Víz, víz!

És hát a régi Kárpát-medencei természetes folyóvizek, az elöntött régi árterek; amikor a réteken, semlyékeken, távolabb a nagy vizektől „kijárt a víz és ment vele az ívó hal és odaszolgáltatta magát, növendék fiait étel gyanánt a pusztafiaknak. Víz, föld levegő mind abban törekedett még akkor, hogy kéretlenül adja az élelmet.” Ahogyan ezt Tömörkény írta a régi Tisza környékéről.

És árterek, morotvák, döglött vizek, állóvizek, vízállások, sárrétek, ingoványos rétek, lápok, régi kiöntések, dágványok és vízmezők – Tömörkény mellett a régi magyar vizekről szóló legjobb leírásokat az a Kuthy Lajos nevű magyar író adja, akinek Hazai rejtelmek című regényében a besztereci (Rétköz) lápvidékről szóló nyolc-tíz oldaláért az ízig-vérig modernista Szentkuthy Miklós egész életművét adta volna cserébe. „Sok köz­ség él csupa lúdtenyésztés- nádlás- vagy csík-halfogásból, marhát őriz, a lápot kaszálja, szántóföldje nincs, a többi is prima occupationis. Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízi madár. S e magára hagyott nép mégis oly ügyes.”

Az ártéri, nem gátak közé szorított vízgazdálkodás, a fokgazdálkodás eltűnt, a vizeket ma is elengedjük – legjobb ismerőinek, Andrásfalvy Bertalannak és Szűcs Sándornak Sárrét világát megidéző könyvei tudósítanak. „Mert elmúltak a régi nagy vízjárások”, írja tovább Tömörkény, „amikor a Tisza áradt, vize négy-öt mértföldre ellegelt és hónapokon át kint állt. E vizek aljában voltak a hasító-tanyák. Annak a táján elkerítették a vizet s húzni kezdték azután a kerítés felé a halat. Ott tömegesen megszorult, a potyka hányta-vetette magát ki a víz fölé, mi okból ladikok voltak állítva a kerítés mellé, hogy vetődésé­ben mindjárt azokba esett. És ez a munka nem is állott máskor, csak épen aratás után való időben, amikor a bő halhoz akadt ember is bőven.”

Most viszont, ahogy a mai tudósok mondják, a fölmelegedéssel és a vízmegtartás szorító gondjaival (is) a Föld élőrendszerének pusztulását írjuk. Pedig 1933-ban, majd száz éve, a Körös vízrendszerének szabályozásáról szólva Mihalik László az Alföld „steppébe hajló” éghajlatát és az okszerű gazdálkodás problémáit hozza már akkor is súlyos összefüggésbe. „Elértük, hogy a folyóvíz a legrövidebb idő alatt elhagyja országunkat, de ebből a jótéteményből újabb baj fakadt: szárazon maradt az öntözésre szoruló Alföld szikkadt földje.” És a szerző nem ismerhette a mai Homokhátságot – csupán általánosságban írja, hogy az Alföld „egyre jobban megköveteli az öntözést. Nem elég megóvni földeinket az árvizek veszedelmétől, ha megfosztjuk őket a víz áldásthozó öntözésétől.”

És hozzuk ide azt a majd’ kétszáz éves testámentumot is, amelyet Beszédes József vízmérnök (1787–1852) vetett papírra – szinte személyekre kiosztva azokat a teendőket, amelyekkel a természettel együtt élő és törvényeit tiszteletben tartó embernek élnie kell. „Házad udvarából ne ereszd ki még az eső, vagy hó levét se, ugyanígy határodból, vármegyédből, országodból is ki ne bocsássad, mert az ingyen az Isten becses ajándéka.”

Mindehhez annyit tehetek hozzá, hogy némi alkudozások után a Kis-Somlón, a hegytetőn megvettem egy kaszálórétet (amelyet fiammal szeretnénk betelepíteni), s amelyen negyven év előtt is szőlő volt. S ahol meglepő módon egy kút is áll. Kőből kirakott kút, mely fölfogja a bazalthegy vékonyan csörgedező talajvizeit – az idei, rettenetesen száraz, hó nélküli tél és tavasz után is hat-nyolc méteres vízoszlop áll benne. Jelentős természeti tudás és tapasztalás kellett létrehozásához: pontosan ismerve természeti erőket, talajtani viszonyokat, az eróziót, a vízjárásokat, a bazaltsziklák geometriáját, a platók térszerkezeteit, majd kiépíteni a falait. De a régi szőlősgazdák tudták – a hegyen a legnagyobb kincs mindig a víz volt és maradt. Ám a hegytetői dűlőkben a megfelelő helyen vízgyűjtőket építettek, és felfogták a vizet – a bazalthegyeken a víz okszerű használata nagy tudást és körültekintést igényel, ám az igazi szőlőműves a legmagasabb rendű emberi munkát végzi.

Annyit tehetnék még hozzá, hogy az ő több száz éves hiteles észrevételei a természettel való együttműködés módozatairól semmit nem változtak. És gazdálkodásának ethosza sem. Életgyakorlatait a mához alkalmazva, vagyis a mindent „másképpen-ugyanúgy” elvét illenék a vízgazdálkodás tárgyában is tiszteletben tartani. Már ha a Nagy Természet hagy rá időt, és nem lesz késő.