Robbanás

Több mint harminc év elteltével sem tudunk mindent: nehéz megbecsülni, hány ember életét követelte a csernobili erőmű reaktormagjából kiszálló radioaktív, mérgező anyag.

Ma már létezik nyilvánosság, mégsem tartunk sokkal előrébb. Látjuk az indokolatlan erdőirtásokat, a nem lebomló szemét felhalmozását, a műanyagba belefulladó tengeri élőlényeket. Megosztjuk ismerőseinkkel, akár a fenti zacskós-halas viccet, és kiakadunk kicsit. Most a klímaváltozás miatt nem szülünk. Legalább van miről beszélni, van mire fogni a passzivitást – hiszen már úgyis tök mindegy.

A XXI. század katasztrófája nem hangosan robban, hanem lassan csordogál be a tavainkba, és mi észre sem vesszük. Nem jön a segítségünkre egy-egy harcos Erin Brockovich, hogy a vizeinket szennyező gonosz nagyvállalatokat jól fenékbe billentse, majd hősies történetét filmvászonra vigyék Julia Robertssel a főszerepben. A bevásárlóközpontban a takarítónő szemrebbenés nélkül önti össze a szelektív kukák tartalmát. Hogy miért? Ez az utasítás, hiszen úgyis egy helyre kerül. Mikor jön el a pillanat, amikor abbamarad a legyintgetés, a bizalmatlanság és a gunyoros lenézés bármiféle közösségi kezdeményezéssel kapcsolatban? Amikor felismerjük, hogy a politikának igenis köze van a mindennapi élethez? Amikor a lakók felelősséget kezdenek majd érezni közvetlen környezetükért?

– Doktor úr, nagyon csúnyán köhögök, felírna rá valamit? – Igyon egy pohár vizet, már eleve benne van!