A világ legszomorúbb vallása

Az információk és eszmék szabad áramlása a demokrácia és a szólásszabadság alapja, ám egyesek szerint ez ma világszerte veszélybe került. A cancel culture, ez az újfajta politikai korrektség, mely átjárja a közösségi oldalakat, vajon a közélet tisztítótüze vagy az „alkalmazott” liberalizmus fasizmusa?

Kétfejű baba a milánói játékmúzeumból. Hibáztatás és megszégyenítés Fotó: DE AGOSTINI PICTURE LIBRARY Forrás: Getty Images

Az aláírók között szerepel például J. K. Rowling, a Harry Potter regénysorozat szerzője, akit nemrég transzfóbnak neveztek, miután felvetette, hogy csak a nők menstruálnak. Salman Rushdie, akit muzulmán vallási vezetők kiátkoztak Sátáni versek című könyve miatt, és rejtőzködve kellett élnie, Khaled Khalifa, akinek műveit betiltották, miután kritizálta a szíriai kormányt. A nyelvész Noam Chomsky, Margaret Atwood, A szolgálólány meséjének írója, Garri Kaszparov sakkozó, a híres feminista Gloria Steinem és Anne Applebaum történész mellett sok olyan kutató írta alá a levelet, aki a rasszizmus elleni harcra tette fel az életét, és számtalanszor felszólalt elnyomó diktatúrák ellen. Szerintük nem egyedi esetekről van szó, már az intézmények is pánikba esnek, ha valamelyik alkalmazottjukat nem megfelelő gondolatokkal vádolják, és elsietett, túlzó retorziókat alkalmaznak.

Mint a levél is felsorolja: szerkesztőket rúgnak ki ellentmondásos cikkek miatt, újságírókat tiltanak el bizonyos témáktól, egyetemi oktatók ellen indul vizsgálat, mert nem megfelelő irodalmi művekből idéznek az órán. Egyre szűkül tehát az a kör, amelyen belül biztonságosan meg lehet szólalni. A cancel culture ma már egyáltalán nem csak a hatalmi pozíciókban lévőket érinti: David Shor adatelemző például azért veszítette el a munkáját, mert közösségi oldalán kiposztolt egy tanulmányt arról, hogy a békés tüntetések politikailag hatékonyabbak voltak a hatvanas években, mint a mostani heves megmozdulások. Egy teherautó-sofőrt, Emmanuel Caffertyt pedig azért rúgtak ki, mert állítólag az internetes szubkultúrákban szélsőjobbos jelentésű kézjelet mutatott egy közlekedési helyzetben. Valaki lefotózta az esetet, fellőtte az internetre, a férfinek pedig, mint kiderült, fogalma sem volt arról, hogy az „oké” kézjel fehér felsőbbrendűséget is jelent.

Bárki kerülhet tehát pillanatok alatt olyan helyzetbe, hogy rögtön védekeznie, magyarázkodnia kell, az internetes bojkottnak pedig ­hiába van társadalomjobbító maszkja, résztvevői gyakran magasabb ideológiák helyett csupán a falkaszellemet követik, és jóval zsigeribb ösztönre hallgatnak – mégpedig a kegyetlenségre. A „trollkodás” szerelmesei, vagyis a sértő dolgokat kommentelők számára ez a felállás igazi Kánaán: életeket, karriereket lehet romba dönteni játszi könnyedséggel. Mint Rowlingék írják, a hibás elveket azok felmutatásával, érvekkel és meggyőzéssel kell legyőzni, nem elhallgattatással, hiszen szerzőként is olyan kultúrára van szükség, amely helyet ad a kísérletezésnek, a kockázatvállalásnak és még a hibáknak is.

Kétfejű baba a milánói játékmúzeumból. Hibáztatás és megszégyenítés
Fotó: Getty Images

A különféle strukturális, társadalmi problémákra ráébredő („woke”) emberek egy része ezeket a ráébredéseket viszont kikezdhetetlen dogmákká teszi, azokat pedig, akik nem értenek ezzel egyet, nyilvánosan megszégyeníti.

„Kikapcsolni a saját tévédet nem cenzúra. Amikor viszont már megpróbálsz rávenni másokat is arra, hogy kapcsolják ki a tévéjüket, mert nem tetszik neked, amit néznek, na az más” – ezek pedig már a szókimondásáról hírhedt brit komikus, Ricky Gervais szavai. Szerinte a társadalom veszélyesen közel került ahhoz, hogy jogilag helyezzen nyomást olyan emberekre, akik helytelen dolgot mondanak, és ezzel rossz embereket sértenek meg. Mindenki nevezheti őt marhának, mindenkinek megengedett, hogy ne nézze a munkáit, sőt akár el is égethetik a DVD-it, de senkit sem kellene bíróság elé citálni egy viccért, amely valakinek nem tetszett. A humorista-színész-rendező szerint az az újfajta politikai korrektség, amely átjárja a közösségi hálózatokat, a fasizmus új formája: ha kicsit baloldali vagy a Twitteren, akkor hirtelen Trockij vagy, ha kicsit konzervatív, akkor Hitler, és ha középen állsz, és megnézed mindkét érvelést, akkor pedig gyáva. „Ha nem értesz egyet azzal, hogy másnak joga van olyasmit mondani, amivel nem értesz egyet, akkor nem értesz egyet a szólásszabadsággal” – húzza alá Gervais.

Számos amerikai híresség vívta ki az internet népének haragját mostanság a Donald Trump elnököt támogató, ezért rajongói jelentős részét elvesztő Kanye West rappertől Scarlett Johansson színésznőig, aki egyik filmjében fehér bőre dacára ázsiai karaktert formált meg. Vagy ott van például Kevin Hart komikus-színész, aki azért nem lehetett az Oscar-gála házigazdája, mert valaki előásott egy régi homofób viccet a Twitterén. Valójában azonban nem olyan egyszerű valakinek a karrierjét végleg elkaszálni internetes kritikákkal: Johansson tavaly két díjesővel jutalmazott filmmel tért vissza (Jojo nyuszi és Házassági történet), Hart filmjei és standup műsorai pedig ugyanolyan népszerűek, mint a botrány előtt. A pedofíliával vádolt R. Kelly és Michael Jackson zenéinek letöltése a róluk készült leleplező dokumentumfilmek után nemhogy csökkent volna, de az egekben jár.

Akkor mi az igazság? A cancelkultúra fontos eszköz a szociális igazságszolgáltatásban, vagy könyörtelen megfélemlítés a tömegek részéről? A kérdés tovább mutat annál, hogy közéleti személyiségek elveszíthetik státuszukat: arról is szól, hogy új etikai és társadalmi normák jönnek létre, és kiderül, hogyan kell reagálni akkor, ha ezeket a normákat megsértik.

A törléskultúrát sokszor összekapcsolják a call out kultúrával, azaz a kihívás kultúrájával – de a valódi gyökerei egyesek szerint a polgárjogi mozgalmakig vezethetők vissza. A törléskultúra a kihívás kultúrája kiterjesztésének is tekinthető: rámutatunk a problémára, majd megbüntetjük a felelőst. A törlés egy módja annak, hogy felismerjük, nem kell befolyásosnak lenni a közhangulat megváltoztatásához. Elég arctalan valakinek, akárkinek lenni a tömegből, aki aktívabban figyeli mások lépéseit. Az egyénnek sokkal több – és felelősség nélküli – hatalma van az átláthatóság korában, mint azt el tudná képzelni, ám miután ezt felismerte, a trollkodás és a nyilvános megszégyenítés, a zaklatás már csak egy lépésre van. A cancelkultúra popkulturális fegyverként szolgál azok számára, akik tehetetlennek érzik magukat – ám irgalmatlanul könnyű vele visszaélni.

„Van egy álmom: hogy négy gyermekem egy nap olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket” – mondta Martin Luther King 1963-ban. Akkoriban a déli államokban a feketék nem járathatták egy iskolába gyermekeiket a fehérekkel, külön mosdót és bejáratot kellett használniuk, és még sorolhatnánk az őket ért hátrányos megkülönböztetéseket. Mára a rasszista törvények eltűntek, egyes nyugati kritikusok szerint viszont azok, akik képesek 2020-ban identitásalapon gondolkodni, épp King üzenetével mennek szembe, hiszen újra középpontba helyezik az emberek megváltoztathatatlan, velük született sajátságait, ahelyett, hogy egyénként kezelnék őket, és a teljesítményük, tulajdonságaik számítanának.

A Pride homoszexuális mozgalom színei Londonban. Identitáspolitika
Fotó: REUTERS/Dylan Martinez

Az identitásalapú politizálásnak liberális oldalon is számos kritizálója akad, amiért újra csoportokba rendezik az embereket, ám sokak szerint a mostanra kiüresedett liberalizmus új célt kaphatna azáltal, hogy a peremre szorult közösségek ügyét felkarolja. Ezen narratíva szerint a különbségeket igenis hangsúlyozni kell, hiszen az egyenlőséghez intézményi változásokon és pozitív diszkrimináción keresztül vezet az út. Az elmúlt napok hírei mégsem arról szóltak, hogy a Joe Biden által alelnökjelöltnek választott Kamala Harris rátermett politikus, remek vitapartner és ezáltal megfelelő kandidátus volna a posztra, hanem arról, hogy a demokrata elnökjelölt fekete, ráadásul indiai származású nő mellett tette le a voksát. A demonstratív, a Black Lives Matter mozgalom alapelvét valló, identitáspolitikán nyugvó döntés miatt pedig nem Harris szenátor érdemei kerülnek előtérbe, hanem kizárólag a származása. Mit szólna ehhez vajon Martin Luther King?

A legjobb televíziós produkciókat díjazó Emmy-gála jelöltjei között soha ennyi fekete színész nem szerepelt még: idén a jelöltek harmada színes bőrű. „2020 nem csak a globális egészségügyi krízisről szól. Idén szemtanúi lehetünk a történelem egyik legnagyobb társadalmi egyenlőségért folytatott harcának, és kötelességünk, hogy az eseményt felhasználjuk ennek a támogatására. Ez a televízió ereje és felelőssége” – mondta Frank Scherma, a Televíziós Akadémia elnöke az idei jelöltek bejelentésekor, azaz nyíltan kijelentette: a bőrötök színe miatt jelöltünk titeket, mert támogatni szeretnénk a pályátokat. Ám vajon ezek a művészek hogyan tekintenek majd vissza az őket ért megtiszteltetésre? Mi a valódi súlyuk a hasonlóan demonstratív, gesztusértékű lépéseknek? Kihatnak-e a populáris kultúrában megfigyelt tendenciák a való életre, leszivárognak-e a társadalom alsóbb rétegeihez? A celebek által Instagramon posztolt színpadias együttérzésből születik-e vajon igazságszolgáltatás mondjuk az álmában rendőrök által meggyilkolt amerikai Breonna Taylor számára, vagy mindössze olcsó marketingfogás az egész?

A világ legjobban kereső színészeinek top tízes listáján öt fehér és öt színes bőrű színész szerepel. Nők a kanyarban sincsenek, ahogy az Emmy-jelölésekben is megmaradt a nemek közötti egyenlőtlenség a rendezői és írói kategóriákban. A cancel culture-t ösztönző #MeToo mozgalom hullámai tehát a mélyebb rétegeket nem mozgatták meg, hiába ítélték el nagy nehezen a főgonosz Harvey Weinsteint, a szórakoztatóipar és a társadalom strukturálisan nem változott, csupán a felszínen. Ott lehet kígyót-békát kiabálni egymásra, megvádolni egymást, beszélnek majd róla pár napig, legalább lesz miről.

A törléskultúra körüli vita részben arról is szól, hogy hogyan bánunk egymással mi, emberek. Az internetes jelenlét rengeteg kihívással, hibáztatással és megszégyenítéssel telített, ezek pedig szelepként szolgálnak, hogy kiengedjék a kisember katartikus dühét. Persze a kielégülés nem tart sokáig, hiszen végtére is ezek a felhasználók azok, akik a nap végén is hatalom, státusz, népszerűség vagy pénz nélkül maradnak, hiába kényszerítenek egy-egy híres embert kanosszajárásra. A jelenség még jobban megosztja a már amúgy is szétszakadt társadalmat ideológiái mentén.

Nick Cave rocklegenda summázta talán a legszebben a szerinte a sokszínűséget és a kreativitást korlátozó törléskultúra jelenségét, amikor honlapján rajongói kérdésre válaszolt. Mint írja, a cancel culture az irgalom antitézise, a politikai korrektség pedig a világ legszomorúbb vallásává nőtte ki magát. Egykori igyekezete, hogy igazságosabb módon gondolja újra társadalmunkat, mára megtestesít minden rosszat, amit a vallás kínálni képes (és nem hordoz semmit annak szépségeiből) – erkölcsi bizonyosságot, álszentséget, a valódi megváltásnak még a lehetőségétől is megfosztva. Mára ámokfutó, rossz­ vallás lett belőle.