Fenyő Miklós első hattyúdala

A Hungaria együttes Fenyő Miklós vezetésével rögtön az Illés–Metro–Omega „szentháromság” után következett nemcsak a népszerűségi sorrendben, hanem a lemezeladásban is. Ez volt ugyanis időrendben a negyedik beat/rockegyüttes, amely a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) jóvoltából elkészíthette nagylemezét. A sors furcsa fintora, hogy a Hungaria alighogy végzett a második, Tűzveszélyes című lemezének felvételével, ebben a felállásban – ami nyugodtan tekinthető az első „aranycsapatuknak” – ötven évvel ezelőtt megszűnt létezni. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy gyakorlatilag már feloszlottak, amikor még egyszer utoljára nekiálltak együttzenélni a második nagylemezük kedvéért.

Fenyő Miklós Fotó: Fortepan/Erky-Nagy Tibor

A Hungaria elődzenekarának is számító Syconor együttes 1971-ben
Fotó: Fortepan/Rubinstein Sándor

A lemez elnevezése és borítója is külön történetet képez, hiszen amikor Fenyő Miklósék elkészítették, a Tűzveszélyes címet választották, annak ellenére, hogy nem akad rajta ilyen címmel szám. Nyilvánvalóan arra akartak ezzel utalni, hogy nagyon sok slágernek szánt szerzemény található rajta. Váratlan fordulattal – mint utólag kiderült: átmenetileg – szüneteltette a működését a zenekar, ami jó apropót szolgáltatott az MHV-nek arra, hogy megfricskázza őket, ráadásul spóroljon is rajtuk. A Tűzveszélyes kifejezést nemes egyszerűséggel sutba vágták, és csak az együttes nevével jelentették meg a korongot.

Így a szakmában és részben a közbeszédben ugyan Tűzveszélyesként emlegették a darabot, de hivatalosan nem kapott külön elnevezést.

Ami még ennél is érdekesebb, hogy az együttes által kitalált, eredetileg őket ábrázoló fotó sem került fel a borítóra, Erdős Péter botfülű popcézár viszont emiatt egészen biztosan nem aludt nyugtalanul, hiszen ekkorra már nem is lett volna kivel vitatkozni (persze vele egyébként sem lehetett, ukázokban és retorziókban gondolkodott, nem kompromisszumokban). A borító az új gazdasági mechanizmus kimúlásának előszeleként értelmezhető megszorítások következtében sematikus egyentasakokba került, de még ez a történet sem ilyen egyszerű:

egyszerre háromféle borítóval hozták forgalomba, így ez a lemez Magyarországon alig volt kapásból vizuálisan beazonosítható

(ráadásul készült még egy cirill betűs változata egy negyedik verzióval a Szovjetunióba szánva, azon egy rózsaszín virágos rét látható), még az is lehet, hogy a rajongók eleinte azt sem tudták, hogy ezek a lemezek ugyanazok. Az egyik egyenborítón egy aranyszínű napkorong szerepel egy olyan mintázatú grafikával, mintha át- meg át lenne szőve egy fa ágaival. A másik lemezborító kilenc mezőben kilenc, különböző állású, egyaránt kékre, zöldre, narancssárágra és bordóra festett éneklő ajkakat ábrázol, míg a harmadikon egy bodorított fekete hajú kreol lányt láthatunk kék mikrofonnal, zöld háttérben.

Hogy még ennyire se legyen egyértelmű a helyzet, ezeket a sorozatgyártásra szánt egyenborítókat végül nem vetették be túl sok produkciónál, pedig eredetileg úgy tervezték. Így aztán változatonként mindösszesen alig két-három lemezen szerepeltették ezeket, nem több tucaton, ezzel viszont azt érték el, hogy félig-meddig mégis csak be lehet azonosítani a Hungaria második LP-jét ránézésre is.

Az már csak hab a tortán, hogy hiába írta a-val az együttes a nevét, a lemezborítókra mégis Hungáriának írták őket, ami aztán így is rögzült a köztudatban.

Igazi rocktörténeti kuriózum, hogy ebben az időben Sipos Péter a basszusgitárjának a húrjait valamiféle újítási vágytól hajtva zongorahúrokkal cserélte fel, ami annyira megviselte szegény hangszer nyakát, hogy végleg nem is sikerült még mesteremberrel sem teljesen visszaegyenesíteni. A felvételekről a jelenleg Kanadában élő – és Bartával ellentétben, aki disszidálása után alig fél éven belül kezdte elveszíteni magyar kiejtését –, több mint négy évtized emigráció után is kitűnően, mindenféle akcentus nélkül magyarul szépen beszélő zenész elmondta, hogy nagyon meg voltak elégedve az MHV-nél később nagyívű karriert befutott Dobó Ferenc hangmérnökkel és Juhász István zenei rendezővel. Szinte kőkorszaki módon négysávos magnóval rögzítették a dalaikat, egy hónap alatt végeztek is velük. Azt a kulisszatitkot is elárulta, hogy mivel Csomós Péter nem nagyon tudott jól gitározni, ezért Barta Tamás és ő voltak azok, akik a lemezfelvételen az összes gitártémát feljátszották. (Azt, hogy mennyire volt Barta Tamás és Sipos Péter azonos hullámhosszon, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a rocktörténeti hagyományok szerint állítólag egyedül ő tudott biztosat Barta disszidálási szándékáról, de érthető módon erről előzetesen senkinek nem beszélt.)

A mindig éneklő lány és a ledér Stefi

A lemez nyitószáma – A lány, aki mindig énekel – indulószerű, meggyőző vokálokkal és fülbemászó énekdallammal. A már második nagylemezét jegyző és még mindig szemtelenül fiatal zenekar a szó jó értelmében már-már kamaszos csibészséggel teszi felejthetetlenné ezt a számot, ahogy a beates hangzású, szaggatott gitárjátékra és a kiállásokkal tűzdelt szolisztikus motívumokra és persze az ízes gitárszólóra is bizonyára gerjedt az Angyalföld és Újlipótváros határán lévő Balzac utcai Bosch Klub törzsközönsége. Jó döntés volt ezt a számot a lemez elejére tenni, mert dinamikus, lelkesítő, még ha egy olyan lányról is szól, aki elég furcsán viselkedik, mindene a dalolás, ugyanakkor se sírni, se örülni nem látták, kicsit az az ember érzése, hogy megközelíthetetlen. Aztán persze a dal végére megszületik a megoldás, és a főhős megszerzi a kezét a lánynak. Néhol a Metro, néhol a Neoton első lemeze is eszébe jut az embernek, amikor ezt a számot hallgatja, de az már végképp eldönthetetlen, hogy kinek milyen hatásra jutott eszébe egy-egy zenei motívum, valószínűleg ezek a dallamok már „benne voltak a levegőben”, és Fenyőék is – megérezve a korszellemet – ebből kiindulva írták ezeket a dalokat.

A korong tizenhárom számból áll (úgy látszik ez nem bizonyult túl jó ómennek a későbbiekre nézve), és a következő szerzemény A tüzes pokol lángjai címet viseli, amelyben a Magyar Rádió és Televízió női kara vokálozik és vonósok vezetik fel az előző számhoz képest mély orgánumon megszólaló szólóéneket, a jóhírű Sapszon Ferenc vezényletével. Kiváló döntésnek bizonyult, megható és szívhezszóló muzsika kerekedett ki belőle, amelynek témáját csoda, hogy engedte a Táncdal- és Sanzonbizottság, illetve az MHV lehallgató bizottsága, hiszen ismerve a korabeli cenzurális viszonyokat nyugodt szívvel rásüthették volna a klerikalizmus bélyegét. Az utókor nagy szerencséjére nem tették meg, így élvezhetjük most is ezt a darabot, ami tulajdonképpen nem szól másról, mint a rossz tetteink következményeiről, a bűnhődésről – nem kommunista felfogásban, hanem a katolikus katekizmus alapján. Kicsit a nyitószámra hajaz mondanivalójában a némileg meglepő módon szájharmonikával kezdődő Stefi, jöjj ma este velem!, annyi nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt a dal főszereplője már nyitott kapukat dönget a lánynál, és siker koronázza törekvéseit a hálószobában is. Szövegileg igényes munka, még megszemélyesítés is szerepel benne, a légyott helyszíne ugyanis „annyi mindent látott”, ugyanakkor amikor a fiatalok odamennek, szemérmesen „nem figyel” rájuk. Mivel túl sokat nem beszélget az ifjú pár, így „a szomszéd is vígan alszik”. A zárás is megér egy misét, a húzós gitárriffekre Fenyő Miklós nem kis humorral azt énekli, hogy „Reggel majd dolgunkra megyünk/S egész nap azon jár az eszünk/Mikor jön az este megint/Az előbbi séma szerint”. A vége is mókás, pajkos dúdolgatásba torkollik.

Ebbe robban be a negyedik szám, az Ezerarcú bíborhajnal, az egy szál dobbal kezdődő, majd erre rákapcsolódó kemény rocktéma után szinte azt várjuk, hogy megszólaljon Janis Joplin vagy Mick Jagger (ráadásul itt azért némi Cream hatást is lehet érzékelni), ehelyett a Hungariások hangját lehet hallani, ebben a stílusban meglepő módon magas színvonalon. A dalszöveg miatt akár pszichedelikusnak is nevezhetnénk, és ha ezt elfogadjuk, akkor talán azt is kijelenthetjük, hogy ebben a tekintetben megelőzték az Omegát vagy Szörényi Levente első szólólemezét. A szöveg filozofikus magasságokba tör, születés és halál kérdését boncolgatja, a zene azonban kőkemény alapokon nyugvó hard rock, rythm and blues beütéssel. Reszelős rock and roll-dal Barta Tamás virgázásával a gitáron a Szédült világ, ami görbe tükröt mutat az ötven évvel ezelőtti társadalomnak, miközben az énekes szinkronban van a gitár dallamával. Mintegy kontrasztban áll az előzőekkel nyugodt hangvételével a teremtett világ szépségeit felvonultató A természet szava, amelyből egy Bágya András által vezényelt vonósokkal megalapozott hangsúlyos billentyűszóló tűnik ki. Állítólag a dalról Fenyő Miklós és Sipos Péter parázs vitákat folytatott, mígnem megegyeztek abban, hogy felkerülhet a lemezre. A Rottenbiller utcai stúdióban erre a számra Sipos Péter elmondása szerint ő billentyűzött, s csak ezután vették fel vele a basszusszólamot. A szöveg pedig arra tanítja a hallgatót, hogy nincs színesebb, mint a természet világa, minden, ami ennél harsányabb, az művi és talmi, ezért azzal kell megelégedni, ami adatott az embernek. Az A oldal zárószámában, a hagyományos rock and rollban lubickoló Rolli-Rockban van igazán elemében a banda, vagy legalábbis ez az, amivel a széles nagyközönség megismerte őket tíz évvel később. Van benne minden, ami erre a stílusra jellemző: őrület, sikítás, vérpezsdítő, táncra penderítő dallamok, miközben ötven év távlatában megjelenik lelki szemeink előtt a Bosch Klub, a Láng Művelődési Központ vagy a Budai Ifipark, ahol fiatalok százai-ezrei ropták a talpalávalóra, amit a Hungaria húzott nekik.

Három széplány a Vöröshangyabolyban

A B oldalon visszatérnek a fiúk a keményebb hangvételhez, a Három széplány éjszakája megint húzós hard rock-szám, a női nemben csalódott férfiak hangján szólal meg, amivel minden bizonnyal sok srác tudott akkoriban is azonosulni. A refrénnek kifejezetten nagy húzása van, fülbemászó a dallama, amit akár egyszeri hallás után is könnyen el lehet énekelni. A ritmusváltásokkal tűzdelt, countrys és bluesos stílusjegyeket egyaránt magán viselő instrumentális Vöröshangyaboly egyértelműen azért jött létre, hogy Barta Tamás megcsillogtassa gitártudását – sikerült, pipa. A kor szokásainak megfelelően a B oldal közepe táján szoktak a lemezek kicsit leülni, az Álmos vagy erre tipikus példát szolgáltat, azzal a kiegészítéssel, hogy az ezt közvetlenül megelőző Vöröshangyabolyhoz stílusában is illeszkedik, tehát Juhász István zenei rendező ismét jól dolgozott. Mintha önironikusan énekelnék: „van az úgy néha, kifogy a téma”. Persze azt is lehet mondani, hogy a szöveg tartalmához illeszkedik a zene. „Velem voltál a Tejúton az égben” – énekli Az első szerelem című dalban Fenyő Miklós, és akinek már megfelelő messzeségben van ez az élmény, annak kellőképpen nosztalgikus is lehet ez a szentimentalizmustól sem mentes szám, ami arra viszont kitűnően megfelel, hogy megmelengesse az ember szívét. Révész Tamás szövege szinte megfejthetetlen kamaszos bájjal ruházza fel ezt a tételt, amit biztosra vehetjük, hogy akkoriban szerelmükre gondolva is sokan dúdoltak. Mintha ennek a folytatása lenne, a szakításról és a teljes letargiáról szól a zeneileg kissé színtelen Bye, bye boldogság (de azért sok más zenekar szívesen elvállalta volna, hogy övék ez a szám), bár itt is elmondható, hogy a szövegvilág és a dallamvezetés szinkronban áll egymással, ráadásul a végén a csalódást megtestesítő énekes nagyot alakít. Az LP-t stílszerűen a Ringass el, álom! című középtempós, nyugalmat árasztó szám zárja. A míves szöveg az álomra készülődőket mutatja be, akik között sokféle ember van. Ők álmukban a távozó felhők fölé szállnak, ahol a semmi vár rájuk, „mely mindenkié”. Az egyre halkuló befejezésben a vokált aláfestendő pedig utolsókat penget a Hungariában a gitárján Barta Tamás.