Megtört emberek a halálsoron

A hatalmas emberek és a csillogó díszletek, a színészsztárok és a segítőik mind-mind becsapják a nézőt. Aki járt már tévéstúdióban, tudja, mi ott a hamis. Konkrétan minden.

Nemrég Harvey Weinstein egykori iszonyúan befolyásos hollywoodi producert elítélte egy bíróság hosszas bűnlajstromának valamely pontjáért. Amikor a mocskos múltú és jelenű mágnásra ráhullottak az első kövek, egy nagydarab, kissé túlsúlyos, látványosan vidám ember volt a híradókban. Aztán kiderült, hogy ezt a botrányt nem ússza meg Weinstein, és néhány hét alatt látványosan összeomlott a médiacézár. Nagyjából harminc évet öregedett hirtelen, elkezdte kínozni súlyos mozgásszervi betegsége, fájt mindene, manapság járókerettel mozog, ha egyáltalán. Egy testileg és lelkileg is megtört emberi roncs jár a bíróságra, ha jár, leginkább viszik. Ugyanilyen volt Hoszni Mubarak egyiptomi elnök, aki katonai diktátorként jó erőben volt, majd elsodorta az arab tavasz, és hirtelen ágynak esett. A győztes Muzulmán Testvériség idején folyó bírósági eljáráson kis túlzással halottként vett részt, fekete napszemüvegben feküdt egy ágyon, majd elítélését követően nagyon súlyos betegségek támadták meg. Végül nemrégiben meghalt 91 évesen, kilenc évvel azután, hogy megbuktatták. Ezeket az eseteket lehet folytatni napestig. Nem tudjuk, mi az igazság, valóban beteg-e az egykori befolyásos vezető, vagy így próbálja meghatni a bírákat. Emberi dolog, senki se szeret rugdalni valakit, aki látványosan a földön fekszik, öreg, és mozogni se tud. Azt viszont tudni lehet, hogy Weinstein pontosan ismeri az illúziókeltés csínját-bínját, s tudja, mi kell ahhoz, hogy túlélje a botrányt.

Mert ez az egész egy hatalmas, nagyon valóságosnak tűnő illúzió. A hatalmas emberek és a csillogó díszletek, a színészsztárok és a segítőik mind-mind becsapják a nézőt. Aki járt már tévéstúdióban, tudja, mi ott a hamis. Konkrétan minden. Az asztal nem üvegből van, hanem vastag plexiből, és telis-tele van karcolva, ám a kamera úgy mutatja, mintha tökéletesen polírozott üveg volna a műsorvezető előtt. Az említett tévés személyiség ruhája csak szemből áll jól, a hátán, a derekán mindenféle kábelek vannak felrögzítve szigetelőszalaggal, biztosítótűvel, az asztal lába gyalulatlan lécből van kiszabva, a díszletek papírmaséból készültek, a reflektorok pedig olyan erősen világítanak, hogy alkalmanként a vendég semmit se lát a műsorvezetőből. A végeredmény pedig mindig tökéletes, a ruhák szépen feszülnek, a homlok nem izzad, a hírműsorokból árad a dinamizmus és a pontosság, a komoly felkészültség és a pro­fizmus. Hozzá kell tenni, ez nem magyar sajátosság, mi úgy csinálunk mindent, ahogy ezt máshol is teszik, az al-Dzsazíra se üveglapot használ, hogy hárompercenként le kelljen azt mosni. Ez egy szakma, amelyhez sokan sokfelé értenek, és ha valaki eltátja a száját, hogy milyen illúzió része lesz, kedves mosollyal szólnak, nem érdemes rácsodálkozni, csak vegye ki a részét az illúziókeltésből, mondjon három közepesen értelmes mondatot, és nézzen komolyan. A többi a vágó dolga.

Weinstein illúziója pedig Hollywood illúziója. Azt hisszük, igazat mondanak, pedig épp az a lényege az egész álomgyárnak, hogy hazudik, kegyes, látványos módon. Mi pedig szeretjük elhinni, hogy a Pókember tényleg tud repülni, és a Titanic elsüllyedésekor ott volt a romantikus szerelmespár a hajón. Azt is el akarjuk hinni, hogy Hollywoodban kizárólag tiszta erkölcsű emberek dolgoznak, akik rengeteget munkálkodnak azon, hogy az eddiginél is jobb színészek legyenek, az őket felkaroló háttéremberek pedig úgy kevergetik a kártyáikat, hogy a végeredmény történelmi filmsikerré váljon. De ez egyáltalán nem életszerű. Ahogy a világ minden táján, úgy az illúzió otthonában is vannak igencsak aljas emberek, akiknek vannak önző érdekeik. Akár szexuális jellegűek is, és mivel senki sincs fölötte, aki rákoppintana a mocskos lelkű, öntelt és undorító figurára, kiéli beteges vágyait. Ennek eredményeképp pedig a sok-sok rendkívül tehetséges fiatal színésznő közül valamelyik megkapja a lehetőséget, hogy megcsillantsa zsenijét a vásznon. Mivel soha nem azt nézzük, mi lehetett volna, hanem azt, mi lett végül, a film elkészül, és az odáig vezető út kétséges erkölcsiségű részleteiről senki se tud semmit. A sikeres producer, a rendező, a színészek pedig díjakat szorongatnak, mosolyognak, büszkén integetnek. Mindegyikük tudja, hogy honnan veszi őket a kamera, az öltöztetők átgondolják újra meg újra, melyik ruha lesz a legalkalmasabb arra, hogy kiemelje a színész testi kvalitásait, vagy éppenséggel elegánsan elrejtse a kevésbé előnyös megjelenést. A ruhákat természetesen bérlik, pontosan annyi ideig vannak a színészeknél, amíg felvonulnak a fotósok kereszttüzében, ülnek a színházteremben, majd végül beülnek a limuzinba. Se előtte, se utána nem tudunk semmit arról, milyen az életük, mert az nem része az illúziónak. Talán könyvet olvasnak, vagy ahogy mindenki más, készülnek a másnapi munkára, szerepet gyakorolnak, találkoznak a barátaikkal, tévét néznek vagy vacsorát főznek. Az illúzió fenntartásához ez a rész nem tartozik hozzá, sőt káros arra nézve.

Ezért aztán bizony Harvey Weinstein sztorija se szűnt meg dübörögni azzal, hogy elővették bűnös üzelmei miatt. Nemcsak a filmek hamisak, de a filmekről szóló cikkek is azok, s a filmek mögött álló, amúgy sokszor teljesen érdektelen személyek életét felhabosító-megszerkesztő hollywoodi sajtó egésze is polírozza az illúziót, és eladja azt igazságnak. Harvey Weinstein így nem egy ember, hanem egy intézmény, rengeteg kisebb-nagyobb hazugságnak és csúsztatásnak az eredménye, amely komoly csapatmunka végére néz ki úgy, ahogy az átjön a tévében. Feltehetőleg ezerszer elpróbálták Weinstein nélkül, mi lenne a megfelelő eljárás a bírósági tárgyalás során, a magabiztos, dörzsölt producer karaktere vagy a megtört vénember figurája. Az utóbbi mellett döntöttek, mégpedig a súlyosan sérült, nem borotválkozó vénember lett a nyertes, így esendőbbnek tűnik az egykori állócsillag. Ezt a sztorit addig lehet folytatni, amíg ki nem mondják a végső verdiktet, addig viszont mindent be lehet vetni, amiből pénzt lehet csinálni. Weinstein így éveken át lehet még eladható árucikk, épp borzasztó romlottsága és elképzelhetetlen múltja miatt. A metoo-kampány is árucikké vált ezáltal, egymásra támaszkodnak ezek a téglák. A díjkiosztó gálákon jó előre elsuttogott titkokra figyelnek a fotósok és a sajtósok, rejtett üzenetekre a ruhákon, a nyakláncon, a kéztartásban, olyan üzenetekre, amelyeket előzőleg vastag betűvel szedve küldtek szét a teljes sajtónak „fontos!” címszóval. Aztán mikor kilibben a neki juttatott huszonhárom másodpercre a sztár, és értelmet nyer a titok, azt is fel kell használni a szórakoztatásra, de mivel 2020 van, egyáltalán nem úgy járnak el, mint egy évvel korábban.

Ez épp olyan, mint a divat. Idén stílusos a csipke a kézelőn, tavaly pukkadoztak a nevetéstől, ha valaki ilyet vett föl. Most Weinstein már sokkal kevésbé fontos szereplője a filméletnek, mint tavaly. Nem mellékes, de ennyi idő alatt megromlik a sztori. A jó öreg rasszizmus elleni küzdelem persze mindig működik, főleg az amerikai elnökválasztás évében, ha oda lehet egyet rúgni Donald Trumpnak, Kaliforniában ez amolyan alapvetés. A játékba beveszik persze a fekete színészeket, rendezőket, háttérstábot és pénzembereket, együtt keltik azt az illúziót, hogy most valami változik, leszámolunk a múlttal, soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Pedig mindig minden ugyanolyan marad, mindig lesznek erkölcstelen, perverz és nagy hatalmú producerek, a sikerért bármire hajlandó sztárjelöltek, az őket védő ügyvédek és a mocsokból pénzt kisajtoló megoldóemberek. Így volt ez a némafilmek idején, a Casablanca forgatásakor, s ma is így van, ez mozgatta a brit és az olasz filmipart is, csak az amerikaiak valahogy jobban el tudják adni a nézőknek a pszeudovalóságot.