Már Székesfehérvár óvárosából látni lehetett az egykori Nagyboldogasszony-bazilika magas tornyait, amelyek hatalmas harangokat rejtenek magukban. Persze csak fémszerkezetekkel idézték meg a régi székesegyházat, de a jelképes visszaépítés gesztusa jól kifejezi a koronázási szertartásjátékok eszmeiségét. Szikora János rendezőnek, a Vörösmarty Színház igazgatójának kezdettől fogva az volt az elgondolása, hogy azon a helyen mutassák be Árpád-házi királyaink koronázási szertartásait, ahol a valóságban is megtörténtek, és olyan térben adják elő a királyok élettörténetét, ahol egykor ők is jelen voltak.
Idén IV. Béla király, a második honalapító koronázását és életét vitték színre Székesfehérváron, a koronázótemplom romjai fölé épített színpadon. Az élet magja – az előadás címe azt a kérdést feszegette, vajon képes lesz-e a király újra elhinteni az élet magjait abban az országban, amelyet 1241-ben olyannyira elpusztítottak a tatárok, hogy a niederaltaichi kolostor korabeli évkönyve szerint majdnem megszűnt létezni.
A szabadtéri nézőtér megtelt, a várakozás ideje alatt röviden összefoglalták IV. Béla király uralkodásának jelentőségét is. Azt tudnunk kell, hogy a koronázási szertartásjátékokon két dolgot láthatunk: a középkori magyar királyok koronázási szertartásait, úgy, ahogy azok valójában megtörténtek, hisz fennmaradtak az ordók, magyarán szertartásrendek, amelyekből pontosan rekonstruálhatjuk a korabeli ceremóniát; és persze az adott király életét, drámaszerűen, színházi eszközökkel előadva. Sok műfaj vegyül ezeken az előadásokon, amelyeknek népnevelő vonásuk is van, hiszen idén is rengeteg történelmi adatot és tényt közölt a narrátor (Mihályi Győző) a nézőközönséggel – ami nem volt oly zavaró, tudván, hogy nem hagyományos színházi előadásról van szó.
Óriásbábok árnyékában: Lábodi Ádám főszereplése dinamikussá, életszerűvé tette az előadást
Fotó: Bach Máté
Szikora János rendezésében IV. Béla életének királydrámába illő pillanatait kereste és emelte ki, a játékok egyes jelenetei pedig olyanok voltak, mintha az Árpád-háziak című történelmi tévésorozatból vették volna ki őket: ármánykodások, apa-fiú ellentétek, a politika könyörtelen és mocskos játékai, számítások és a többi. Tehát nem patetikus, nosztalgikus előadást láthattunk, hanem egy érdekek, akaratok dinamikájából álló, hús-vér világot idézett meg a rendező.
Az előadás ereje különben is abban rejlik, hogy Szikora jó érzékkel tervez színpadi látványokat. Az idei játékok egyik legjobb jelenetét aligha felejtik el a nézők, amelyben a német-római császár és a francia király fenn ült két hatalmas emelvényen, utóbbi buborékot fújogatott és raccsolva beszélt, miközben IV. Béla (az előadáson legjobban játszó Lábodi Ádám) egy pergamenköteget húzogatott ki, és olvasta a levelére küldött válaszaikat, miközben ők fent cinikusan elmondták, hogy miért nem küldenek segítséget a tatárok ellen. Feltűnő jelenet volt a hullámzó fekete szövet használata is, amellyel a tatár katonák bevonták a színpad egyik részét, majd jelképesen bekebelezték vele a kereszt jelét viselő magyar katonákat.
Volt, ahol megbicsaklott a rendező, például amikor jócskán eltúlozta a muhi csatában küzdő magyarok katonai alkalmatlanságát. Értjük, hogy mindez a dramaturgiai hatás miatt kellett, de egy olyan darabban, amelyben a nézőre zúdítják a történelmi ismereteket, nem ártott volna árnyaltabban bemutatni a muhi ütközetet, ahol különben derekasan helytálltak a magyar csapatok. A szertartásjátékban egy gyengébb, ősi harcmodorát elfelejtett magyar hadsereg állt szemben a világ legfelkészültebb mongol hadseregével. Ez utóbbi része igaz, viszont B. Szabó János hadtörténész kutatásaiból többek között az is kiderült, hogy a könnyű-lovasíjász hadnem az egész középkor folyamán a magyar katonaság gerincét alkotta, tehát szó nincs itt elfelejtett ősi tudásról. Az okokat máshol kell keresni.
Az előadás egy reménykeltő – és hirtelen – jelenettel ér véget, amelyben Szent Margit megbékíti az egymással harcoló királyt és fiát. Az élet magja pedig kisarjadhat a békéből.
