Csereprogram

A médiaháború a kilencvenes évek elején nemcsak a parlamentben, hanem az újságírók között is zajlott. Az új helyzethez alkalmazkodó törvény megalkotása kudarcba fulladt. Kulin Ferenc, az Országgyűlés kulturális bizottságának akkori elnöke azt mondja: ennek nem elvi, hanem kimondottan politikai, gazdasági érdekekhez fűződő oka volt.

Pihenő operatőr az Országgyűlés ülésszakának első napján 1990-ben. Erre az időszakra „a médiahatalom egy részének átmentése már megtörtént” Fotó: Kovács Attila Forrás: MTI–Kovács Attila

– Úgy tűnt, a magyar reformértelmiség együtt indul el a rendszerváltoztatás útján, aztán a békéből hamar háború lett. Szembejött a valóság? Kudarcot vallottak a műkedvelő politikusok?

– Magam, ha nem is körön belülről, de azért nem is kívülről kerültem a politikába. Az 1983-ban betiltott Mozgó Világ főszerkesztőjeként már szereztem tapasztalatokat. Antall József 1974-ben figyelmeztetett: ha pozíciót vállalok, abból politika lesz. Igaza volt. Az MDF megnyerte az 1990-es szabad választást, én pedig a kulturális bizottság élére kerültem.

– Ahol kiderült, hogy a kultúra szabadságát minden párt másként értelmezi?

– Azt terveztük, hogy először lezárjuk a médiatörvényt, azután foglalkozunk a kulturális élet más területeivel. Egyetlen komoly sikert könyvelhettünk el: a hatályban lévő jogszabályokat meg nem sértve útjára indulhatott a Duna Televízió. Ám 1992. december 30-án világossá vált, hogy a médiatörvényből semmi nem lesz. A két és fél évig formálgatott, tárgyalt tervezet megbukott, nulla szavazatot kapott.

– Mi a magyarázat?

– Több dimenziót kell látnunk, hogy az okát elemezhessük. Már maga az MDF és Antall József koalíciója sem volt szilárd. Az 1987-ben született mozgalomban minden nagyon gyorsan történt: 1988-ban párttá alakult, majd 1989-ben, amikor Antall Józsefet választottuk meg az elnökévé, az eredeti céljaitól eltérő irányba indult. A lakiteleki program, amely a „népi baloldallal” (Pozsgay Imre, Kósa Ferenc) szoros együttműködésben született, még a semlegességet és a „harmadik utat” hirdette meg. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott a világpolitikai helyzet, a szovjet blokk szétesett. Antall három pontja tehát így hangzott: nincs semlegesség, nincs harmadik út, és – miután Pozsgayék az MSZMP utódpártjához csatlakoztak – nem lehet szó a „népi ballal” való összefogásról sem. És bár a párt vezető testületei elfogadták Antall József programját, a tagság nagyobb részét az eredeti alapelvek vonzották a mozgalomhoz. Lakiteleken 1987-ben körülbelül százan jöttünk össze, két év múlva az MDF már országos párt volt sok ezer új emberrel. A radikális fordulat mindenkit másként érintett, és ez a belső tagolódás majd a médiaháborúban is megmutatkozik. Az eredeti társaság, élén Csurka Istvánnal azt akarta, hogy adminisztratív eszközökkel oldjuk meg a médiakérdést, legyen nagytakarítás, de ezt a kerekasztal-tárgyalásokon elfogadott szabályok nem tették lehetővé. Ott ugyanis azt rögzítették, hogy a problémákat jogállami módon rendezzük, s, hogy a leendő kormány tiszteletben tartja a feles és a kétharmados törvényekről szóló megegyezést. A médiatörvény a kétharmadosok közé tartozott, tehát eredendően alá volt aknázva. A kerekasztalnál megállapodás született arról is, hogy a médiatörvény megszületéséig minden a régiben marad. Ez a szocialistáknak és az SZDSZ-nek kedvezett.

Pihenő operatőr az Országgyűlés ülésszakának első napján 1990-ben. Erre az időszakra „a médiahatalom egy részének átmentése már megtörtént”
Fotó: MTI–Kovács Attila

– Akiknek a tévések és a rádiósok között többségben voltak a követői.

– Kilencvenre a médiahatalom egy részének átmentése már megtörtént, 1992-re a nyomtatott sajtó 97 százalékát eladták, azok négy-öt éves szerződésekkel az ellenzékhez közel álló külföldi tulajdonosok kezébe kerültek. Erre a területre ugyanis a korábbi sajtótörvény maradt érvényben. Az elektronikus sajtót pedig csak a Magyar Televízió és a Magyar Rádió csatornái jelentették, melyeket továbbra is a régi hatalom emberei irányítottak. Pozsgay Imrének még volt annyi befolyása a választások előtt, hogy Nemeskürty Istvánt kineveztette tévéelnökké, de ő néhány hónap után lemondott.

– Milyen összetételű volt az ellenzék?

– Már látszott, hogy hamarosan megszületik a hatalmukat átmentő „reformkommunisták” és az SZDSZ szövetsége, és mindenki keresi, miként tud majd érvényesülni az új viszonyok között. Egymással és a nyugati hitelezőkkel összeépült két csapat volt. Jól példázza ezt a médiatörvény esete. A kulturális bizottság MSZP-s csoportját a bizottságban Kósa Ferenc vezette, akivel jól és hatékonyan tudtunk együtt dolgozni. A médiatörvény 1991 nyarán kész is volt, s ha az Országgyűlésben megszavazzák a szocialisták, velük megvan a kétharmad. Tehát nem lett volna szükségünk az SZDSZ 24 százalékára. Úgy nézett ki, hogy a szocialistáknak nincs ez ellen kifogásuk. Csakhogy az SZDSZ új bizottsági ülést kért, ahol az MSZP bejelentette, hogy Kósa Ferenc helyett Gellért-Kis Gáborra bízza a szocialisták álláspontjának képviseletét. Az újdonsült médiapolitikus rögtön bejelentette, hogy a törvénytervezetet nem tekintik véglegesnek, és a továbbiakban együtt fognak szavazni az SZDSZ-szel. Vagyis a későbbi balliberális koalíció már ekkor megszületett.

– Elvi vagy személyi akadályai voltak a megegyezésnek?

– Az antalli és a csurkai taktika az MDF-en belül sem volt összeegyeztethető, az én feladatom volt a kettőt összefésülni. A politika szakma, és Csurka István, a radikális megoldások, a nagytakarítás híve nem volt politikus. Az általa sürgetett módszert a az MDF nem vállalhatta fel, mert azzal kockáztatta volna az ország talpon maradásának feltételét: a kormány politikájának a nyugati hitelezők „jóindulatától” függő támogatását. Márpedig ez a „jóindulat” a magyar belpolitikától függetlenül is kiszámíthatatlan volt. Antall József, akinek az NSZK piacmodell, a szociális piacgazdaság volt az eszménye, köztudottan jó viszonyt ápolt a nyugatnémet kancellárral, Helmut Kohllal. A magyar–német kapcsolatok erősödtek, amit viszont az amerikaiak, az angolok, az olaszok nem néztek jó szemmel. Tartottak az egyesülő Németország erejétől, valamint attól, hogy a németek éppen Magyarországon keresztül készültek behatolni Kelet-Közép-Európa piacaira. Az amerikaiak a német egyesülés feltételéül szabták, hogy Bonn mondjon le a márkáról, amelynek ereje a dollárét fenyegette, továbbá – a szociális piacgazdaság helyett – épüljön ki az európai szabadpiac. És akkor – máig ismeretlen tettesek – lelőtték Alfred Herrhausent, a Deutsche Bank elnökét.

A német kancellár elveszítette a közeli munkatársát, és ezzel Kohlt és kormányát is megfélemlítették. Üzenet volt ez, és figyelmeztetés a mi számunkra is. Kiderült, hogy nagyobb erők és bonyolultabb érdekviszonyok működnek a háttérben, mint amelyekkel korábban szembesültünk.

– Milyen kapcsolatban állt ez a mi médiaháborúnkkal?

– Az MDF–SZDSZ-konfliktus lényege, hogy az SZDSZ a washingtoni irányelveket képviselte. Megbízatásai voltak, ellentétesek Antall nyugatnémet orientációjával. Az idősebb Bush elnök, Antall barátja is megpróbálta „elcsábítani” a németektől a miniszterelnököt, mindent megígért neki, ám az amerikai segítségre hiába vártunk.

Kulin Ferenc
Fotó: Havran Zoltán

– Még mindig nem világos, hogy mi közük van a nagyhatalmi játszmáknak a mi médiatörvényünkhöz.

– Tízezer oldalnyi szöveg készült el a kulturális bizottsági ülések során, részletesen meg­állapodtunk az elvekben és módszerekben a műsorszerkezettől kezdve a közszolgálat felada­táig. És miközben a sok paragrafus megszületett, mindenki tudta, hogy nem ez a fő kérdés, hanem az: kiknek a tulajdonába kerülnek a kereske­delmi televíziók. Azokra ki kap majd frekvenciát, és azt ki ítélheti oda. Ha ugyanis a médiatörvény átmegy, elindulhattak volna a kereskedelmi ­televíziók is. Az SZDSZ tehát azért akadályozta minden lehetséges módon a médiatörvényt – egy idő után nyilvánvaló lett, hogy semmiképp nem engedi megszületni –, mert a következő kormány tagjaként ő akarta eladni a frekvenciákat. A frekvencia ugyanis nemzetközi szerződéseket érint, és a nemzeti vagyon része. Az eladása tehát kormányhatáskör.

– Közben érkeztek a jelentkezők?

– Feladatom volt, hogy a potenciális vevőket feltérképezzem. Többen is voltak: Robert Maxwell, Berlusconi, Josef von Ferenczy és a Fuji is jelentkezett. Nagyobb volt az érdeklődés, mint gondoltam. A reklámbevételek miatt a kereskedelmi frekvencia sokat ér. A Fuji cég vezérkara elmondta, azért akarnak magyar frekvenciát venni, mert nincs kedvük sorban állni az amerikaiaknál a reklámidőért. Ajánlatot is tettek a kormánynak: ha frekvenciát kapnak, a magyar államadósság nyolcszázalékos kamathitelét 5,5 százalékosra cserélik. Kiderült, hogy ezt az ajánlatot a nyolcvanas években már Pozsgay Imrének is megtették. Amikor azt mondtam, hogy nem csak az amerikaiak jelentkeznek, azt felelték: hiszen minden ajánlattevő mögött amerikai tőke áll.

– Mondjuk Josef von Ferenczyről tudható volt, hogy stróman. De a többiek is?

– Berlusconival a milánói kastélyában tárgyaltam. Az egész terem ki volt dekorálva a zenei karrierjének emlékeivel. Vajon egy táncdalénekes miből tudott pár év alatt három tévécsatornát megvenni? Tele volt a világ amerikai strómanokkal, nálunk itt volt Fenyő János vagy Várszegi Gábor, akikről senki nem tudta, milyen pénzből vásárolnak, és talán Robert Maxwellt sem baleset érte, amikor a tengerbe fulladt.

– Eközben az állítólagos elvekért harcolva az újságírók egymást ölték a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban. A médiaháborúban emberek mentek tönkre. Hozzájárult-e az MDF-kormány bukásához, hogy nem született meg a médiahelyzetet kiegyensúlyozó törvény?

– Nem ezen múlt. 1989-ben az MDF-nek 25-30 százalékos előnye volt az SZDSZ-szel szemben, a négyigenes népszavazás után már csak három és fél. Az 1990. október végi taxisblokád, az első puccskísérlet után az MDF 62 százaléka 12,5-re olvadt. És akkor még médiaháborúról szó sem volt. Kétségkívül baj, hogy az MDF-nek nem volt versenyképes sajtója, miközben az első parlament szürkeállománya volt a legnagyobb. Csak történészből 18 ült a soraiban. De mégsem állt össze csapat mögöttünk.

Az ’56-os Forradalmi Nemzeti Szövetség tiltakozó megemlékezése a szabad sajtó napja alkalmából a Szabadság téren, a Magyar Televízió székháza előtt 1992. március 15-én
Fotó: MTI–Rózsahegyi Tibor

– Csalódások viszont akadtak. Megbízhatónak gondolt emberek fordultak szembe a miniszterelnökkel.

– Meggyőződésem, Antall betegségében szerepet játszott, hogy kezelhetetlenné vált a kapcsolata Göncz Árpáddal és Hankiss Elemérrel. Két olyan emberről van szó, akikben megbízott, akiket ő javasolt. A sokat emlegetett és szidott MDF–SZDSZ-paktum elkerülhetetlen volt a koalíciós partnerek kiszámíthatatlansága miatt is. Antall olyan embereket keresett, akikkel korábban jó viszonyt ápolt. Göncz Árpád volt az egyik, akit én is ajánlottam, támogattam. Amikor 1991-ben kiderült, hogy baj lesz a médiatörvénnyel, Göncz felajánlotta, hogy segít a „fiúkkal” egyezségre jutni. Találkozót szervezett az elnöki irodában az egyik SZDSZ-es médiapolitikussal. Mikor odaértem, a titkárnő kis türelmet kért, mert „vannak az elnöknél”. Aztán kijött a sápadt Göncz Árpád, és azt mondta, nem lesz megbeszélés, az SZDSZ nem hajlandó tárgyalni. Egy bizottsági képviselő parancsolt a köztársasági elnöknek! Hankiss Elemér pedig tévéelnökként valamiért a tökéletes ellenkezőjét csinálta annak, amit eltervezett. Azzal indított: képtelenség, hogy a Magyar Televízióban 3700 ember dolgozik. A fele is elég. Aztán nemhogy kirúgta, hanem megtartotta őket, közben a gyártást is kiszervezte velük. Ugyanazért a munkáért sokan a dupláját is megkeresték.

– A médiatörvény mellett mire maradt még a bizottságnak energiája?

– Úgy gondoltuk, hogy gyorsan végzünk, azután jöhet a többi. Aztán elment két és fél év a nagy semmire. El kellett még készíteni a köz- és felsőoktatási, valamint az akadémiai törvényt. Ennek előkészületeként Makovecz Imre találkozott nálam Kosáry Domokos akadémiai elnökkel. Egyetértettek abban, hogy a Makovecz-csapat legyen része az akadémiának, hiszen a Széchenyi-féle Tudós Társaság tervezetében is szerepeltek a művészetek. Makovecznek egyetlen feltétele volt, hogy dobjanak ki a házból minden III/III-ast. Kosáry azt mondta: azt nem lehet. Mindenki tudja, kik azok, de ő ilyet jogállamban nem kezdeményezhet. Makovecz felállt, és azt mondta: akkor isten áldjon!

– Hogy élte meg mindezt?

– Számomra nem volt kárba veszett idő, mert ezen keresztül értettem meg az Antall-, illetve a Csurka-stratégia közötti különbséget, tudniillik, hogy az eszmék nem képviselhetők maradéktalanul a politikában. A mindenkori konkrét feltételekhez való alkalmazkodás elkerülhetetlen. Ami a személyes érzelmeimet illeti: a Mozgó Világ körüli állandó harcok már ütésállóvá tettek, azt nehezebben viseltem, mint a médiaháborút. Nem kerestem a politikai szerepet, de nem is kerülhettem el. A Mozgó-történet után magától értődő volt, hogy annak idején meghívtak az MDF alakuló ülésére, hiszen ott voltak a legjobb szerzőink is. Aztán benne maradtam, előbb MDF-alelnök lettem, majd bizottsági elnök, Kónya Imre miniszterré való előrelépése után pedig frakcióvezető. De bizonyosan beleőrültem volna az egészbe, ha nem volnék református családban nevelkedett hívő ember.