Sirálykifli

Szeretünk etetni. Ősanyai-ősapai génparancs. Akit szeretünk, azt etetjük, és a szeretett lény táplálkozásának látványa gyönyörködtet bennünket. A gyerekeink is imádnak etetni. Gyakorolni a tápláló anyuka szerepét, közel csalni az állatot, megsimogatni, mi, szülők pedig egyszerre gyönyörködünk gyermekünk örömében és az állatéban, mert istenkém, mindkettő olyan édes, olyan cukik így együtt! Ahogy etet, és ahogy eszik, fel is töltöm a fészre, kapok érte ötven lájkot, tizenhét szmájlit és kilenc „jaj, de helyesek vagytok” bejegyzést a barinőktől. Több mappánk is van már ilyen képekből. Ezt csináljuk az állatkertben, Szentendrén, a Duna-parton, Ráckevén meg a Margit-szigeten, és a Balatonon is apával. Adunk a hattyúknak, vadkacsáknak meg a sirályoknak kiflit, sósperecet meg csipszet, mert az mindig van nálunk. Jaj, ne mondják már, hogy nem szabad, meg hogy a természetben nem ezt eszik a madarak, hiszen ízlik nekik, tessenek megnézni!

A madártani egyesület azt kéri, hogy sehol és semmivel ne etessük a vízimadarakat. Na ne már! Ez is biztos valami zöld izé, ökobaromság. Azt mondják még, hogy: „A mesterségesen fenntartott táplálékbőség kikapcsolja a téli túléléshez nélkülözhetetlen vonulási viselkedést (ezek a madarak fagynak aztán jégbe télen). Az egyoldalú kenyér- és egyéb értéktelen táplálék diéta megbetegíti a madarakat (angyalszárnybetegség).”

Ugyan már, az a kis kenyérke nem árthat! Ha majd mi szépen hazamegyünk, eszik mást, nincs igazam? Minek ez a sok rinyálás a vízimadarak etetése miatt? Meg hogy az emberek ezzel a szokással totál idióták és gyerekesek! Szerintem meg az az idióta, aki mondja! Még hogy én gyerekes! Csak azért is etetni fogom őket a gyerekkel, és mondok még valamit: virágcsokrot is szedünk a réten védett virágokból, bibibí! Nekem aztán ne mondja meg senki, mit csináljak, a gyereket is úgy nevelem, ahogy akarom! Na.