Hippihimnusz fazonigazítva

Olyan örök érvényű, hogy érdemes felidézni néhai Willie Dixon fekete bőrű amerikai előadó frappáns definícióját: „A blues a gyökér, a többi zene pedig a gyümölcs.” És ezzel még csak vitatkozni sem lehet, hiszen autentikus művészként nyilván értett hozzá. A szomorúnak is nevezett műfaj, mint tudjuk, az 1920-as évektől eredeztethető az Egyesült Államokból.

Akkoriban hazánk épp Trianon tragédiáját élte, érthető tehát, hogy az új zene mintegy húsz év késéssel gyűrűzött be hozzánk, ám akkor sem önálló formában, hanem a dzsesszen belül talált művelőkre. Évtizeddel később, a Rákosi-érában kapitalista csökevényként kezelték, inkább a testvéri Szovjetunió csasztuskáit, valamint a Sződd a selymet, elvtárs! és más hasonló, lelkesítőnek vélt zöngeményeket részesítettek előnyben. Aztán jóval később kiderül, hogy az autentikus magyar népzene, valamint az afroamerikai gyökerű blues között – a földrajzi távolság ellenére – kimutatható a kapcsolat, hiszen a Kaszárnya, kaszárnya, valamint a Jimi Hendrix által is előadott Little Wing között nem lehet nem észrevenni a hasonlatosságot.

Ki tudja, miképpen alakul a műfaj hazai sorsa, ha a hetvenes évek vége felé Földes László nem hívja életre a Hobo Blues Bandet, amellyel lerakja a rhythm & blues alapkövét. Annyi bizonyos, a rendszerváltozás mintegy katalizátorként működött közre a megkezdett folyamatban, hogy a bluesmuzsika gyökeret eresszen, majd az azt követő években szárba szökkenjen, és a mai napig is – bár szubkultúraként – virágozzék. Követők azóta bőven akadtak, a kilencvenes évek úttörőiként azonban mégiscsak a Hobo Blues Bandet jegyzi a honi rock-blues történelem.

A kissé részletesebb bevezető nyilván sejteti, hogy a zeneanyag stílusát, annak előadóit tekintve kettő-egy arányban győzött a blues. Feke­te Jenő, Török Ádám és Závodi János első ízben jelentkezett közös albummal. Závodi ugyan tett már kisebb-nagyobb kirándulásokat a műfajban (HBB, R.A.B.B.), az átlag zenefogyasztó ennek ellenére a Piramis (rock) gitárosaként tartja számon a muzsikust. Török Ádám, a Mini alapító atyja nem is mulasztja el, hogy egy általa jegyzett dal erejéig – Piramis blues – megemlékezzen a kultzenekarról. A tematika tehát adott (erre utal a Blues lemezcím is), ám némileg rendhagyó formában. Két erősen visszafogott hangzású, félakusztikusra vett, eltérő stílusban megszólaltatott elektromos gitárral (Fekete, Závodi), két karakteres énekessel (Fekete, Török), és persze lebegő fuvolafutamokkal (Török). Saját szerzeményeik mellett ott a közös példakép, a Cream is, amely úgy tűnik, megint csak kihagyhatatlan.

Ami a hangulatot illeti, semmi okunk a csalódásra. A műfaj jellegzetessége, hogy fesztiválszínpadon, színházteremben éppúgy élvezhető, mint a hétvégi klubok kisebb létszámú közönsége előtt. A hangsúly a hitelességen, illetve a beleérzésen van. Elég egy viszonylag egyszerű dallam, nem túl bonyolult kíséret, és lehetőleg minél több hangszer-, főként gitárszóló színesítse. Világmegváltásról szó sincs, Fekete Jenő Laza kapcsolat dalszövegében mondjuk az is elég, ha figyelmeztet: „De csak röviden, ha lehet, édes, kevés a kettesem.” (A fiatalabbak kedvéért: a nyilvános telefonfülkék készülékei valamikor kétforintos bedobásával működtek.) Talán érdemes odafigyelni az illetékeseknek Török Ádám felhívására is: Give Me Some Love and Sex! Ez utóbbiból a konkrét áhítozás mellett az is kiderül, hogy nem csupán Cream-, de saját szerzemények is megszólalnak angolul. Akár az egykori Rhythm and Blues Branch-sláger, a Hívj fel! (Call Me!) lendületes darabja, amely kiváló záró számnak bizonyul. De nem maradhat ki a kultikus hippihimnusz, a Vissza a városba sem, amely társaihoz hasonlóan szintén átesett némi fazonigazításon.

(Hármasfogat: Blues, CD, 2019)