Megtört emberek a halálsoron

A hatalmas emberek és a csillogó díszletek, a színészsztárok és a segítőik mind-mind becsapják a nézőt. Aki járt már tévéstúdióban, tudja, mi ott a hamis. Konkrétan minden.

Weinstein illúziója pedig Hollywood illúziója. Azt hisszük, igazat mondanak, pedig épp az a lényege az egész álomgyárnak, hogy hazudik, kegyes, látványos módon. Mi pedig szeretjük elhinni, hogy a Pókember tényleg tud repülni, és a Titanic elsüllyedésekor ott volt a romantikus szerelmespár a hajón. Azt is el akarjuk hinni, hogy Hollywoodban kizárólag tiszta erkölcsű emberek dolgoznak, akik rengeteget munkálkodnak azon, hogy az eddiginél is jobb színészek legyenek, az őket felkaroló háttéremberek pedig úgy kevergetik a kártyáikat, hogy a végeredmény történelmi filmsikerré váljon. De ez egyáltalán nem életszerű. Ahogy a világ minden táján, úgy az illúzió otthonában is vannak igencsak aljas emberek, akiknek vannak önző érdekeik. Akár szexuális jellegűek is, és mivel senki sincs fölötte, aki rákoppintana a mocskos lelkű, öntelt és undorító figurára, kiéli beteges vágyait. Ennek eredményeképp pedig a sok-sok rendkívül tehetséges fiatal színésznő közül valamelyik megkapja a lehetőséget, hogy megcsillantsa zsenijét a vásznon. Mivel soha nem azt nézzük, mi lehetett volna, hanem azt, mi lett végül, a film elkészül, és az odáig vezető út kétséges erkölcsiségű részleteiről senki se tud semmit. A sikeres producer, a rendező, a színészek pedig díjakat szorongatnak, mosolyognak, büszkén integetnek. Mindegyikük tudja, hogy honnan veszi őket a kamera, az öltöztetők átgondolják újra meg újra, melyik ruha lesz a legalkalmasabb arra, hogy kiemelje a színész testi kvalitásait, vagy éppenséggel elegánsan elrejtse a kevésbé előnyös megjelenést. A ruhákat természetesen bérlik, pontosan annyi ideig vannak a színészeknél, amíg felvonulnak a fotósok kereszttüzében, ülnek a színházteremben, majd végül beülnek a limuzinba. Se előtte, se utána nem tudunk semmit arról, milyen az életük, mert az nem része az illúziónak. Talán könyvet olvasnak, vagy ahogy mindenki más, készülnek a másnapi munkára, szerepet gyakorolnak, találkoznak a barátaikkal, tévét néznek vagy vacsorát főznek. Az illúzió fenntartásához ez a rész nem tartozik hozzá, sőt káros arra nézve.

Ezért aztán bizony Harvey Weinstein sztorija se szűnt meg dübörögni azzal, hogy elővették bűnös üzelmei miatt. Nemcsak a filmek hamisak, de a filmekről szóló cikkek is azok, s a filmek mögött álló, amúgy sokszor teljesen érdektelen személyek életét felhabosító-megszerkesztő hollywoodi sajtó egésze is polírozza az illúziót, és eladja azt igazságnak. Harvey Weinstein így nem egy ember, hanem egy intézmény, rengeteg kisebb-nagyobb hazugságnak és csúsztatásnak az eredménye, amely komoly csapatmunka végére néz ki úgy, ahogy az átjön a tévében. Feltehetőleg ezerszer elpróbálták Weinstein nélkül, mi lenne a megfelelő eljárás a bírósági tárgyalás során, a magabiztos, dörzsölt producer karaktere vagy a megtört vénember figurája. Az utóbbi mellett döntöttek, mégpedig a súlyosan sérült, nem borotválkozó vénember lett a nyertes, így esendőbbnek tűnik az egykori állócsillag. Ezt a sztorit addig lehet folytatni, amíg ki nem mondják a végső verdiktet, addig viszont mindent be lehet vetni, amiből pénzt lehet csinálni. Weinstein így éveken át lehet még eladható árucikk, épp borzasztó romlottsága és elképzelhetetlen múltja miatt. A metoo-kampány is árucikké vált ezáltal, egymásra támaszkodnak ezek a téglák. A díjkiosztó gálákon jó előre elsuttogott titkokra figyelnek a fotósok és a sajtósok, rejtett üzenetekre a ruhákon, a nyakláncon, a kéztartásban, olyan üzenetekre, amelyeket előzőleg vastag betűvel szedve küldtek szét a teljes sajtónak „fontos!” címszóval. Aztán mikor kilibben a neki juttatott huszonhárom másodpercre a sztár, és értelmet nyer a titok, azt is fel kell használni a szórakoztatásra, de mivel 2020 van, egyáltalán nem úgy járnak el, mint egy évvel korábban.

Ez épp olyan, mint a divat. Idén stílusos a csipke a kézelőn, tavaly pukkadoztak a nevetéstől, ha valaki ilyet vett föl. Most Weinstein már sokkal kevésbé fontos szereplője a filméletnek, mint tavaly. Nem mellékes, de ennyi idő alatt megromlik a sztori. A jó öreg rasszizmus elleni küzdelem persze mindig működik, főleg az amerikai elnökválasztás évében, ha oda lehet egyet rúgni Donald Trumpnak, Kaliforniában ez amolyan alapvetés. A játékba beveszik persze a fekete színészeket, rendezőket, háttérstábot és pénzembereket, együtt keltik azt az illúziót, hogy most valami változik, leszámolunk a múlttal, soha semmi nem lesz olyan, mint régen. Pedig mindig minden ugyanolyan marad, mindig lesznek erkölcstelen, perverz és nagy hatalmú producerek, a sikerért bármire hajlandó sztárjelöltek, az őket védő ügyvédek és a mocsokból pénzt kisajtoló megoldóemberek. Így volt ez a némafilmek idején, a Casablanca forgatásakor, s ma is így van, ez mozgatta a brit és az olasz filmipart is, csak az amerikaiak valahogy jobban el tudják adni a nézőknek a pszeudovalóságot.