Robbanás

Több mint harminc év elteltével sem tudunk mindent: nehéz megbecsülni, hány ember életét követelte a csernobili erőmű reaktormagjából kiszálló radioaktív, mérgező anyag.

Elnézést, kaphatnék egy zacskót ehhez a halhoz? – kérdi egy férfi a pénztárostól a szupermarketben. – Már eleve benne van a halban, uram! – válaszol az eladó. Egy friss nemzetközi tanulmány szerint több száz folyót érint a világon az egyre súlyosabb antibiotikum-szennyezés, amelynek az az egyik legkárosabb hatása, hogy a baktériumok ellenállóvá válnak a gyógyszeres hatóanyagokkal szemben, és ezáltal az antibiotikumok elveszítik gyógyító hatásukat. Az ENSZ szerint pedig, ha ezek a szuperbaktériumok tovább szaporodnak, az 2050-re akár tízmillió ember halálát is okozhatja. A gyógyszerek általában hulladékokkal, valamint szennyvíztisztító telepekről és gyógyszergyártó létesítményekből kerülnek a talajba és a vízbe: a Duna vízéből Ausztriánál vett mintákból például hét különböző antibiotikumot mutattak ki, és ezek között több is van, amelyik alkalmassá tehet baktériumokat rezisztencia kialakítására.

Aki járt már enyhe köhögéssel háziorvosnál, az tudja, hogy a szervezetből akár évtizedekig ki nem tisztuló antibiotikum az új aszpirin: gyakorlatilag mindenre felírják. Nem árthat, hiába van szó mondjuk vírusfertőzésről, amelyen úgysem tud segíteni. Antibiotikummal nyomják tele a haszonállatokat is: fogalmunk sincs arról, milyen szerek kerülnek a vasárnapi asztalra. A mostani kísérletet végző kutatók 711 helyen végeztek méréseket összesen 72 országban, és 65 százalékban találtak is antibiotikumot a vízben. Száztizenegy helyen mértek összesen olyan koncentrációt, amely már nem volt biztonságosnak tekinthető. A szegényebb országokban, Afrika és Ázsia folyóiban még ijesztőbb a helyzet: Banglades és Kenya folyóiban például helyenként a megengedett mérték százszorosát is mérték egyes antibiotikumok esetében.

Mindeközben az HBO új minisorozatában mutatja be az 1986-os csernobili atomkatasztrófa történetét. Mihail Gorbacsov szerint a Szovjetunió bukásának egyik kiváltó oka volt, a képsorokat elnézve pedig a néző egyre dühösebb és lehangoltabb lesz – pláne, ha már élt a balesetkor. Engem kisbabaként a Városligetbe vittek május elsején. Akkoriban persze nem létezett a mai értelemben vett nyilvánosság, így minden idők legsúlyosabb nukleáris balesetéről csak napokkal később értesültünk mi, magyarok is. Több mint harminc év elteltével sem tudunk mindent: nehéz megbecsülni, hány ember életét követelte az erőmű reaktormagjából kiszálló radioaktív, mérgező anyag, amelyet a robbanás következtében keletkező tűz füstje messzire vitt.

Ma már létezik nyilvánosság, mégsem tartunk sokkal előrébb. Látjuk az indokolatlan erdőirtásokat, a nem lebomló szemét felhalmozását, a műanyagba belefulladó tengeri élőlényeket. Megosztjuk ismerőseinkkel, akár a fenti zacskós-halas viccet, és kiakadunk kicsit. Most a klímaváltozás miatt nem szülünk. Legalább van miről beszélni, van mire fogni a passzivitást – hiszen már úgyis tök mindegy.

A XXI. század katasztrófája nem hangosan robban, hanem lassan csordogál be a tavainkba, és mi észre sem vesszük. Nem jön a segítségünkre egy-egy harcos Erin Brockovich, hogy a vizeinket szennyező gonosz nagyvállalatokat jól fenékbe billentse, majd hősies történetét filmvászonra vigyék Julia Robertssel a főszerepben. A bevásárlóközpontban a takarítónő szemrebbenés nélkül önti össze a szelektív kukák tartalmát. Hogy miért? Ez az utasítás, hiszen úgyis egy helyre kerül. Mikor jön el a pillanat, amikor abbamarad a legyintgetés, a bizalmatlanság és a gunyoros lenézés bármiféle közösségi kezdeményezéssel kapcsolatban? Amikor felismerjük, hogy a politikának igenis köze van a mindennapi élethez? Amikor a lakók felelősséget kezdenek majd érezni közvetlen környezetükért?

– Doktor úr, nagyon csúnyán köhögök, felírna rá valamit? – Igyon egy pohár vizet, már eleve benne van!