A bajonett boldogsága

Egyre általánosabb az a vélemény, hogy a magyar történelem sorsfordító eseményeit, kérdéseit taglaló munkákat angolul is meg kellene jelentetni. Persze igazi jelentősége annak volna, ha e műveket ismert külföldi történészek írnák és terjesztenék öt világrész tudományos fórumain és könyvpiacain. Hogy ez nem alaptalan képzelgés, arra példa a Magyarországon is ismert angol történész, Norman Davies, akinek nem csak Európa történetéről írt munkája jelent meg tucatnyi nyelven. Lengyelország históriáját ismertető kétkötetes munkája, a varsói felkelésről született már-már személyes vallomása, Wrocław tíz évszázadát dokumentáló könyve is elérhető a világnyelveken túl több kisebb nyelven is. Ugyanez mondható el az Egyesült Államokban született és Nagy-Britanniában élő Adam Zamoyskiról is, aki, bár szülei révén lengyel származású, de műveltsége és angolul írt művei révén angol történészként, újságíróként tartják számon. Az ő nevét hazánkban Napóleon oroszországi hadjáratáról és a waterlooi vereségét követő bécsi kongresszusról írt könyvei tették ismertté. Nem véletlen, hogy kiemelt érdeklődési területe a Lengyelország első felosztását (1772) követő évszázad Európájának és lengyelségének története. Benne családjának két ága, mind a Czartoryskiak, mind a Zamoyskiak meghatározó szerepet játszottak, így könyveiben ők is szerephez jutnak.

Adam Zamoyski történészként Chopin-életrajzzal mutatkozott be, de második munkája az 1920-as lengyel–bolsevik háborúról szól, amely most magyar nyelven is megjelent (Varsó, 1920. Hogyan nem tudta Lenin meghódítani Európát? Rézbong Kiadó, 2020). Az 1982-ben megjelent történet egyik fejezetéhez, a „sorsdöntő” varsói csatához bő negyedszázad múlva visszatért. Ezt a bevezetésben azzal indokolja, hogy annak „jelentősége Marathónnal és Waterlooval vetekszik”. A miértre adott válaszában hozzáteszi: „a Varsó kapui előtt lezajlott drámai és végzetes események mára jobbára feledésbe merültek. Ez azért is furcsa, mert a varsói csata döntően befolyásolta az 1920-as és ’30-as évek politikáját, a második világháború menetét, majd az 1945 utáni békekötést. Ugyanilyen elemi erővel határozta meg Európa-szerte sokak világlátását is: például Sztálinét, Churchillét vagy De Gaulle-ét, akik maguk is cselekvő részesei voltak az eseményeknek, és olyanokét is, mint Mussolini, Franco vagy Hitler, akik éberen figyelték, mi történik.” Talán az utóbbiaknál is éberebben figyelte a történteket a trianoni békekötéssel letaglózott Magyarország közvéleménye, segítségnyújtásra kész politikai és katonai vezetőivel az élen.

Az 1795-ben Európa térképéről 123 évre kiradírozott Lengyelország képviselői 1919 telén-tavaszán-kora nyarán a győztesek oldalán foglaltak helyet a versailles-i tárgyalóasztalnál, miközben az állam bizonytalan keleti határaiért kemény harcot kellett vívni a bolsevik Oroszország és a Kelet-Galíciában megalakult Nyugat-Ukrán Népköztársaság csapataival. Jelenlétük a béketárgyaláson és a harctéren azt jelenti, a lengyel politikusok felkészültek arra, hogy a „nagy háború” végkifejletét, bármint alakuljon is, ki tudják használni hazájuk helyreállítására.

A lengyel államiság megteremtésében kiemelkedő szerepet játszó ­Józef Piłsudski államfőnek és főparancsnoknak az a terve, hogy a bolsevik (vagy akár fehér) Oroszország ellensúlyozására létrehozza a független Ukrajnát, 1920 késő tavaszán kudarcot vallott. Miután június 10-én ukrán szövetségesével együtt Kijev feladására kényszerült, a bolsevik Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul nyomult a Lengyel Köztársaság központi területei felé. Csak a Bug vonalán sikerült közel egy hétre feltartóztatni a Vörös Hadsereget, amely így „csak” 1920. augusztus 10-én ért Varsó előterébe.

A nyugati front főparancsnoka, Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij magabiztosan jelenthette be, hogy „a világforradalom sorsa nyugaton dől el, a fehér Lengyelország holttestén át vezet az út a világégéshez.

A mi bajonettjeink hoznak majd boldogságot és békét az emberiségnek.” Adam Zamoyski ennek kapcsán megjegyzi, hogy a szovjet főparancsnok Leninhez hasonlóan „nem vette komolyan az »ostoba patriotizmust«, és ezért úgy vélte, hogy Lengyelországot voltaképpen már meg is verték. De Lengyelország sokkal szívósabb közösségnek és sokkal összetartóbb társadalomnak bizonyult, mint azt Tuhacsevszkij, Lenin vagy akár a saját szövetségeseinek jó része gondolta. Az önálló államiság visszaszerzése után az ország puszta létét fenyegető veszély a társadalom túlnyomó részét mozgósította.” Százezer önkéntes, főleg fiatal, jelentkezett Varsó megvédésére.

Augusztus 15-én fordult a kocka, s másnap már pánikszerűen menekültek kelet felé a Vörös Hadsereg csapatai. Mint a fenti cikkben olvasható, a varsói győzelemhez nem kis mértékben járult hozzá az augusztus 12-én a Varsótól délnyugatra fekvő Skierniewicébe befutó nyolcvanvagonnyi magyar lőszerszállítmány. Erről azonban nem a szerzőtől, hanem az utószót író és a könyvet fordító Lengyel Márktól szerzünk tudomást e kötetből. A magyar segítség tényével és jelentőségével a tágabb lengyel közvélemény is mindinkább tisztában van. A skierniewicei vasútállomáson és a varsói helyőrségi palota Piłsudski tér felőli oldalán leleplezett kétnyelvű emléktáblák a magyar áldozatkészség előtti tisztelet jelei is.