Huszonöt bot

A Román Királyság az 1916-os betörés után jó két évvel, 1918 novemberé­ben­­ is megtámadta Magyarországot. A hivatkozási alap a november 13-án­ aláírt belgrádi katonai konvenció azon kitétele volt, mely szerint az antant­ nevében a románok megszállhatják Erdély déli részét a Maros vonaláig. Ezzel azonban korántsem elégedtek meg.

A román királyi hadsereg katonái az Oktogonnál 1919 augusztusában. Budapest megszállására álmukban sem gondoltak volna Fotó: MTI

Az első tömeggyilkosságra a Fekete-Körös völgyi, színmagyar Köröstárkányban került sor. Ennek az előzménye az volt, hogy a falutól nem messze húzódott a front, és a helyi férfilakosság egy része aktívan segítette a harcokban a Székely Hadosztály katonáit. Amikor a túlerő miatt vissza kellett vonulniuk, a bosszúszomjas román katonák – karöltve a szomszédos román falvak lakosaival – 1919. április 19-én, nagypénteken példátlan mészárlást követtek el: kilencvenegy lakost gyilkoltak le a tizenhat éves legénytől a nyolcvanéves idős emberig. (Akadt olyan család, amelynek hét tagja esett áldozatául az őrjöngő vérengzésnek!) Emellett a szomszédos Kisnyégerfalván még további 17 magyart öltek meg. A gyalázatos gyilkosságokra évtizedekig nem volt szabad emlékezni, olyannyira nem, hogy a köröstárkányi temetőben lévő sírkövekről a román kommunista hatalom lekapartatta az 1919. április 19-ét, valamint azt, hogy az elhunyt „gyilkos kezek áldozata” lett.

A románbarát francia Berthelot tábornok jóváhagyásával a román hadsereg tovább nyomult a Tisza irányába, sorra foglalva el az alföldi városokat, falvakat. Azokon a településeken, amelyekre „igényt” tartottak (mint például Szatmárnémeti, Nagyvárad), nem történtek tömeges gyilkosságok. A nem román lakosság zaklatása, fosztogatása persze folytatódott. A megszállók már a Székelyföldön, majd máshol is megismertették a magyar lakossággal a „román specialitást”, az úgynevezett „dou zecse csincs”-et, vagyis a huszonöt botütés „intézményét”. (Nagyapám – aki ezt személyesen átélte – gyerekkoromban elmondta, ezt akként alkalmazták, hogy a katona húsz ütésig számolt, akkor megállt, megvakarta a fejét, majd közölte, hogy elfelejtette, hol is tart, ezért elölről kezdte az egészet, így lehetett a huszonöt botütésből harminc vagy negyven…)

Román kézre került a Partium legnagyobb városa, Nagyvárad 1919. április 20-án, majd három nappal később Debrecen is. Bármily abszurdan hangzik is, de Debrecen polgársága örömmel fogadta a megszállókat, mert már elegük volt a kommunista uralomból. A direktórium parancsára a városból mintegy félszáz prominens személyt hurcoltak el, a vöröskatonák pedig a kivonulásuk előtt fosztogattak, raboltak. Ahogy Baltazár Dezső református püspök fogalmazott visszaemlékezésében: „Az oláhok bejövetele után rögtön megkezdődtek a denunciálásos letartóztatások”, később a rendszeres fosztogatások, brutális verések, nemi erőszakosságok. A püspök által „fekete terrornak” nevezett gyilkosságok áldozatainak száma valószínűsíthetően százas nagyságrendű volt.

A román királyi hadsereg katonái az Oktogonnál 1919 augusztusában. Budapest megszállására álmukban sem gondoltak volna
Fotó: MTI

Csöbörből vödörbe

Békés vármegye székhelyére április 25-én vonultak be a románok. A város viszonylag szerencsésen úszta meg a megszállást, bár négy direktóriumi tagot a románok elhurcoltak, majd Békéscsaba határában agyonlőttek. A szomszédos kisváros, Békés nem volt ennyire szerencsés. Az itteni kivégzéseknek az volt az előzményük, hogy a város vezetése elhatározta, megadja magát, a templomok tornyára, valamint egyes tanyai épületek tetejére fehér zászlókat tűztek ki. A még helyben lévő alakulat parancsnoka azonban – fölsőbb parancsra hivatkozva – a település szélén megtámadta a 26-án bevonuló románokat, akik rövid idő alatt szétszórták a vörösöket. A román parancsnok arra hivatkozva, hogy megtévesztették (hiszen fehér zászlókkal fogadták, mégis megtámadták őket), a városszéli tanyákról összeszedetett egy tucat (húsz és ötvenhárom év közötti) gazdát. A halotti anyakönyvi bejegyzések szerint többeket megkínoztak, majd a régi Fehér-Körös (úgynevezett Élővíz-csatorna) partjára terelték őket, ahol a közben összesereglett családtagok szeme láttára sortüzet vezényelt a román tiszt.

A Tiszáig nyomuló románok több településen is kivégezték az elfogott vöröskatonákat. Április végéig teljesen megszállták az Alföldet, elfoglalva egyebek mellett Hódmezővásárhelyt, Makót és Szentest. Azok a naiv lakosok, akik esetleg az első órákban még „felszabadítóként” tekintettek a románokra, mert megszabadították őket a helyi kommunisták terrorjától, villámgyorsan rádöbbentek arra, hogy csöbörből vödörbe kerültek. Az erőszakoskodás, a tömeges rekvirálás az elviselhetetlenségig fokozódott.

A Maros menti Apátfalva lakosságánál 1919. június 23-án telt be a pohár: pár lőfegyverrel, kapával, kaszával szembeszálltak a megszálló román katonákkal. „Valóságos utcai harc fejlődött ki, amelyben két polgári egyén és három oláh katona elesett. A többieket a tömeg lefegyverezte, ötvenkét oláh katonát pedig elkergetett a községből” – olvasható egy későbbi feljegyzésben. A román bosszú nem késett, és brutális volt. A vidékről összpontosított csapatokkal megtámadták a falut, majd a túlerő hamarosan győzedelmeskedett. A vérengzésnek 44 halálos áldozata volt, huszonegyen később a sebesüléseikbe haltak bele. A települést totálisan kifosztották.

Üllő és verő között

A közeli Hódmezővásárhelyen nagyjából hasonló számú áldozatot követelt a román uralom. Az itteni megtorlás a Vörös Hadsereg 1919. júliusi tiszai offenzívájával áll összefüggésben. Július 19-én – annak hírére, hogy erős vörös egység támad Hódmezővásárhely irányába – a románok kivonultak a városból. A hír hamisnak bizonyult, ezért 21-én vissza is tértek. A bosszú itt sem maradt el. Egy magát Berényi Lászlónak mondó és már korábban a román hadsereg mellé álló személy vezette a terrort a városban. Július 25-én összeszedetett mintegy félszáz lakost (nagy részük szegény ember volt), majd a román katonákkal kikísértette őket a város határába. Útközben még beállíttatott a sorba néhány ismeretlen személyt, majd az egyik tanya előtt az 56 civilt agyonlövette. A tömeggyilkosság híre óriási felháborodást váltott ki a városban, ezért a román városparancsnok úgy gondolta, hogy jobb, ha feláldozza ezt a bizonyos Berényit, és agyonlövette. Elvégre a románbérenc „mór” megtette a kötelességét…

Szerencsésebb település volt a közeli Mindszent, ahol a Vörös Hadsereg – gyorsan összeomló – offenzívája utáni román bosszú „csak” kilenc polgár életét követelte. A románok máshol is a polgári lakosságon töltötték ki a bosszújukat azért, mert a vörösöknek sikerült – még ha pár napra is – megfutamítani őket. Például Szentesen Csincsák János káplánt a plébánián gyilkolták meg, egy kereskedőt pedig az üzletében lőttek le. Ha tömegvérengzésekre nem is, de elszórt gyilkosságokra az Alföldön szinte mindenhol sor került.

A helytörténeti szakirodalomból talán egyszer össze lehet gyűjteni, hogy szám szerint mennyi halálos áldozatot követelt Kelet-Magyarország 1919-es román megszállása. Szerény becslések szerint is meghaladhatja a félezres létszámot.

Összegzésként elmondható, hogy 1919 tavaszán, a Tanácsköztársaság kikiáltása után Kelet-Magyarország magyarsága – ahogy a XVII. században fogalmaztak – „üllő s verő közé” került. Nagyváradon, Nyíregyházán, Debrecenben és máshol – minden fenntartásuk ellenére – „felszabadítóként” fogadta a társadalom jó része (elsősorban a polgárság) a román hadsereget, hiszen megszabadították őket a kommunisták rémuralmától. Napokon belül kiderült azonban, hogy a román uralom semmivel sem jobb, sőt helyenként sokkal rosszabb, mint a kommunistáké volt. A románok áprilisban kijutván az Alföldre teljesen gátlástalanná váltak, hiszen látták, nincsen előttük érdemleges katonai erő, amely fel tudná tartóztatni őket. Véleményem szerint részben ezzel magyarázható, hogy tömeggyilkosságokra döntően ekkor került sor. Azokra a mészárlásokra, amelyekről 1945 után évtizedekig hallgatni kellett.

A szerző a hódmezővásárhelyi Emlékpont történésze