Virágok a bölcsőben

Amikor Tamási Áron a piavei frontról hazatért, „gyászpéntekkel” végezte ifjúságát, földje románná lett. Novellában, regényben, drámában, káprázatos képekben beszélte el a székelység hogylétének állapotát.

Tamási Áron Kossuth-díjas író otthonában (1963) Fotó: MTI/Zinner Erzsébet

Amikor Tamási Áron a piavei frontról hazatért, „gyászpéntekkel” végezte ifjúságát, földje románná lett. Novellában, regényben, drámában, káprázatos képekben beszélte el a székelység hogylétének állapotát: Töviskoszorú a fejben – utalt a krisztusi szenvedésre, máskor javíthatatlan bajnak nevezte szakadottságba jutásukat, „szívemmel csengető rab ministránsnak” mondta magát, s román rabságként szakaszolta életének második fejezetét. Az évtizedeken át tiltott mondat 1984-ben kerülhetett újra az Ábel-trilógia élére, miszerint: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé.”

Gyakran említette Tamási, virtusból, kollégista társaival vetélkedve írta meg első novelláját, a Szász Tamás, a pogány címűt. Tűz lobog képeiben, s világítja be a székely éjszakát. Árvult legények népesítik be az írásokat, mint Boda Ferus, aki sírásó szegénylegénynek, papnak, kántornak is érezvén magát felgyújtja házát: Tüzet vegyenek! – így a novella címe. Első sorában már a kollektív elhagyatottság képe világlik elő: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.”

Így érezte, élte ezt Tamási a messzi idegenben, Amerikában is, amikor a kolozsvári Magyar Színház pályázatára küldte Ősvigasztalás (1924) című darabját. Ebben Csorja Ambrus arra kéri öccsét, Ádámot, hogy testét pogány szokás szerint égesse el. Ádám gyilkosság gyanújába keveredve bíróság elé kerül, végül a halotti szokások megsértéséért ítélik börtönre, de Gálfi Bence csendőrrel megszöknek és bujdokolnak, ám a Kispál Juláért való viaskodásban Bence fegyvere elsül, és megöli Ádámot.

Nyers, rusztikus dráma, a hun mítoszba merülő természeti világ tragikus eltűnésének misztériumjátéka. Díjra és színpadra nem érdemesült, szerzője holtáig úgy tudta, hogy elveszett. Az író kolozsvári diáktársa, a Szerencsen élő Molnár Jenő jóvoltából kalandos úton került elő. Közlésében magam is buzgólkodtam. Az író özvegye arra kért, személyesen vigyem a kéziratot Szegedre, mert a posta belügyi tagozata eltüntetheti. Futárságom eredményeként a Tiszatáj 1973/4. és 5. számában Simon István előszavával az Ősvigasztalás megjelent, majd a pécsi színház Sík Ferenc rendezésé-ben 1976-ban avatta előadássá, a nagyváradiak pedig Szabó József megrendítő elgondolásában 1982-ben tűzték műsorra.

De nem színháztörténetet írunk. Azt keressük, hogy Tamási színházában a rabság és szabadság őrlődő hősei miben és miként lelnek vigaszra. Az Ősvigasztalásban fel-feltűnik három legényke, Gergő, Dénkó, Gazsi, akik a Csorják körül sürgölődnek, s amikor Ádám halála fölött gyászba borul a színpad, felemelik fejüket. Köztük Dénkó az író igéjét hirdeti: „Nem sírunk többet, többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal!” Tamási színpadának további alakulását figyelve kitűnik: nemzedékek jelennek meg, s maga a küzdelem kerül a játék gyújtópontjába.

Legismertebb darabja az Énekes madár, ennek több változata ismert. Az elsőben, mely a Brassói Lapok 1933-as karácsonyi számának mellékleteként jelent meg, még csendőrök felügyelik a székely Szent Iván-éji szerelmi háborút, majd a felvidéki, Tornalján kiadott szöveg már csendőrtelenített küzdelem az öregek és fiatalok között.

A két középkorú pár (Lukács–Eszter, Máté–Régina) próbatételes veszedelmekkel akadályozzák a két fiatal (Móka és Magdó) szerelmének beteljesedését. A fal azonban elmozdul, a megbűvölt kútból Magdó varázsereje kimenekíti a legényt, s amikor a végső pusztulás törne rájuk, megnyílik az ágy, s ők madárként megszabadulnak. Tamási tündérjátékának az is bája, hogy nemzedékek szólnak a színpadról. Kömény Móka édesanyja régi leánykorának emlékét idézi, s kezdésnél és a záró pillanatban előtűnik a Dobos, akit téves rendezői gondolat gyakran felnőtt színésszel játszat, holott Tamási kislegényre gondol, aki a kártevő varjak elszaporodására figyelmezteti a nagyérdeműt. Amikor a csoda beteljesedik Tamási színpadán, ismét előtoppan, és tudatja: „Elhullott a varjúsereg.” A legényke addigra legénnyé érett, már ő is a kedveséhez jár. Vagyis a kisebbek is Móka és Magdó útját követik már a szerelemben és a varjak elleni küzdelemben. Így három nemzedék (Köményné, Móka–Magdó és a Dobos) ígéri a mindenkori harcot a Rontás ellen.

A Tündöklő Jeromosban (1936) már nem madaras veszély kering a falu felett, hanem egy démoni önjelölt, népámító szabadul rá a közösségre. Teli pénzzel és ígéretekkel szítja a békétlenséget, s az emberek bűvkörébe kerülnek. Már-már a lelkek végzetes roppanása ígérkezik, amikor Bajna Gábor tekintélyével ébreszti tévelygő embertársait: „[…] azt hiszitek, hogy ingyen kaptátok azt a pénzt? […] én sem hirdettem soha az igazságtalan szegénységet, hanem igenis hirdettem: a becsület mellé kiharcoljuk a megélhető módot, mert nekünk ez jár Isten és ember előtt.” Szavára fordulat következik: visszaadják a pénzt Jeromosnak, mire Sáska kocsmáros fia, a hoppmesterkedő Gáspár kurjantja el közösségi örömét: „Nem veszett el a magyar!” Amikor 1994 őszén Ivánka Csaba kitűnő rendezésében a Nemzeti együttese bemutatta, Siklós Olga drámatörténész vádja szerint beleírtunk a darabba. Hamis tudóskodás, mert visszaírtuk a játékot úgy, ahogy a Révai-kiadásban olvasható (1941), mert a Szépirodalmi kétszer (1962, 1975) is „herélten” adta közre Tamási játékait.

Tamási Áron Kossuth-díjas író otthonában (1963)
Fotó: MTI/Zinner Erzsébet

„Az igazságot is meg lehet szokni” – mondta Tamási Észak-Erdély visszatérésének óráiban. Farkaslaka öregjei pedig: „Hát addig vártuk a magyar katonákat, amíg egyszer eljöttek.” Vitéz lélek címmel darab is született 1940 őszén, melyben a gyermekek amolyan incselkedő játékossággal kísérik Balla Péter ház- és léleképítő elszánását. Az író mintha testvéreinek gyermekeit óhajtotta volna megjeleníteni. Szülőfalujába hazakészülődve sose feledte, hány bubát vásároljon a leánykáknak, cukrot és valami legényeset a fiúknak. Otthon a szülői házban sorra faggatta és hallgatta őket, mert Áron bácsi éneket is óhajtott. Poétikus jelenet a Szülőföldemben, amikor öccse, Gáspár leánykáját bátorítja:

„A gyermek zavartan sütögeti ide-oda a fejét, majd próbálgatni kezdi az éneket, de nemigen tud a dallam nyomára akadni. A harcot azonban nem adja fel, hanem segítségül hívja az Erzsi húgom leánykáját, aki egyidős vele. Pajkosan vihognak ketten.

– Üljetek a bölcsőbe s úgy! – rendeli el Gáspár. Csakugyan ott áll üresen a bölcső, mert az újszülött még mindig anyja mellett fekszik az ágyban. Gyorsan megnézi a két leányka a bölcsőt, s már benne is van mind a kettő: megfogják a karját, aztán egymásra tekintenek, hogy a rengetést egyszerre kezdjék. Jobban nem is lehetne, úgy indítanak, s az éneket is hiba nélkül csendítik meg.

A sárgalábú gólyáról dalolnak. Könnyed örömmel nézem és hallgatom őket […] a zengedezésnek ezt a módját nekem is meg kéne próbálni. Igen, abba a nagy bölcsőbe kellene ülnöm, amelyben a magyarok jó sorsát ringatták valaha.”

Tamásit az aggodalom indította újabb darab írására, amikor a sorsából, családjából kimenekülő Czintos Bálint tragikus történetét írta meg a Csalóka szivárványban (1942). Nevét és sorsát az ember le nem vetheti! A székely gazda arcát kicsi fia, Bálintka simogatja: „Édes kicsidöm…!” Otthoni emlékét poétikus színpadi pillanattá emelte Tamási, a Szülőföldben olvashatjuk, hogy a gólyáról éneklő leányka vigasztalta így apját, a tenyerébe síró Sipos sógort, midőn a havasból visszatért a fájdalommal: testvére bennégett a majorházban. Az ősvigasztalás változata immár a család varázskörében és színpadon: a gyermek vigaszt, az életet hirdeti! Fönn pedig a „szépen hallgató” Isten sorsunkat vigyázza.

Tárt kapuval fogad a szülői ház, amikor mise után Tamási-ünnepre gyülekezünk szeptember 22-én. Hadnagy Jolán köszönt minket: a művelődési egyesület mindenese akár Tamási Áron és Farkaslaka nagykövete is lehetne. Benépesül az udvar, gyermekek énekelnek, szavalnak, Tamási Áron igéit idézik. Koszorú helyett ki-ki egy szál virágot helyez Tamási Áron bölcsőjébe! Benne Erzsi húgát is ringatta egykor a legényke Áron.

Farkaslaka asszonyai forgolódnak: kedves szavakkal kínálnak pálinkát és kalácsot. Hadnagy Jolán azt mondja: „Farkaslaka Tamási Áron áldotta föld is, mert talán a magyar glóbuszon az egyetlen hely, ahol nem kevesbedünk, hanem gyarapszunk. Minden évben többen születnek, mint halnak. 2016-ban például negyvenegyet kereszteltek, tizennégyet búcsúztattak, 2017-ben néggyel, 2018-ban hattal több volt a gyarapodás.” És a minap utánunk röpítette a legfrissebb adatot: húszat temettek, 28 gyermeket kereszteltek, és kettő még előjegyzésben van az ünnepekre.

Az idén gyönge volt a szilvatermés, a bivalyokat el kellett adni, de ha győzik az időt, a baj is javukra válhat. Mert lám, az árvíz rémes napjait feltámadás követte. A dühödt Nyikó valósággal elnyelte a falut, jött az ökumenikus segélyszervezet, jöttek a magyarok ezreinek együttérző adományai. Farkaslaka újjáépült, már Áron bácsi se ismerné fel a régi portákat. Hadnagy Géza uram gazdája a Székelyföldnek is, a vásárhelyi orvosi egyetem, a börtönbe rágalmazott fiatalok ügye éppúgy a keservek lajstromából kerül elénk, mint az úzvölgyi sírok meggyalázása.

A medvéknek több a joguk, mint az élő és holt magyaroknak! Amúgy boldog európaiak vagyunk…

Felszállunk a belényesi vonatra, felettünk a Göncölszekér. Géza barátunk azt mondja: Áron bácsi, ha tudott, a karácsonyi ünnepekre hazatért. Holta után pedig a betlehemi csillag fényéből is küld egy nyalábot a falu és bölcsője fölé.