Koszovói dominó

Az agyelszívás Nyugat-Európa részéről a legszegényebb volt jugoszláv tartományokat érinti a legjobban, ezen belül is elsősorban Bosznia-Hercegovinát.

Prekaz, 2007. december 9. Francia NATO-katona õrködik az etnikailag megosztott Mitrovica városához vezetõ hídnál 2007. december 9-én, miután az EU, az Egyesült Államok és orosz közvetítõk küldetése a bizonytalan helyzetû Koszovó végsõ státusának rendezésére eredménytelenül zárult. Az érintett felek egyike sem volt hajlandó megállapodni a függetlenség kérdésében. (MTI/EPA/VALDRIN XHEMAJ) Fotó: VALDRIN XHEMAJ

Magyarország – Lengyelországgal és Csehországgal közösen – húsz éve, 1999. március 12-én csatlakozott a NATO-hoz, elsőként a volt szocialista országok közül. Néhány nappal később sor került a NATO katonai akciójára Jugoszláviában, és részint a szerencsének köszönhető, hogy nem történt szárazföldi csapás Magyarországról kiindulva, a Vajdaságon keresztül Belgrád irányába.

Koszovó kiszakadása azt jelentette, hogy a Nyugat megváltoztatta a nemzetközi jog alapelvét. Egy nép önrendelkezési joga fontosabb lett a fennálló államhatároknál. Ezt az elvet támogatta az USA és az Európai Unió egy része, viszont azok a tagállamok, amelyekben nagy létszámú kisebbség élt, nem voltak hajlandók a koszovói függetlenség elismerésére.

Ez volt az a válság, amelynek során a német diplomácia – először az NSZK létrejötte óta – elhatárolódott Párizstól, és kőkeményen saját nemzeti érdekeit képviselte.

Ma már szinte soha nem beszélünk arról, hogy Jugoszlávia az első és a második világháború győztes állama, 1945 és 1960 között a világon a harmadik leggyorsabb ipari és a második leggyorsabb mezőgazdasági fejlődést produkálta. Ezekben az években, amikor a gazdaság jól működött, a nemzetiségi kérdés háttérbe szorult.

Az amerikai diplomácia már a nyolcvanas évek eleje óta azzal számolt, hogy Tito halála után a balkáni birodalom részekre fog szakadni. Ennek okát a tengerpart–szárazföld, az észak–dél ellentétekben, valamint a vendégmunkáskérdésben látták.

A jugoszláv háborúk azt bizonyították, hogy a hidegháborúk vége után Európa belsejében is lehetséges a polgárháború. A jugoszláv bomlási folyamat legnagyobb vesztese Szerbia, amely a térség meghatározó államából tengerpart nélküli kis állammá zsugorodott össze. A másik vesztes Bosznia-Hercegovina lett, és bizonytalan az a kérdés, hogy Európa és a világ meddig tud eltartani Európa közepén egy működésképtelen kis államot.

A bosznia-hercegovinai háború volt a legvéresebb a polgárháborúk sorozatában. A harcok következményeként keményvonalas muzulmán, azaz vahabita bázisok alakultak ki az országban szaúdi támogatással, és mintegy 200 kilométerre a magyar határtól terroristaközpontok működtek. A polgárháborúban 280 ezren haltak meg, és 1,3 millió ember menekült el. Az országba telepített taposóaknák jelentős része ma is veszélyt jelent. A muzulmánok ellen végrehajtott népirtás fellázította az iszlám világ jelentős résztét. Az „etnikai tisztogatás” egyik legismertebb állomása Srebrenica lett, ahol 1995 júliusában a holland ENSZ-katonák szeme láttára legyilkoltak 8700 muzulmánt, és tízezer ember „eltűnt”.

Bosznia-Hercegovina egyik fő problémája, hogy részint a korrupció miatt nincs felkészülve a piacgazdaságra. Az agyelszívás Nyugat-Európa részéről a legszegényebb volt jugoszláv tartományokat érinti a legjobban, ezen belül is elsősorban Bosznia-Hercegovinát. Míg Macedóniában évről évre nő a muzulmánok aránya, és az ország a polgárháború szélén áll.

Koszovó helyzetében az 1999-es év döntő változást hozott. Az ENSZ 1244-es határozata nemzetközi protektorátus alá helyezte Koszovót, egyben megerősítette, hogy a térség Jugoszlávia része. Ez a határozat papíron ma is érvényes.

Amit a koszovói albánok hosszú időn keresztül hirdettek, hogy céljuk több, mint az autonómia, de kevesebb, mint a függetlenség, értelmezhetetlennek bizonyult. A nemzetközi közösség hosszú időn keresztül nem kínált megoldást. Amikor a NATO bevonult az országba, az ENSZ szentesítette azt. Koszovó létrejötte több nemzetközi megállapodást is sértett, de ez érdemben senkit nem zavart. Az Európai Unió külügyminiszterei hangsúlyozták, hogy Koszovó létrejötte egyszeri és megismételhetetlen, de ezt nem tudták betartani, és megvalósult egy olyan dominóelv – lásd a Krím kérdését –, amely Koszovót mint precedenst mutatta fel.

Neumann négycsillagos német NATO-tábornok a háborút követő első beszédében hangsúlyozta, hogy ez volt az első koalíciós háború Európában. Ez volt az első csak légi eszközökkel vívott háború is, és Koszovó egyik NATO-tag biztonságát sem fenyegette. Ugyanakkor a területi elv helyett most először az emberi jogok lettek a meghatározóak. De a koszovói háború azt is bizonyította, hogy Európa még egy ilyen jellegű konfliktust sem tud egymaga, az USA segítsége nélkül megoldani.

A válság azt bizonyította, hogy a Balkánon a multikultúra nem működik, a többség a kisebbséget beolvasztja vagy kivándorlásra kényszeríti. (Ugyanez igaz a Vajdaságban a magyar kisebbségek szempontjából.) Az Európai Unióból visszatoloncolt mintegy 80 ezer roma döntő része a Vajdaságban települt le. Ide érkeztek a krajnai háború után a szerb menekültek is.

A koszovói válság alatt az USA stratégiájában kiemelt szerepet kapott a Balkán, és az amerikai álláspont meghatározta az Európai Unió álláspontját is. Az USA úgy tekintett e térségre, mint az Eurázsiai peremvidék egyik meghatározó területére. Hasonlóképpen tekint Japánra, Indonéziára, Tajvanra, Dél-Koreára és az Arab-félszigetre is. Spykman amerikai szakértő úgy fogalmazott: „Aki a peremvidéket uralja, az uralja Eurázsiát, aki Eurázsiát uralja, az rendelkezik a világ sorsa felett.”

Eközben az orosz és a kínai befolyás amerikai nyomásra háttérbe szorult. A válságkezelés egyik célja volt Koszovó és a térség bevonása a nyugati értékközösségekbe, a NATO-ba és az Európai Unióba.

A szerb–albán ellentétek évtizedek óta jellemezték a térséget, és ez a nyolcvanas évektől felerősödött. Ennek jele volt a kútmérgezés, az állatok leölése és az erőszak. A bizalmatlanság részeként a kilencvenes évektől az albánokat nem hívták be a jugoszláv hadseregbe. Valamennyi jugoszláviai háborút az jellemezte, hogy az abban részt vevő felek kivétel nélkül rendkívül sok brutális cselekedetet hajtottak végre.

A Nyugat érdeklődése 1998-tól megélénkült Koszovó iránt: a lakosság ekkor tömegesen lázadt fel, és állt az ekkor létrejövő UÇK (Koszovói Felszabadító Hadsereg) mellé. Mindmáig szinte semmit sem tudunk az UÇK létrejöttéről és gyakorlatilag kimeríthetetlen pénzforrásairól. Az UÇK-harcosok között nagyon sok a külföldi is komoly fizetéssel. A szervezet által végrehajtott gyakori kegyetlenkedések hatására a Nyugat többször is elfordult az UÇK-tól, de ez a folyamat néhány hét vagy hónap után mindig megváltozott. A Koszovói Felszabadító Hadsereg a létrejötte pillanatától konzekvensen hirdette Nagy-Albánia létrejöttét.

E folyamat részeként 1998 áprilisában hat nyugati állam fagyasztja be a külföldön lévő jugoszláv javakat. 1945 óta először vetik be a jugoszláv hadsereget a rendcsinálás érdekében. 1998. május 28-án a NATO felszólítja Szerbiát az erőszak leállítására. A szerbek és az albánok szembenállását jól jelzi, hogy amikor 1999 tavaszán a Nyugat kényszeríti mindkét felet a tárgyalások felvételére, egyik sem hajlandó egy asztalhoz ülni a másikkal. A tárgyalások a franciaországi Rambouillet-ben folynak. Az amerikai külügyminiszter, Albright úgy fogalmaz, hogy három lehetőség van: szerb nem – ebben az esetben bombázás jön; UÇK-nem – ebben az esetben elzárják a szervezetet fegyverutánpótlásától; vagy két igen – és a NATO bevonul Koszovóba.

A március 24-én kezdődött bombázásoknál Albánia és Macedónia azonnal a NATO mellé állt. A NATO hetente több bombát dobott le, mint amekkora a hirosimai atombomba robbanóereje volt. A bombázás napi 70 millió dollárjába került a NATO-nak, és mindmáig vitatható módon megsemmisítették a belgrádi kínai nagykövetséget is. A mintegy 22 ezer ledobott bombától 524 szerb katona halt meg.

A háború első napjaiban Koszovóból az ott élő 200 ezer szerb egynegyede menekült el. A menekülés folytatódott, és a válság végére a szerbek 85 százaléka hagyta ott Koszovót.