Lyuk a szíven

Kárpátalján megdöbbentő gyakorlattá vált, hogy egyesek egyszerűen a kórházban hagyják a gyereküket, lesz vele, ami lesz. Le nem mondanak róla, mert akkor ugrana a segély. A helyi református gyülekezetek és a nagyvilág magyar adományozói azonban összefogtak a gyerekekért.

Pótanyák csecsemőkkel a munkácsi gyerekkórházban Fotó: Havran Zoltán

A munkácsi gyerekkórház bejáratánál felderül a portás arca, amikor felismeri Sipos József tiszteletest az öreg egyterű volánja mögött. Barátságosan továbbot int. A lelkész sosem érkezik üres csomagtartóval. Hátul most is van két méretes papírdoboz színültig pelenkával, kenőcsökkel, gyógyszerekkel, bébiételekkel, kisgyerekeknek való finomságokkal. Errefelé nincs társadalombiztosítás, így az az általános gyakorlat, hogy a beteg – gyerek esetében a szülője – visz minden szükséges holmit a kórházba a gyógyszertől a vécépapírig. Már akinek van szülője. Pontosabban szülője mindenkinek van, de nem minden szülő viselkedik igazi gondviselőként. Vagy nem akar, vagy nem képes rá.

– De ezt mi nem firtatjuk, az ítélkezést inkább a Jóistenre hagyjuk. A mi dolgunk, hogy azt tegyük, amit a szívünk és a lelkiismeretünk diktál – foglalja össze indíttatásuk lényegét Sipos József református lelkész, a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése (KEGYES) csoport egyik létrehozója, miközben kiemeli kocsijából a dobozokat.

Pótanyák csecsemőkkel a munkácsi gyerekkórházban
Fotó: Havran Zoltán

A súlyos pakkoktól zihálva érünk föl a másodikon lévő pulmonológiai osztályra, ahol már messziről gőgicsélés hallatszik. Az ajtó nyílik, és bölcsődei kép, színes mesefigurákkal ékesített falú kórterem tárul elénk. A vaságyak körül két mosolygós, középkorú asszony foglalatoskodik a kicsikkel. Magyarul beszélnek a többféle nemzetiségű gyerekekhez, KEGYES-emblémás pólót viselnek. Van itt a pár hónapostól a karon ülőn át a pelenkát cipelő totyogósig több korosztály.

Most éppen kilencen egy tizennégy ágyas kórteremben. Amelyik épp nem alszik, szeretne kijönni a rácsos ágyból, könyörgő szemekkel, nyökögve nyújtják kezüket a felnőttek felé. Még nem tudnak beszélni, de enélkül sem nehéz kitalálni, hogy leginkább anyai ölelésre, szeretgetésre vágyna mindegyik. A két pótanya fáradhatatlanul igyekszik az ebbéli igényeket kielégíteni: emelgetik, szórakoztatják, beszélnek hozzájuk, járkálnak velük, tisztába teszik, mosdatják őket. Persze nem győzik ketten, úgyhogy a lelkész is beszáll, kiveszi az egyik könyörgőt, játékosan úgy tesz, mintha feldobná, ez minden kicsinél beválik, széles mosoly a játszótárs jutalma. Amikor aztán visszakerül a fehér rácsok mögé, hogy a másikra is jusson figyelem, keserves zokogásba kezd.

A teremben az egyik legelevenebb kisfiú, egy hatalmas fekete szemekkel megáldott „Rómeó” kiharcolja magának, hogy folyamatosan a figyelem középpontjában legyen. Néhány napja a klinikai halálból hozták vissza. Van a szívén egy lyuk, műtétre volna szüksége, de persze a műtét pokoli drága.

Hogyan is tudná néhány bejáró asszony napi három órában pótolni az igazi anyát, akire egy ilyen korú gyereknek a kiegyensúlyozott fejlődéséhez folyamatosan szüksége volna? De ez is nagy dolog, mert itt csupán egyetlen nővér van egy osztályra. Ha Magyarországon drámai a nővérhiány, akkor az itt háromszorosan igaz. Ukrajna munkaképes lakosságának negyven százaléka Nyugat-Európában próbál boldogulni. A kevesekre, akik még a nővérpályán maradtak, raknak minden terhet.

A kisgyerekek kórházban felejtése bevett gyakorlattá vált. Szinte minden kárpátaljai intézményben van hasonló gyerekmegőrző részleg, ahol a kicsik az egész napot ingerszegény vaságyban töltik, és hónapokon át nemigen foglalkozik velük senki az etetésen és a fürdetésen kívül. A kórházak nincsenek felkészülve gyerekmegőrzői feladatra. De az ukrán gyámügy sincs. Erről a jelenségről sokáig nem is tudott senki, a probléma szőnyeg alatt lapult. De a mai helyzet már összehasonlíthatatlanul jobb ahhoz képest, amilyen két éve volt.

Tiszaújlak és Tiszakeresztúr többségében magyar lakosú határszéli falu, amelynek református gyülekezeteiben – ahol Sipos József a lelkipásztor – régi hagyomány a jótékonykodás. Sok éve szerveznek karácsonyi cipősdoboz-akciókat a beregszászi V. számú bentlakásos óvoda gyerekei számára. Itt is rettenetes szociális körülmények között élő családok sarjai cseperednek, de legalább óvónők és dadák gondoskodnak a fejlődésükről, fűtenek, és van ennivaló.

A gyülekezeti tagok, ha jelképesen is, de örökbe fogadhattak gyerekeket, akiket aztán egyénileg támogathattak. Az óvoda állagáról az ukrán állam persze nemigen gondoskodott. Az egyik gyülekezeti tag, a tiszaújlaki Gera Anita vállalkozó Mikulás-napi gyűjtőakcióval 2017-ben pénzadományt gyűjtött új ajtóra, ablakokra, de éppen, amikorra összegyűlt az összeg, befutott a jó hír: ez az óvoda is bekerült a magyar kormány határon túli óvodatámogatási programjába (azóta meg is történt a teljes felújítása). Az adománynak új helyet kellett keresni.

A szóban forgó hölgy meglátogatta a nagyszőlősi gyermekkórházat, ahol feltűnt neki, hogy az egyik kórteremben hat-nyolc pici sírdogál, és nincs velük senki. Kérdezte, kik ezek, mire elárulták neki, hogy szándékosan itt felejtett gyerekek. Megesik, hogy a gyámügytől jönnek, és keresik a szülőket, de azok sokszor hamis adatokat adnak meg. Tízből hét cigány származású. Némelyik már a születése óta itt van, de van, aki valamilyen betegséggel került be, aztán itt hagyták. Többüket azért nem vitték haza, mert fogyatékos vagy tartós gyógykezelésre szorul.

Bár Ukrajnában is sok házaspár vár örökbe fogadható gyerekre, de az itt lévőkről a szüleik nem mondanak le, így aztán a törvény szerint nem adhatók örökbe. A le nem mondás valószínű oka, hogy onnantól, hogy a szülő beleegyezne az örökbe adásba, nem járna a családi pótlék utána. A saját családjának nem kellő, de örökbe sem adható gyerek így marad a senki földjén, a kórházban. Az édesanya tudatában van annak, hogy a kórház nem rakja utcára a gyereket, és megteszi, amire képes: biztosít neki ágyat egy kórteremben, meg annyi ellátást, amennyi telik.

Mint megtudtuk, a kórházak már fel sem jelentik az ilyen szülőket. Nincs értelme, mert amíg a rendőrség kiderít valamit, addig a szülők többnyire hirtelen előkerülnek, hazaviszik a kicsit, hogy jó eséllyel néhány hónap múlva ismét súlyos betegen, alultápláltan, tetvesen visszakerüljön. Ezek a családok olyan faluszéli telepeken élnek, ahová a rendőr is csak félve mer bemenni. Az itt tengődő, sokszor októberben is ruhátlan gyerekek számára valóban életmentő lehet a kórházi elhelyezés.

– Ezt a mentalitást józan emberi ésszel képtelenség felfogni! – összegzi Sipos tiszteletes, aki már az első alkalommal videótudósítást készített a Nagyszőlősön talált gyerekekről. A közösségi portálon bemutatott, elhanyagolt és alultáplált apróságokat mutató képek felkavarták nemcsak a gyülekezet tagjait, de azok ismerőseit és az ismerősök ismerőseit is. A szívszorító beszámoló hatására megmozdultak az emberek, főleg a nők. Sokan ajánlották fel segítségüket, ajánlkoztak arra, hogy önkéntesként bejárnának a kicsikhez.

Az Ercsi Református Missziói Egyházközség volt az első, amely nagyszabású gyűjtésbe kezdett, a kilencedik gyermekét váró Darvas-Tanácsné Novák Eszter főszerepét emeli ki a lelkész. Össze is jött egy teljes évi pelenka- és ruhamennyiség, cumisüvegek, játékok az ágyakba. Az „Elfelejtve” nevű Facebook-csoporton keresztül az USA-ba is eljutott a hír. Az ottani magyar anyák pénzt kezdtek gyűjteni, hogy legyen állandó asszony a kórházban, aki napi szinten gondoskodik a gyerekekről. Egy hónap elteltével lett is ilyen ember Nagyszőlősön.

Persze megmozdult a kárpátaljai magyarság is. A Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet (KRISZ), melynek Sipos József lelkipásztor az elnöke, jótékonysági bált szervezett Beregszászon, amelyből 1,7 millió forint gyűlt össze. Ebből a pénzből a kórház használaton kívüli és a betegforgalomból kieső folyosóját át tudták alakítani babafoglalkoztató szobává.

Sipos József meséli, hogy azóta őrzött raktárat kell bérelniük a folyamatosan áramló és gondosan nyilvántartott adományoknak. Mindig csak annyit visznek be a kórházakba, amennyi szükséges. Teljes kontroll alatt vannak a bevitt javak, eszközök, műszerek. A nagyszőlősi kórterem immár jobban néz ki, mint a kórház többi része, és más osztályokkal szemben itt bőség van gyógyszerből és minden egyéb fogyóeszközből.

– Az adományozóknak hála immár adni tudunk a kórházak más gyerekosztályainak is a miénkből, amiért nagyon hálásak a nővérek – mondja a lelkipásztor. – Korábban gyakran tőlünk koldultak szegények, nem tudták mivel pelenkázni a babákat. Nem várjuk meg, hogy bárminek lejárjon a szavatossága, inkább időben továbbadjuk, van helye itt mindennek. Az adakozók nagylelkűsége tette lehetővé, hogy a nagyszőlősi után a munkácsi kórházban lévő ugyanolyan elfelejtett gyerekeket is védőszárnyunk alá vegyük. Szerencsére az itteni kórház vezetése sem tiltotta meg

– Ukrajnában már ez is nagy szó –, hogy a ­KEGYES munkatársai gondoskodni kezdjenek róluk, sőt ma már talán itt is örülnek nekünk…