A munkácsi gyerekkórház bejáratánál felderül a portás arca, amikor felismeri Sipos József tiszteletest az öreg egyterű volánja mögött. Barátságosan továbbot int. A lelkész sosem érkezik üres csomagtartóval. Hátul most is van két méretes papírdoboz színültig pelenkával, kenőcsökkel, gyógyszerekkel, bébiételekkel, kisgyerekeknek való finomságokkal. Errefelé nincs társadalombiztosítás, így az az általános gyakorlat, hogy a beteg – gyerek esetében a szülője – visz minden szükséges holmit a kórházba a gyógyszertől a vécépapírig. Már akinek van szülője. Pontosabban szülője mindenkinek van, de nem minden szülő viselkedik igazi gondviselőként. Vagy nem akar, vagy nem képes rá.
– De ezt mi nem firtatjuk, az ítélkezést inkább a Jóistenre hagyjuk. A mi dolgunk, hogy azt tegyük, amit a szívünk és a lelkiismeretünk diktál – foglalja össze indíttatásuk lényegét Sipos József református lelkész, a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése (KEGYES) csoport egyik létrehozója, miközben kiemeli kocsijából a dobozokat.

Fotó: Havran Zoltán
A súlyos pakkoktól zihálva érünk föl a másodikon lévő pulmonológiai osztályra, ahol már messziről gőgicsélés hallatszik. Az ajtó nyílik, és bölcsődei kép, színes mesefigurákkal ékesített falú kórterem tárul elénk. A vaságyak körül két mosolygós, középkorú asszony foglalatoskodik a kicsikkel. Magyarul beszélnek a többféle nemzetiségű gyerekekhez, KEGYES-emblémás pólót viselnek. Van itt a pár hónapostól a karon ülőn át a pelenkát cipelő totyogósig több korosztály.
Most éppen kilencen egy tizennégy ágyas kórteremben. Amelyik épp nem alszik, szeretne kijönni a rácsos ágyból, könyörgő szemekkel, nyökögve nyújtják kezüket a felnőttek felé. Még nem tudnak beszélni, de enélkül sem nehéz kitalálni, hogy leginkább anyai ölelésre, szeretgetésre vágyna mindegyik. A két pótanya fáradhatatlanul igyekszik az ebbéli igényeket kielégíteni: emelgetik, szórakoztatják, beszélnek hozzájuk, járkálnak velük, tisztába teszik, mosdatják őket. Persze nem győzik ketten, úgyhogy a lelkész is beszáll, kiveszi az egyik könyörgőt, játékosan úgy tesz, mintha feldobná, ez minden kicsinél beválik, széles mosoly a játszótárs jutalma. Amikor aztán visszakerül a fehér rácsok mögé, hogy a másikra is jusson figyelem, keserves zokogásba kezd.