Emma Woodhouse „csinos volt, eszes, gazdag, derűs természetű; már huszonegyedik évében járt, de komolyabb baj vagy bánat még sosem érte” – kezdi Jane Austen életében megjelent utolsó regényét. A mások boldogságával zsonglőrködő ifjú hölgy úgy kavarja össze a szálakat, hogy azon csak az igaz szerelem segíthet, miközben a hősnők finom kelmékben sétálnak az angol vidék buja zöld mezein, kísérik őket az urak mély meghajlások közepette, hogy illően vitathassák a délutáni tea hőmérsékletét. Jane Austen a mai napig a György-kori Anglia egyik legnevesebb krónikása. Történetei a vidéki nemesség életébe nyújtottak bepillantást, tűpontos karakterekkel és ma talán eltúlzottnak tűnő manírral, de regényeit olvasva bárki elhiszi, hogy a szomszéd tyúkok elrablásának története fontosabb a napóleoni háborúknál.
A fotográfusból és videóklip-rendezőből filmessé avanzsált Autumn de Wilde éppen ezt az életérzést szeretné bemutatni. Ennek megfelelően az Emma. pasztellektől átszőtt képi világa a Marie Antoinette színességét idézi, olyan cukormázas tökéletességet teremtve, hogy az embernek kedve támadna megnyalni a képernyőt. Alexandra Byrne jelmeztervező szinte csomagolhatja is a jövő évi Oscart, hiszen Kave Quinn nagyúri díszleteinek tökéletesen fésült bárányai között a hölgyek szoknyáját veszélyeztető utcai sár csak távoli fenyegetésként merül fel.
A képi világ A kedvenc abszurditásáért kiált, az Emma. viszont inkább Austen szarkazmusához hű (a Booker-díjas Eleanor Catton forgatókönyve szinte szó szerint követi a regény párbeszédeit), így nem lesz igazán mai film, nem úgy, mint Greta Gerwig tavalyi Kisasszonyokja például. Az Emma. azt mutatja meg, hogy lehetnek a XIX. század problémái is szórakoztatóak, anélkül, hogy feltétlenül kötnénk a XXI. századi női társadalmi szerepek és osztálykülönbségek kérdéséhez, amelyek egyébként a #metoo nélkül Austen kedvenc témái.
Fotó: UIP-Duna Film
Még a cím is a célt húzza alá. Az Emma pontot kapott, a rendező szerint azért, mert történelmi film, egy korszakot mutat be. (Lefordíthatatlan angol szójátékról van szó: a pont angol megfelelője az írásjel mellett korszakot jelent, illetve period piece-ként utalnak a kosztümös filmekre is.) De Wilde folyamatosan mozgó kamerája azonban nem hagyja, hogy állóképpé dermedjen. Ebben az értelemben kifejezetten modern Austen-adaptációról van szó, a 90-es évekbeli feldolgozások szinte statikusnak tűnhetnek mellette. Ugyanígy modernnek tekinthető, hogy Austen romantikus jeleneteit Eleanor Catton mai gyengeségekkel, például a romantikával aligha összeegyeztethető orrvérzéssel dúsítja, illetve, hogy Johnny Flynn Mr. Knightley-ja (pontosabban annak meztelen feneke) éppen azt teheti a figurával, mint amit Colin Firth tett Mr. Darcyval a BBC ikonikus Büszkeség és balítélet feldolgozásában.
