Egyre általánosabb az a vélemény, hogy a magyar történelem sorsfordító eseményeit, kérdéseit taglaló munkákat angolul is meg kellene jelentetni. Persze igazi jelentősége annak volna, ha e műveket ismert külföldi történészek írnák és terjesztenék öt világrész tudományos fórumain és könyvpiacain. Hogy ez nem alaptalan képzelgés, arra példa a Magyarországon is ismert angol történész, Norman Davies, akinek nem csak Európa történetéről írt munkája jelent meg tucatnyi nyelven. Lengyelország históriáját ismertető kétkötetes munkája, a varsói felkelésről született már-már személyes vallomása, Wrocław tíz évszázadát dokumentáló könyve is elérhető a világnyelveken túl több kisebb nyelven is. Ugyanez mondható el az Egyesült Államokban született és Nagy-Britanniában élő Adam Zamoyskiról is, aki, bár szülei révén lengyel származású, de műveltsége és angolul írt művei révén angol történészként, újságíróként tartják számon. Az ő nevét hazánkban Napóleon oroszországi hadjáratáról és a waterlooi vereségét követő bécsi kongresszusról írt könyvei tették ismertté. Nem véletlen, hogy kiemelt érdeklődési területe a Lengyelország első felosztását (1772) követő évszázad Európájának és lengyelségének története. Benne családjának két ága, mind a Czartoryskiak, mind a Zamoyskiak meghatározó szerepet játszottak, így könyveiben ők is szerephez jutnak.
Adam Zamoyski történészként Chopin-életrajzzal mutatkozott be, de második munkája az 1920-as lengyel–bolsevik háborúról szól, amely most magyar nyelven is megjelent (Varsó, 1920. Hogyan nem tudta Lenin meghódítani Európát? Rézbong Kiadó, 2020). Az 1982-ben megjelent történet egyik fejezetéhez, a „sorsdöntő” varsói csatához bő negyedszázad múlva visszatért. Ezt a bevezetésben azzal indokolja, hogy annak „jelentősége Marathónnal és Waterlooval vetekszik”. A miértre adott válaszában hozzáteszi: „a Varsó kapui előtt lezajlott drámai és végzetes események mára jobbára feledésbe merültek. Ez azért is furcsa, mert a varsói csata döntően befolyásolta az 1920-as és ’30-as évek politikáját, a második világháború menetét, majd az 1945 utáni békekötést. Ugyanilyen elemi erővel határozta meg Európa-szerte sokak világlátását is: például Sztálinét, Churchillét vagy De Gaulle-ét, akik maguk is cselekvő részesei voltak az eseményeknek, és olyanokét is, mint Mussolini, Franco vagy Hitler, akik éberen figyelték, mi történik.” Talán az utóbbiaknál is éberebben figyelte a történteket a trianoni békekötéssel letaglózott Magyarország közvéleménye, segítségnyújtásra kész politikai és katonai vezetőivel az élen.