Gróf a pincében

Van egy sikeres település Maros megyében, a román–magyar együttélés frontvidékén, ahol magyarnak lenni mindig az átlagosnál nagyobb kihívás. Van munkalehetőség, infrastruktúra, viszonylag kedvező nemzetiségi arányok. De amiért Kerelőszentpálra látogattunk, az nem siker-, hanem súlyos kudarctörténet. A település ugyanis „műemlékgyilkosság” helyszíne.

A kerelőszentpáli Haller-ház ma építőanyag-bánya. Fogyatkozó esélyek Fotó: A szerző felvétele

Ha valaki tanítani akarná, hogyan kell egy kastélyt a legrövidebb úton romba dönteni, akkor első osztályú tanműhelyt találna Kerelőszentpálon. A Marosvásárhely közelében fekvő településen eszményi körülmények között lehetne szemléltetni olyan komoly szaktudást igénylő technikákat, hogy miként kell megrogyasztani emeleti falakat a pincék elbontásával; hogyan kell eltüntetni akkora tetőzetet, amekkora a fél falu házait befedné; kivésni XIX. századi vagy még korábbi ablak- és ajtótokokat, kifűrészelni födémgerendákat, szétkalapálni díszlépcsőket, feltépni padlóburkolatokat, téglabányának használni épületszárnyakat. Hogy végül csak szakszerűen kibelezett és megnyúzott kastélycsontváz maradjon a falu szélén, amelynek láttán minden műértő elismerően csettintene.

A kerelőszentpáli Haller-ház ma építőanyag-bánya. Fogyatkozó esélyek
Fotó: A szerző felvétele

De ha valaki pusztán azt akarná szemléltetni, milyen gyorsan és nyom nélkül eltüntethetők a történelmi emlékhelyek, hogy hamarosan valami nagyon más vegye át a romok birodalmát, Kerelőszentpál arra is alkalmas példát kínál. És arra is, hogy a hála és a lojalitás nem történeti kategória – vagy túlságosan is az –, ha egy falu, amely csaknem félezer évig élt egy főnemesi családból, néhány év alatt képes lerombolni, szétlopni, megsemmisíteni vagy a magáéhoz tapasztani mindazt, ami egykor ennek a családnak és kastélynak a része volt. És ehhez még csak kommunizmusra vagy sovinizmusra sincsen szükség.

Magyarcsesztve, Felsőmarosújvár, Aranyosgerend, Radnót – Erdély legizgalmasabb és legtragikusabb kastélyait kereshetjük fel, ha Nagyenyedtől a Maros folyó vonalát követve olykor letérünk az országútról. Csesztvén a falu által kifosztott és elhordott térdig érő Mikes-kastély, Felsőmarosújváron a Telekiek még menthető, de pillanatnyilag gazdátlan háza a süllyedő bányavároska fölött, Gerenden az egyre reménytelenebb állapotú Bánffy-kastély az Árpád-kori református és a malterszagú ortodox templom szomszédságában, Radnóton az ugyancsak pusztuló fejedelmi kastély Erdély történelmi szövetét alkotja még megrogyva, félig eltörölve is.

Amikor Radnót után betérünk Kerelőszentpálra, mielőtt a kastélyhoz indulnánk, lekanyarodunk a falu főutcájáról egy meredek földútra, amely árkon-bokron át vezet föl egy dombtetőre, ahonnan semmihez sem fogható látkép nyílik a vidékre. Belátni innen a falu földszintes házait, közvetlenül alattunk a cigánynegyed soha be nem fejezett kunyhóit, szomszédságukban egy nagy pusztaságot, amelynek végében, a Maros szélén áll a hatalmas épülettorzó, mint egy partra vetett hajóroncs. Mellesleg itt, ezen a dombtetőn található Erdély legkiemelkedőbb főnemesi temetkezési helye, a Haller család imolája, azaz fogadalmi kápolnája, ahol a szentpáli urak és hölgyek alusszák örök álmukat a XVII. század derekától fogva. Négy sarkán kis toronnyal magas fal védi a kápolnát.

Kőkapun lépünk be a falak közé, a kriptakápolnában tábornokoknak, gubernátoroknak, titkos tanácsosoknak, testőrkapitányoknak, étekfogóknak, főispánoknak, valamint a Haller-birodalom pilléreinek, a Kornis-, Bornemisza-, Bethlen-nagyasszonyoknak a porhüvelye és sírköve. Latin vagy szép, régies magyar nyelven emlékeznek meg az elhunytról és a végérvényesen múlttá vált erdélyi történelemről. Az építők azonban nem bízták a véletlenre a bolygatásnak kitett sírokat: a torony aljába feliratos köveket illesztettek. Az egyik kő Isten áldását kéri a kápolna gondozóira és a halottak emlékezetének fenntartóira, a másik kemény szavakkal sújt le: „Átok legien raitad és boldogul koporsodba ne szálhas valaki ez heliben eltemetettet testeket felvenéd vagi temetésének való köveket heliekből kihánád ez épületeket.”

Odalent, a kastélynál ezek a védelmező szavak már kevésnek bizonyultak.

Kis híja volt, hogy Balassi Bálint életműve már akkor lezárul, amikor még jószerivel el sem kezdődött, és a végek és Annák dicsérete kimarad a magyar költészetből. 1575 nyarán Balassi ugyanis rossz lóra tett, és annak a Bekes Gáspárnak a hadaihoz csatlakozott, aki a Habsburgok támogatásával követelte a trónt a szultán pártfogolta Báthory István fejedelemtől. E követelésének Bekes a kerelőszentpáli csatában adott a legenergikusabban hangot, aminek az lett a következménye, hogy seregét szétverték, és a szentpáli várba visszavonuló maradékot – köztük Balassi Bálintot – ostrommal elfogták, majd a pártütő főurak közül ötöt azonmód lefejeztek a várudvaron.

Balassi ehhez feltehetően nem volt elég fontos személyiség, így maradt a fogság és két évtized múlva a hősi halál Esztergom ostrománál; míg a szentpáli csatával Erdélyben új korszak kezdődött: a független erdélyi fejedelemség kora, amikor emelkedni kezdett a magyar főnemesség, s egyre-másra épültek impozáns kastélyai.

Kerelőszentpál vára viszont éppen e daliás időkben jutott ebek harmincadjára, mivel Báthory leromboltatta, hogy a következő várkastélyt 1704-ben a kurucok tegyék tönkre – végső soron arra ösztökélve a Hallereket, hogy a XVIII. század ­végére olyan főúri lakot emeljenek a Maros-parti lapályra, mely méltó módon jeleníti meg gazdagságukat, társadalmi rangjukat és ízlésüket. Az U alakú, barokk-klasszicista kastély ilyen építmény lett, Erdély egyik legpompásabb nemesi hajléka, testben és lélekben rokona többek között a gödöllői Grassalkovich-kastélynak. Az építkezések és rombolások dialektikáját mi sem mutatja jobban, hogy utolsó ura, gróf Haller István 1942-ben még teljes körűen felújíttatta az épületet, hogy két évre rá német, román, orosz csapatok zúduljanak át rajta Budapest és Berlin felé nyomulva – de ezt a pusztítást újjáépítések helyett csak még nagyobb pusztítások követték…

– A család egyetlen vágya volt a kastélyt megmenteni – mindenáron. Nem arról volt szó, hogy a család meggazdagszik ezen. Csak hogy az épület tető alá kerüljön, és szépen lassan visszanyerje háború előtti állapotát. Ez sajnos nem jött össze.

Harmath Istvánnal, Haller István gróf unokájával Marosvásárhely főterén, a Keresztelő Szent János Plébánián beszélgetünk, Harmath úr ugyanis itt volt portás nyugdíjba vonulásáig. A plébániától karnyújtásnyira, az egykori zenélő Bodor-kút helyén terpeszkedik a görögkeleti Mennybemenetel-katedrális tömbje, amelynek bejáratában két falkép fogadja a híveket: „magyaros” eleganciájú főurak korbácsolnak, kínoznak „romános” népviseletű vértanúkat – zsoltáros magasságba emelvén az osztályharcot. A székesegyház és a plébánia körül minden azt mutatja, hogy volt értelme ennek a „vértanúságnak”: Marosvásárhely főterén ma már halkulóban a magyar szó, és egyre elsöprőbb a román. A főúri Hallerek és a fűszerkereskedő Harmathok egymásra találása is az egykori zenélő kút, a mai ortodox epicentrum körzetében történt meg.

– Itt, a sarkon volt nagyapám, Harmath Sándor csemegeüzlete, oda járt be a Haller család Szentpálról vásárolni. Így ismerkedtek meg, majd Szentpálon szükség lett egy tanerőre és kántorra, édesapám meg elvállalta – idézi fel Harmath István.

A pedagógiai vállalkozásból regénybe illő mésalliance lett: a középosztálybeli Harmath Ferenc tanító beleszeretett a szépséges Haller Ilona grófkisasszonyba, aki addig zavartalanul élte az erdélyi magyar grófkisasszonyok kastélyos életét: német nevelőnő, szigorú zárdaiskolák, lovaglások a kastélyparkban, havasi vadászatok – majd bécsi döntés, második világháború, rekvirálások és a történelmi osztályokat végképp eltörlő kommunista „Kánaán”. A tanító és a főnemesi leány 1948-ban házasodott össze, vidám csoportkép is készült a násznépről, amint felsorakoznak a kastély lépcsőjén. Alig egy évre rá már sem a família, sem a kastély nem volt sehol…

Harmath István: „Amikor valaminek nincs gazdája, nem tartozik sehova”
Fotó: Major Anita

– Komoly, becsületes keresztény családban nőttem fel, amit beültettek a génjeimbe is – jelenti ki Harmath István. – Ezt a földön járó életszemléletet továbbvitte az ember. Mert, bár tabutéma volt, egy-egy mondat erejéig azért tudatosították bennünk: te grófi családból származol, te úriember kell legyél, meg kell add mindenkinek a tiszteletet, a becsületet – ezt a tiszta szellemet kellett továbbra is képviselni. Mint gyerekek nem tudtunk semmit az arisztokrata társadalmi osztály életviteléről. Láttunk, amit láttunk filmekben, hogy voltak a régi grófi bálok. Mégis ez volt a mottó: „Fiam, te vigyázz, hogy mit csinálsz, mert a családot képviseled!”

Úgy tűnt, az egyre jobban megszilárduló kommunista rezsim is így gondolja ezt: a grófi unokát érettségi után alantasabb katonai munkaszolgálatra sorozták be, és a szülőföldjétől lehető legmesszebb, Mangalián, a Fekete-tenger partján kötött ki. Attól a helytől viszont nem messze, ahová a fűszerkereskedő nagypapát, Harmath Sándort deportálták kényszermunkára, a Duna-csatorna építésére. István egyedül volt érettségizett a századában, ő tanította meg írni-olvasni nem egy bajtársát. Aztán felvételizett az orvosi egyetemre – mindhiába. A szentpáli kastélyhoz csak 1989 után kezdtek sűrűbben ellátogatni, addig az is tabunak számított.

– Kamaszok voltunk még, amikor egyszer körbejártuk a kastélyt öcsémmel, és az egyik falon jókora nyílást találtunk, amelyen beléptünk a félhomályba – meséli Harmath Ferenc, István testvére, akivel a Pest megyei Abonyban találkozunk. – Odabent, nagyapámék egykori szalonjában egy traktor állt darabjaira szedve. Emberek feküdtek alatta, nagy csörömpöléssel szerelték éppen. Amikor egyikük észrevett, ránk förmedt, hogy takarodjunk innen. Mit tehettünk, elfutottunk.

Harmath Ferenc ma köztiszteletben álló körorvos Abonyban: ő elvégezte a marosvásárhelyi egyetemet, de nem maradt Erdélyben: 1985-ben adta be a család a kérelmét, hogy Magyarországra távozhasson, de csak 1988-ban, egy évvel a változások előtt kapták meg azt nagy keservesen. Harmath doktor mutatja is egy vadászjelenetet ábrázoló festménye hátulján a pecsétet, amelyet még Marosvásárhelyen a hatóságok ráütöttek minden tárgyukra a bevagonírozás előtt. Ezzel igazolva, hogy nem csempésznek ki értékes műtárgyakat Románia területéről…

„Negyvennyolc óra alatt kastélybeli lakásukat hagyják el, és költözzenek oda, ahová akarnak. Ellenkező esetben erőszakkal lesznek kitelepítve” – ez állt a hivatalos papíron, amelyet 1949 tavaszán a jegyző küldött a kerelőszentpáli grófnak. Március 2-án, húshagyókedd éjszaka egyik óráról a másikra megtörtént az erdélyi arisztokrácia és a nagypolgárság deportálása. A kastélyokból, kúriákból, villákból mehettek a pincék, fáskamrák, dohos odúk mélyére. A személyi igazolványokba beütötték a kényszerlakhely bélyegét, a D. O.-t („domiciliu obligatoriu”), és a 83/1949-es rendelet alapján teljes vagyonelkobzás lett az osztályrészük. Csak súlyos és megalázó fizikai munkát vállalhattak – ha egyáltalán kaptak munkát.

Miközben a családokat igyekeztek szétszakítani; hiszen a cél e társadalmi osztályok megsemmisítése volt, de nemcsak szellemi és erkölcsi, hanem fizikai értelemben is.

Gróf Haller István a szentpáli kastélyból Marosvásárhelyre, egy kilenc négyzetméteres pincelakásba került; alig tudta a megmentett szekretert beszuszakolni a két ablak közé. Fafeldolgozóban, gombgyártó és papírzacskó-ragasztó műhelyben biztosított számára munkát a néphatalom. Felesége, báró Schell Bauschlott Mária-Lujza Erzsébetvárosban, betonelemeket gyártó üzemben kapott kenyeret: a talicskázásához és zsaluzáshoz szükséges eszközöket kente szappanos vízzel. Haller Ilona grófnőt és Harmath Ferencet Küküllődombóra helyezték át Kerelőszentpálról. „Azon az éjjelen tudatosult bennem, örökre el kell búcsúznom a kastélytól […], vége a Tündérkertben megálmodott szép éveknek. Soha, soha többé nem fogok már ott lakni. […] Csak egy dolgot nem tudtak elvenni tőlem…, az emlékeimet!” – jegyezte fel később Haller Ilona.

Kerelőszentpál utolsó ura és úrnője 1967-ben engedélyt kapott a kivándorlásra, és Münchenben telepedett le. Csak haláluk után kerülhettek haza: az imolában az övék az utolsó sírkő 1971-es és 1982-es halálozási dátummal.

– Nyugdíjból nem lehet egy kastélyt rendbe tenni, ezt világosan láttuk. Márpedig volt mit rendbe tenni ott – vonja meg a vállát Harmath István. – Amikor ugyanis felröppent a hír, hogy a román állam visszaadja azokat a javakat, amelyeket a kommunista államosításkor elvett, édesapám egyre többet járt Szentpálra. Figyelte, hogy milyen törvények születtek meg, és ebben a szellemben harcolta a saját harcát, és járta az útját, élve a törvényes jogokkal.

A romániai restitúció szép fokozatosan, hektárról hektárra kezdte rendezni az 1945 után konfiskált ingatlanok sorsát az 1990-es évek közepétől – de még mindig gyorsabban és hatékonyabban, mint ahogy a magyarországi kárpótlási folyamat zajlott. Igaz, minden törvényben ott volt a tüske is, hiszen az akkori és a régi-új tulajdonos között nem igyekezett rendezni a kérdéses pontokat, így „két síró fél állt egymással szemben” – amint Eckstein-Kovács Péter ügyvéd fogalmazott a kolozsvári Korunk folyóiratban 2012-ben. Az ingatlanok visszaszolgáltatásában a 2001-es törvény hozott javulást, utat nyitva a valódi restitúció felé, mivel feloldotta a visszakapható ingatlanok számának korlátozását.

Ugyanakkor addigra megszülettek a kisebbségi szervezetek, valamint az egyházak elvett javainak visszaszerzé­sét lehetővé tévő kormányrendeletek is. Harmath Ferencék is 2001-ben kapták vissza a kastélyt. Hogy milyen állapotban?

„Esőverte falak, hiányzó ablakok, foghíjas tetőzet lecsúszni készülő cserepekkel. […] Átmentem a kastély teraszára, térdig érő gyomban néztem a semmibe” – írja Harmath Ferenc Az emlékek megszólalnak című, 2010-ben megjelent könyvé­ben. Simon István kerelőszentpáli polgármester is kendőzetlenül fogalmaz:

– A kastély rombolását a pártvezetők kezdték el 1985-ben, addig raktár volt. Ott nőttem fel, mindennap láttuk. 1985-ben olyan vezetők voltak a község élén, akiknek az volt a céljuk, hogy eltűnjön a kastély. Gyerekkoromban mi is sokat jártunk a kastély udvarán, és csak csodáltuk, milyen gyönyörű. Ezt tönkretenni: műemlékgyilkosság.

Simon István csak tudja ezt: ötödik ciklusát tölti, Maros megye egyik legsikeresebb polgármestere. A közel fele-fele arányban magyar és román lakosságú, jelentős cigányságú Kerelőszentpál nem elveszett település: a közeli ipari parkban háromezer ember kap munkát, a faluban romániai viszonylatban kiugró az egy főre jutó európai uniós támogatás mértéke – egyszóval kiemelkedő hatásfokú Kerelőszentpál jelenlegi koordinálása. És villongások sincsenek:

– Itt, habár színesek vagyunk, nem voltak soha etnikai problémák, békésen meg tudunk élni egymással, de nekünk, magyaroknak meg kell küzdenünk a jogainkért, hiszen úgy kell dolgoznunk, hogy a többségnek is jó legyen, de a mieinket is érvényesítsük. Egy székelyföldi önkormányzathoz hasonlítva itt kétszer annyi munkát kell befektetni azért, hogy valamit elérjünk – fejtegeti Simon István.

Ám a kastéllyal egyelőre nem boldogulnak – ami nem is csoda, látva az előzményeket. Miután ugyanis kiebrudalták a grófi családot, lakott a falak között szociális otthon, mezőgazdasági központ, bútoripari raktár, a pincében zöldség-gyümölcs lerakat, állomásozott itt katonaság, rendőrség és polgármesteri hivatal is. A park fáit letarolták, eltüzelték.

Harmath István végigkövette a visszavételi folyamatot és édesapja küzdelmeit a hatóságokkal meg a falu népével:

– Tudjuk, mit jelent az, amikor valaminek nincs gazdája, nem tartozik sehova. Amikor már lehetett volna mit kezdeni ezzel a családi hagyatékkal, akkor már nem volt mit.

– Ezerkilencszázkilencventől 2000-ig is magyar polgármestere volt a közösségnek, de neki nem volt érdeke a kastély megmentése, visszaszolgáltatása – mutat rá Simon István.

– Kaptunk levelet a műemlékvédelemtől, hogy tegyünk valamit a kastély megmentéséért, de tehetetlen volt az akkori vezetés. Sőt biztattak az épület széthordására. Én, amikor 2000-ben polgármester lettem, azzal küszködtem, hogy oda egy cigány család volt beköltöztetve, alig lehetett kilakoltatni onnan.

A sajtó akkoriban azon élcelődött, hogy a cigány ember Iancu de Hallernak becézte magát, és a személyi igazolványába a kastély volt beírva lakcímül. „Ha valakinek gerenda kellett, bemehetett, hogy levágja, ha cserépre volt szüksége, a tetőről szedhetett magának. Éjjel is, nappal is” – nyilatkozta ekkoriban Simon István a marosvásárhelyi Népújságnak. Amíg ki nem lakoltatták az „őrt”, addig a helyi cigányság a kastélyhoz járt építőanyagért. És nem csak cigányok…

– Kétezeregyben, ahogy megjelent a törvény, az első kastély volt, amely vissza lett szolgáltatva Romániában a hozzá tartozó területekkel és melléképületekkel – mondja a szentpáli polgármester. – Látszott, hogy a polgármester és a család egy csapatban volt. A főispánság részéről nyomás volt rajtam, hogy miért vállalok ilyeneket. Azt is tudtam, hogy ez a család rengeteget veszített, hiszen a birtokait az első és második földreformmal nagyon megnyirbálták. Több mint 1800 hektár földet vettek el tőlük. És azokat mindenki jogtalanul használja, eladja, teszi-veszi.

– Leltár nem készült 1945 után, hogy mit vettek el, és pecsétes papír, amelyre lehetne hivatkozni – mondja Harmath István szelíd iróniával. – Édesapám elindult, és a levéltárakban, telekkönyvi hivatalban addig talpalt, amíg a papírok birtokába nem jutott. Tizenöt éves éves munkával visszakapta a kastélyt, a magtárat, amely Közép-Európa nagy kincse, sajnos az is gyenge lábakon áll már. Visszakapta a parádés istállót és a templom melletti intézői házat is. A család örvendett, mivel a Hallerek 400 éves hagyatékáról van szó, és az utolsó pillanatig láttunk ebben perspektívát. Hogy még mindig meg lehet menteni. Akkor indultak el a pályázatok.

A családtagok megvitatták, mi tehetnek a rájuk szakadt örökséggel: a hatalmas, kifosztott, U alakú épülettel a Maros partján, ahol egykor Báthory István történelmi győzelmet aratott. Belátták, hogy tanári nyugdíjból semmit sem tehetnek, így nagyvonalú gesztussal a gyulafehérvári római katolikus érsekségnek adományozták a kastélyt. Ezzel meg is pecsételődött a sorsa.

– Az a szomorú valóság, hogy az érsekségnek is túl nagy falat lett ez a kastély, ráadásul abban az időszakban jutott a birtokukba, amikor az egyházak is kezdték visszakapni a javaikat. Ez adott pillanatban olyan őrült légüres teret hozott létre, hogy ők sem tudták vállalni a feladatot – magyarázza Harmath István. – Egy idő után, amikor belátták, hogy ők sem tudják megmenteni az épületet, akkor visszaadták a családunknak.

A főúri otthon még sértetlen volt a két háború között (Forrás: A Haller család gyűjteménye)

Időközben azonban a romkastély tovább omladozott. Hiába volt bekerítve, hiába védte éjjeliőr – amikor már több ízben repült felé fél tégla a sötétből meg halálos fenyegetés, akkor az őr is feladta, és felmondott. A tetőt addigra eltüntették, a közfalakat elbontották, ami még mozdítható volt, azt elvitték, úgyhogy az időjárásnak már sok dolga nem maradt. Hiába próbálta megvásárolni a rommezőt egy magyar vállalkozó, hogy renoválja, és kastélyszállodává alakítsa, az egyház túl sok pénzt kért érte (az adományozott épületért!), nem tudtak megegyezni. Kerelőszentpál az erdélyi kastélysorsok egyik legelrettentőbb példája lett.

– Akkoriban elment egy vonat előttünk, egy pályázati lehetőség, hiszen ha nem a tulajdonunk a kastély, akkor nem pályázhatunk – mondja Simon István polgármester. – A kastélyra, miután visszakapta azt a család az érsekségtől, alapítványt jegyeztünk be, amelynek az a célja, hogy megmentsük az épületet. Azzal a céllal hoztuk létre ezt a nonprofit alapítványt, hogy uniós pályázatokat nyújtsunk be. Ha egyszer öt-hatmillió eurót sikerülne megnyernünk, akkor stabilizálhatnánk a kastély állapotát. Most az utolsó vonatra várunk.

A Hallerek szentpáli jelenlétének 400. évfordulóján, 2010-ben ünnepséget rendeztek a faluban, amelyen Simon polgármester a közösség és az önkormányzat nevében bocsánatot kért a családtól, hogy nem voltak elég erősek megmenteni örökségüket. Most, csaknem egy évtizeddel később már csak a csoda segíthet Kerelőszentpál kastélyán.

Hamarosan, 2019 szeptemberében mutatjuk be a www.magyarnemzet.hu-n Tiltott kastélyok című dokumentumfilm-sorozatunkban a kerelőszentpáli Hallerek történetét.