Virágok a bölcsőben

Amikor Tamási Áron a piavei frontról hazatért, „gyászpéntekkel” végezte ifjúságát, földje románná lett. Novellában, regényben, drámában, káprázatos képekben beszélte el a székelység hogylétének állapotát.

Tamási Áron Kossuth-díjas író otthonában (1963) Fotó: MTI/Zinner Erzsébet

De nem színháztörténetet írunk. Azt keressük, hogy Tamási színházában a rabság és szabadság őrlődő hősei miben és miként lelnek vigaszra. Az Ősvigasztalásban fel-feltűnik három legényke, Gergő, Dénkó, Gazsi, akik a Csorják körül sürgölődnek, s amikor Ádám halála fölött gyászba borul a színpad, felemelik fejüket. Köztük Dénkó az író igéjét hirdeti: „Nem sírunk többet, többet soha! Nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal!” Tamási színpadának további alakulását figyelve kitűnik: nemzedékek jelennek meg, s maga a küzdelem kerül a játék gyújtópontjába.

Legismertebb darabja az Énekes madár, ennek több változata ismert. Az elsőben, mely a Brassói Lapok 1933-as karácsonyi számának mellékleteként jelent meg, még csendőrök felügyelik a székely Szent Iván-éji szerelmi háborút, majd a felvidéki, Tornalján kiadott szöveg már csendőrtelenített küzdelem az öregek és fiatalok között.

A két középkorú pár (Lukács–Eszter, Máté–Régina) próbatételes veszedelmekkel akadályozzák a két fiatal (Móka és Magdó) szerelmének beteljesedését. A fal azonban elmozdul, a megbűvölt kútból Magdó varázsereje kimenekíti a legényt, s amikor a végső pusztulás törne rájuk, megnyílik az ágy, s ők madárként megszabadulnak. Tamási tündérjátékának az is bája, hogy nemzedékek szólnak a színpadról. Kömény Móka édesanyja régi leánykorának emlékét idézi, s kezdésnél és a záró pillanatban előtűnik a Dobos, akit téves rendezői gondolat gyakran felnőtt színésszel játszat, holott Tamási kislegényre gondol, aki a kártevő varjak elszaporodására figyelmezteti a nagyérdeműt. Amikor a csoda beteljesedik Tamási színpadán, ismét előtoppan, és tudatja: „Elhullott a varjúsereg.” A legényke addigra legénnyé érett, már ő is a kedveséhez jár. Vagyis a kisebbek is Móka és Magdó útját követik már a szerelemben és a varjak elleni küzdelemben. Így három nemzedék (Köményné, Móka–Magdó és a Dobos) ígéri a mindenkori harcot a Rontás ellen.

A Tündöklő Jeromosban (1936) már nem madaras veszély kering a falu felett, hanem egy démoni önjelölt, népámító szabadul rá a közösségre. Teli pénzzel és ígéretekkel szítja a békétlenséget, s az emberek bűvkörébe kerülnek. Már-már a lelkek végzetes roppanása ígérkezik, amikor Bajna Gábor tekintélyével ébreszti tévelygő embertársait: „[…] azt hiszitek, hogy ingyen kaptátok azt a pénzt? […] én sem hirdettem soha az igazságtalan szegénységet, hanem igenis hirdettem: a becsület mellé kiharcoljuk a megélhető módot, mert nekünk ez jár Isten és ember előtt.” Szavára fordulat következik: visszaadják a pénzt Jeromosnak, mire Sáska kocsmáros fia, a hoppmesterkedő Gáspár kurjantja el közösségi örömét: „Nem veszett el a magyar!” Amikor 1994 őszén Ivánka Csaba kitűnő rendezésében a Nemzeti együttese bemutatta, Siklós Olga drámatörténész vádja szerint beleírtunk a darabba. Hamis tudóskodás, mert visszaírtuk a játékot úgy, ahogy a Révai-kiadásban olvasható (1941), mert a Szépirodalmi kétszer (1962, 1975) is „herélten” adta közre Tamási játékait.

Tamási Áron Kossuth-díjas író otthonában (1963)
Fotó: MTI/Zinner Erzsébet

„Az igazságot is meg lehet szokni” – mondta Tamási Észak-Erdély visszatérésének óráiban. Farkaslaka öregjei pedig: „Hát addig vártuk a magyar katonákat, amíg egyszer eljöttek.” Vitéz lélek címmel darab is született 1940 őszén, melyben a gyermekek amolyan incselkedő játékossággal kísérik Balla Péter ház- és léleképítő elszánását. Az író mintha testvéreinek gyermekeit óhajtotta volna megjeleníteni. Szülőfalujába hazakészülődve sose feledte, hány bubát vásároljon a leánykáknak, cukrot és valami legényeset a fiúknak. Otthon a szülői házban sorra faggatta és hallgatta őket, mert Áron bácsi éneket is óhajtott. Poétikus jelenet a Szülőföldemben, amikor öccse, Gáspár leánykáját bátorítja:

„A gyermek zavartan sütögeti ide-oda a fejét, majd próbálgatni kezdi az éneket, de nemigen tud a dallam nyomára akadni. A harcot azonban nem adja fel, hanem segítségül hívja az Erzsi húgom leánykáját, aki egyidős vele. Pajkosan vihognak ketten.

– Üljetek a bölcsőbe s úgy! – rendeli el Gáspár. Csakugyan ott áll üresen a bölcső, mert az újszülött még mindig anyja mellett fekszik az ágyban. Gyorsan megnézi a két leányka a bölcsőt, s már benne is van mind a kettő: megfogják a karját, aztán egymásra tekintenek, hogy a rengetést egyszerre kezdjék. Jobban nem is lehetne, úgy indítanak, s az éneket is hiba nélkül csendítik meg.

A sárgalábú gólyáról dalolnak. Könnyed örömmel nézem és hallgatom őket […] a zengedezésnek ezt a módját nekem is meg kéne próbálni. Igen, abba a nagy bölcsőbe kellene ülnöm, amelyben a magyarok jó sorsát ringatták valaha.”

Tamásit az aggodalom indította újabb darab írására, amikor a sorsából, családjából kimenekülő Czintos Bálint tragikus történetét írta meg a Csalóka szivárványban (1942). Nevét és sorsát az ember le nem vetheti! A székely gazda arcát kicsi fia, Bálintka simogatja: „Édes kicsidöm…!” Otthoni emlékét poétikus színpadi pillanattá emelte Tamási, a Szülőföldben olvashatjuk, hogy a gólyáról éneklő leányka vigasztalta így apját, a tenyerébe síró Sipos sógort, midőn a havasból visszatért a fájdalommal: testvére bennégett a majorházban. Az ősvigasztalás változata immár a család varázskörében és színpadon: a gyermek vigaszt, az életet hirdeti! Fönn pedig a „szépen hallgató” Isten sorsunkat vigyázza.

Tárt kapuval fogad a szülői ház, amikor mise után Tamási-ünnepre gyülekezünk szeptember 22-én. Hadnagy Jolán köszönt minket: a művelődési egyesület mindenese akár Tamási Áron és Farkaslaka nagykövete is lehetne. Benépesül az udvar, gyermekek énekelnek, szavalnak, Tamási Áron igéit idézik. Koszorú helyett ki-ki egy szál virágot helyez Tamási Áron bölcsőjébe! Benne Erzsi húgát is ringatta egykor a legényke Áron.

Farkaslaka asszonyai forgolódnak: kedves szavakkal kínálnak pálinkát és kalácsot. Hadnagy Jolán azt mondja: „Farkaslaka Tamási Áron áldotta föld is, mert talán a magyar glóbuszon az egyetlen hely, ahol nem kevesbedünk, hanem gyarapszunk. Minden évben többen születnek, mint halnak. 2016-ban például negyvenegyet kereszteltek, tizennégyet búcsúztattak, 2017-ben néggyel, 2018-ban hattal több volt a gyarapodás.” És a minap utánunk röpítette a legfrissebb adatot: húszat temettek, 28 gyermeket kereszteltek, és kettő még előjegyzésben van az ünnepekre.

Az idén gyönge volt a szilvatermés, a bivalyokat el kellett adni, de ha győzik az időt, a baj is javukra válhat. Mert lám, az árvíz rémes napjait feltámadás követte. A dühödt Nyikó valósággal elnyelte a falut, jött az ökumenikus segélyszervezet, jöttek a magyarok ezreinek együttérző adományai. Farkaslaka újjáépült, már Áron bácsi se ismerné fel a régi portákat. Hadnagy Géza uram gazdája a Székelyföldnek is, a vásárhelyi orvosi egyetem, a börtönbe rágalmazott fiatalok ügye éppúgy a keservek lajstromából kerül elénk, mint az úzvölgyi sírok meggyalázása.

A medvéknek több a joguk, mint az élő és holt magyaroknak! Amúgy boldog európaiak vagyunk…

Felszállunk a belényesi vonatra, felettünk a Göncölszekér. Géza barátunk azt mondja: Áron bácsi, ha tudott, a karácsonyi ünnepekre hazatért. Holta után pedig a betlehemi csillag fényéből is küld egy nyalábot a falu és bölcsője fölé.