagycirkusz Big Bandjében fújta alt-, illetve baritonszaxofonját. 1962 ősze óta vezette a Bergendy együttest, amely szép és hosszú pályaívet írt le. A Budai Ifjúsági Park házi zenekaraként indultak, télen a Dália presszóban kaptak lehetőséget. A Kár a benzinért című filmben Szörényi Leventével szerepeltek, aki testvérével együtt szívesen belépett volna a csapatba. A fúzió mégsem jött létre, miután a zenekarvezető ódzkodott akkori basszusgitárosát Szörényi Szabolcsra cserélni. Képzett muzsikusok lévén a Magyar Rádió és Televízió legfoglalkoztatottabb formációja lettek, 1967-től európai – többek között svájci – turnén vettek részt, ahonnan egy helybéli dobossal, René Gubbelmannal tértek vissza.

A Bergendy együttes Delhusa Gjonnal 1977-ben. Előtérben bal oldalon Bergendy István
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A Bergendy fénykora 1970 és ’77-közé esik, amikor leigazolják Demjén Ferenc basszusgitáros-zeneszerző-szövegíró énekest. A dalok többségét Latzin Norbert billentyűs írja, a Bergendy szaxofonos testvérpár mellett Hajdú Sándor trombitál, Oroszlán György gitározik, és Debreczeni Csaba dobol. E korszakhoz nyolc nagylemez, tizennégy kislemez fűződik, valamint olyan sikerek, mint a Fázom, a Darabokra törted a szívem, a Jöjj vissza, vándor, az Iskolatáska, vagy épp Bergendy István énekével a Hadd főzzek ma magamnak. A tagcserék után megpróbálkoznak a hard rock muzsikával, majd a Hungária és a Komár László keltette nosztalgiahullámok oldalvizén megalakul a Bergendy Szalon- és Tánczenekar, amely kisebb-nagyobb változásokkal egészen 2017-ig működik.

Bergendy István szerezte a Süsü zenéjét
Fotó: MTI/Mohai Balázs

Bergendy Istvánnak több fiatal énekes, muzsikus köszönheti indulását. Így Máté Péter, Komár László, Zalatnay Sarolta, Katona Klári vagy a P. Mobil jogelődje, a Gesarol, de Hofi Géza is az ő segítségével juthatott be a Magyar Rádió stúdiójába.

Egy ország apraja-nagyját ragasztotta a tévé elé, amikor Csukás István szövegére megírta a Süsü a sárkány zenéjét. Amelynek kapcsán a plágiumváddal is meg kellett küzdenie: „2009 februárjában azzal hívtak föl, hogy loptam a Süsü zenéjét. Vagyis, hogy egy ’79-ben, Kanadában megjelent lemezen ugyanez a dallam hallható, amelyet én komponáltam, a mesedarab pedig két évvel később ’81-ben jelent meg. Felvilágosítottam őket, hogy ennek mindössze egyetlen szépséghibája, hogy a zenét nem ’79 után írtam, hanem ’74-ben”.

Bergendy Istvánnal a kétezres évek elején egy vidéki rádióba szervezett műsor kapcsán ismerkedtünk meg. Tele volt élménnyel, sztorikkal, történetekkel. És a család szeretetével. Csak felsőfokon tudott beszélni feleségéről, fiáról, aki basszusgitáros, lányáról, aki magas rangú tisztviselő, valamint négy fiú- és két lányunokájáról. Utolsó telefonbeszélgetésünket így zárta: „azt gondolom, az elmúlt több mint hatvan évben megtettem a magamét, a többi a fiatalok dolga.”

Drága Pista! Valóba rengeteget tettél a zenéért, a szakmáért, kollégáidért, a közönségedért. Odafönn, egykori társaiddal, Latzin Norberttel és Hajdú Sándorral, valamint a többiekkel együtt már többen muzsikálnak, mint idelenn. Isten veled!