Az Időrabló mindent lát

Szívbe markoló emlékezés a 77 éves korában elhunyt Benkő Lászlóra, az Omega legendás billentyűsére Bayer Zsolttól.

Benkő László, az Omega legendás billentyűse 77 éves korában hunyt el Forrás: facebook.com/omegaoratorium.music

1977 van. Semjén Zsolt barátomnál vagyunk, a Keleti Károly utcában, lakásuk kisszobájában. Zsolt még vacakol a Tesla lemezjátszóval, van valami kis fityegő súly rajta, azt igazgatja, én szorongatom az albumot, és majd megőrülök, hogy mit piszmog annyit.

Végre elkészül minden, és előkerül a lemez. Az új Omega-album, az Időrabló. Feltesszük, a tű leereszkedik, kicsi, semmivel sem összetéveszthető sercegés, és az első hangok…

„Ázott köpenyét kölcsönadta rám az ég.

Ronggyá nyűtt cipőm, amíg bírta, vitt feléd.

Éjszakák sűrűjén vágtam át,

A fényes izzó nap tüzét arcomon hordtam szét.”

Eltelik az idő, vége a lemeznek, azonnal feltesszük újra, alkonyatra már tudom kívülről a felét.

Most, 43 év elteltével pedig még mindig tudom az egészet.

Pink Floyd és Omega.

Ezeken nőttem fel.

Mondták akkoriban sokan, az Omega a Floydot utánozza. Ha úgy volt, az sem volt baj. Az Időrabló pedig mérföldkő volt mindenképpen.

Minden házibuli minden hajnala, s annak így kellett lennie. Betűzgettük a Floyd-lemezek szövegkönyveit, így tanultunk angolul. Jött a hajnal, összebújtunk, és felhangzott, amin tudtunk sírni…

„So, so you think you can tell

Heaven from Hell

Blue skies from pain

Can you tell a green field

From a cold steel rail?

A smile from a veil?

Do you think you can tell?

[…]

How I wish, how I wish you were here

We're just two lost souls

Swimming in a fish bowl

Year after year”

Ide menekültünk először. Aztán Cseh Tamás elénekelte nekünk is, hogy „Óh, az az énekes bármiről énekelt, úgy tudtuk róla mi, hogy jobb ő, mint mi vagyunk.

Hogy az ő élete sokkal többet ér, mint mi vagyunk. És mi most itt vagyunk, és amit mi tudunk, és mi belénk szorult, nem tudjuk magyarul, s nincsen megírva az angolul. Hol az a tánc, amibe a mi életünk szorult bele, és járható? Hol az a nyelv, amibe a mi táncunk szorult bele, és mondható ? Talán tévedtünk mi ott? Oh, az a rohadt énekes! Kár, hogy angolul énekelt. Oh, az az énekes miért nem énekelt minekünk bárhogyan, akárhogy, valahogy, magyarul ?”

És akkor jött az Omega. Jött az Időrabló. És elénekelték bárhogyan, akárhogy, valahogy, magyarul a mi életünket is.

Benkő László, az Omega legendás billentyűse 77 éves korában hunyt el
Fotó: Facebook.com/omegaoratorium.music

1977. Nagy év volt. A csehek megjelentetik a Charta ’77-et. Jimmy Carter mogyorótermesztő elfoglalja az Egyesült Államok elnöki székét. Az olasz, a francia és a spanyol kommunista párt vezetőinek tanácskozása Madridban. Közös nyilatkozatban fogalmazzák meg az eurokommunizmus alapelveit (manapság szökik szárba ez a dögvirág). Kádár János vezetésével párt- és kormányküldöttség utazik az NDK-ba. Aláírják az új, 25 évre szóló barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést (és senki sem gondolja, hogy 25 év múlva már NDK sem lesz). Kádár megkapja a Lenin-békedíjat, és tárgyal Ceausescuval. Utoljára áll színpadra Elvis Presley. Az utolsó halálos ítélet végrehajtása nyaktilóval Franciaországban – és még sok egyéb érdekesség.

És szeptember elsején összegyűlik a Szilágyi Erzsébet Gimnázium 1. B osztályában harmincvalahány 14 éves kölyök, harmincvalahány ígéret, egy részük a Horthy-középosztály roncsainak maradéka Budáról, egy részük a Kádár-középosztály ivadéka Budáról, egy részük a vidékről Budapestre került kulákok, kitelepítettek, megnyomorítottak és megszomorítottak ivadéka akárhonnan – de most már Budáról, és ez a harmincvalahány egykori ígéret a mai napig összetartozik, és képtelen elszakadni egymástól.

És ebben benne van az Omega is.

„Rejtett fény ragyog a dolgok legmélyén. Erre gondolsz tán, hogyha így szólsz: van remény. Kutasd hát, és tárd ki ablakod, tárd ki rá a két szemed, tisztán lásd az életet! Nézd, egy házat mutatok! Nem is ház, csak ablakok. Bennük, aki mosolyog, az az ember ott én vagyok.”

Igen, mi vagyunk. Ott állunk a Szilágyi ablakában, Semjénék ablakában, Litkey Erikáék ablakában, Juhász Karcsiék ablakában, Gömbös Lóriék ablakában, és mosolygunk, és velünk mosolyog a huszadik századi magyar história minden rémsége és mégis megmaradása, a „foglár háta mögötti szabadság” édessége, az összetartozás semmivel sem pótolható bizonyossága, szüzességünk elvesztése (mindenhogyan), a Portorico rum és a Hubi, és limes x tart a végtelenhez, és kiszámítjuk a függvény alatti területet is…

És mindehhez köze van még öt embernek: Kóbornak, Benkőnek, Molnárnak, Mihálynak és Debreczeninek.

„Távol egy csillagon született Csodalény, ki bármibe belekezd, neki egyedül minden sikerül, sose veszt.”

Így indultunk neki mi is. És győztünk. És nem rajtunk fog múlni a végső pusztulás.

Ugyanis nekünk még van közünk a szüleinkhez is és az utódainkhoz is. Nekünk még eleven valóság ez is, mert mi nem vagyunk a pillanat szomorú, örömtelen rabjai: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat, s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk – ők fogják ceruzámat, s én érzem őket és emlékezem.”

S hogy mi köze ehhez annak az öt embernek? Sok közük van hozzá. Például, hogy úgy tűnt, ők is örökké lesznek. Ahogyan önmagunkról is hajlamosak vagyunk elhinni olykor ezt. S ez nem is annyira istentelen. Mert persze az „örökké akarok élni” értelmetlen, felesleges és ostoba lázadás Isten és a természet ellen. (Ebben nagyon jók korunk hősei…)

Ám a „nem akarok meghalni” – az a jelet hagyás kényszere. És az az öt ember jelet hagyott. Biztosan.

„Egy negyvenéves könyvelőnek Szörnyű álma volt. Pénzt adott egy rockzenésznek, s este ő dobolt.

[…]

És jött az álom folytatása. Mellét verte dús szakálla. Dobverőt vitt az aktatáska helyett.”

Ott vannak ők az aktatáskáinkban. És „szaporodik fogunkban az idegen anyag”.

És most egyikük elment. Benkő Laci nincsen többé.

Gyakorta összefutottunk, itt, a Krisztinában. OTP-ben, boltban, vagy csak az utcán. Alig volt ember nála szélesebb mosollyal, kedvesebb öleléssel. És soha, egyetlen pillanatra sem volt fogalma arról, mit jelent ő nekem, mit jelent ő nekünk.

„Csillagok, ha fényüket vesztenék

Ha minden út elhagyná megunt helyét

Parttalan óceán volna az éjszakám

Amiben hozzád sosem érek

Száz nyitott kapuban állnék egymagam

Hol a hang, mely hív, hogy lépjek?

Árnyamon árnyadat keresném.

Nélküled hűlt helyed, még szeretném

Várnék éveket, hogy megérintselek

Egyedül úgy fázik a lélek

Visszhang mely nem felel

Határ a semmivel, úgy élnék, várva téged.”

Amikor első szerelmem elhagyott, ezt hallgattam hónapokon át. Veletek éltem túl azt is, Lacikám…

Reggel, szokásomhoz híven az e-maileket néztem meg először. Ez a levél várt:

„Amikor hallottam a szomorú hírt, tudod, mi jutott azonnal az eszembe ? Jó pár éve, amikor Eszterbauernél voltunk valami szüreti mulatságon, és Omega-koncert volt a főtéren, amit a VIP-ból élveztünk, de rettentően. Valószínűleg az esemény azért is maródott úgy belém, biztos te is emlékszel, úgy adták le a koncertet, hogy egy hangtechnikusuk meghalt Pesten. Ők elindultak a koncert miatt Szekszárdra, és ott hallották a hírt, hogy az az évtizedek óta velük levő – mondhatni barátjuk – elhunyt. Mindennek ott voltunk tanúi a színfalak mögött. A Meki meg a Benkő váltott pár szót, és mondták, lenyomják a technikus tiszteletére, nem hátrálnak ki. De ami még ezeknél is jobban bennem van, hogy a késő éjszaka folyamán – ami nekem nem mindig szokott összejönni – a kiváló vacsora után, kint a szabadban szivarkázgattunk, ő veled szemben állva a koncert, a haláleset után, szemernyi fáradtság nélkül az arcán, mondhatni lelkesen élte újra a majd’ hat évtizeddel korábban történteket. Talán ti voltatok az utolsók… Történt valami hasonló? Meg tudod ezt erősíteni, vagy defektes vagyok? Vagy ilyen kib...szott okos? Évekre visszamenőleg is tényleg lehet így emlékezni olyan dologra, amiben nem szereplő az ember, csak klassz, és jó volt ott lenni? Na ennyi… Csak ez ugrott az agyamba a 10 órás hírek után ! Üdv. E.”

Így volt. Eszembe jutott nekem is. És soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy nincs lemezjátszóm, és nem fekete korongon hallgatom most újra…

„Szikrázó naplemente a katlan fölött

Hol a koncertre tízezren várnak

Hátrébb a színfalaknál idősebb úr

Fejet csóvál és tölt még magának

Tízezer szív együtt dobol

Robban a hang és szilánkot szór

Felfénylő éjszakában tízezer szék

Innen úgy tűnik, összébb hajol.

Végén a tört varázslat, egy mozdulat

Le a színpadról újra a földre

Újságok foltja fénylik, minden kihalt

Ez az este elmúlt örökre

A világon annyi ember él

S én fáradtabb vagyok mindenkinél

Nézem egy gyűrt fotónkat, a földön hever

Aztán felkapja lágyan a szél.”

Isten veled, Laci! Nyugodjál csöndességben, békességben! Mindent köszönök. S tudod, mi fáj a legjobban? Ez:

„Ifjúságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.”

Most, hogy elmentél, most már én is hallom a zörgést…