Lélekébresztő

Harminchét éves koráig lubickolt az életben Holló András. Kertészmérnökként és hittantanárként dolgozott, esténként táncot tanított. Kirándult, úszott, biciklizett. Azért kezdett el motorozni, hogy időt spóroljon. Tizenhárom évvel ezelőtt balesetet szenvedett. Azóta kerekesszékben él, és továbbra is tanít táncot.

20201028 Budakalász A kerekes székesként újjászületett Holló András népszerű tánctanár és hitoktató. fotó: Havran Zoltán (HZ) Magyar Nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Milyen ember volt a balesete előtt?

– Már házasságban éltem a feleségemmel, Virággal. Blanka lányunk akkor még nem volt kétéves, a fiunk, Levente pedig alig egy. Három műszakban dolgoztam, mindig fáradt voltam. Közben építkeztünk. Elég felelőtlen és egocentrikus figuraként élveztem, hogy bármihez nyúltam, sikert értem el.

– Ahogy tavaly is. Láttam a kertjükben a kis táblát: „Szép kert, gondozott környezet – 2019”.

– A Budakalász legszebb kertje versenyben első helyezettek lettünk. A siker nem csak azon múlt, hogy a feleségemmel sokat teszünk-veszünk – különleges hangulata van a kertünknek. Szeretnek hozzánk járni az emberek, és órákon át beszélgetni az udvaron.

– A kerekesszékből tud dolgozni a kertben?

– Igen. A baleset előtt is gyönyörű kertünk volt. Utána nagy részét füvesítettük, fölszámoltuk a virágágyás felét, és úgy alakítottuk ki, hogy a kerekesszékből is el tudjam érni.

– Ha jól menő kertészmérnök volt, miért végezte el a teológiát?

– Amikor a kertészeti egyetemre jártam, még nem tudtam, hogy mihez kezdjek az életemmel. Akkor találkoztam egy kis ökumenikus bibliai közösséggel, amelyikkel remekül éreztem magam. Én olyan ember vagyok, aki szeret a kérdéseire választ kapni. Az Isten és ember kapcsolatának alakulását sokáig nem értettem. Létezik-e ilyen, és ha igen, hogyan működik? Egy szerb barátom, Boško látta, hogy nagyon foglalkoztat a kérdés, és azt ajánlotta, hogy menjünk el egy hétre Athos szigetére, vonuljunk el, hátha ott a szerzetesek között „megvilágosodom”. Kalandos úton jutottunk el a görög szigetre, ahová nők, még nőstény állatok sem tehetik be a lábukat, csak férfiak. Mindennap egy másik kolostorba mentem el, és rengeteget beszélgettem szerzetesekkel. Ott dőlt el, hogy nekem a katolikus teológiára kell mennem. Elvégeztem az öt évet, de ott sem kaptam választ a kérdéseimre. Tanítottam hittant, de kudarcot vallottam, mert nem vált sajátommá a hitvilág. Furcsa állapot volt, zavart is. A baleset pillanata idézett elő bennem változást. Miután elütött az autó, az aszfalton feküdtem, és láttam magam a kocsi dísztárcsájában. Abban a pillanatban azt mondtam: „Istenem, innentől minden csak Teveled. Innentől nem akarok semmit csinálni nélküled.” Hogy miért ezt mondtam, azt nem tudom. Sok műtéten estem át, és nem a baleset, hanem orvosi műhiba miatt bénultam le. Rosszul műtötték meg a hátamat. Utána az egyik nővér nem zárta el a branült, és majdnem elvéreztem.

Fotó: Havran Zoltán

– Többen is óriásit hibáztak. Megbocsátott nekik?

– A legelső pillanattól nem volt bennem harag senki felé, aki miatt lebénultam.

– És önsajnálat?

– Az volt! Itthon borzasztó volt szembesülni azzal, hogy a régi életemből semmi nem maradt. Nem tudtam játszani a gyerekekkel, fürdeni, még a kerekesszékbe se tudtam kiülni. Semmit nem tudtam csinálni! Feküdtem az ágyban, mint egy bot. Egész nap csak néztem ki az ablakon. Amikor már be tudtam ülni a kerekesszékbe, arra gondoltam, hogy kimegyek a HÉV-hez, és lefekszem a sínekre. Ha nem érzem a testem, nem érzem, ha kettévág. Elindultam, de félúton kiestem a székből. A barátaim hoztak haza. Egy év elteltével azt mondta a feleségem, hogy többet nem szolgál ki, nem fürdet le, oldjam meg. Ez kellett ahhoz, hogy megtanultam létezni kerekesszékben. A gyerekeim azt mondják, hogy számukra ez nem okoz problémát. Ha kellett, egészen piciként is hívtak segítséget. Később, ha kiestem a székből, és sokszor kiestem, akkor ők segítettek. Az elesettek irányában nagyon érzékenyek lettek.

– Mióta táncol?

– A katonaság után, 1990-ben az akkori barátnőm elcsalt egy tánciskolába. Fél év múlva már én tanítottam a baráti körömet. A baleset előtti időben hittant is tanítottam, de már csak tánctanításból éltem. Beindultak a szalagavatók, ami teljesen kivont a kertészszakmából.

– Mi lett a tanítványaival a baleset után?

– Összesen két évig voltam kórházban, és nem telt el nap, hogy valaki ne látogatott volna meg. Mindennap jöttek, előfordult, hogy öten-hatan. Azelőtt nem igazán fogtam föl, hogy mennyire ragaszkodnak hozzám a srácok. A Szent Imre-gimnáziumból bejött egy tanár néhány diákkal, akiknek a kórteremben megtanítottam a szalagavató táncuk koreográfiáját, ők pedig továbbadták az évfolyamnak. A táncórák úgy telnek, hogy az órák elején lélekébresztést tartok, ami azt jelenti, hogy elmondok egy gondolatot, valamiről mesélek, és ha a srácokban kérdések születnek, akkor megbeszéljük. Óra közben pedig mindig visszautalok az eredeti gondolatra.

– Sok fiú jár táncolni?

– Néhány éve hozzám mindig több fiú jár, mint lány. Tudják, hogy nekem fontos, hogy tovább segítsem őket az útjukon. Évek óta a férfivá válás gondolata foglalkoztat, mert nagy gond van a srácokkal. Ők is érzik, hogy baj van. Például a fiúk nem képesek figyelni a lányokra, nem tudják, mit jelent egy hölgyre figyelni. A tánc nyelvével, a tánc eszközével próbálom őket segíteni a férfivá válás útján. Kitaláltam nekik egy egyszerű gyakorlatot. Miután minden fiú választ egy lányt, csak annyi a feladata, hogy a teremben sétáló partnerét a köldökével kövesse, tehát a test frontja mindig a lány felé forduljon. Nem tudják megcsinálni!

A fejükkel követik őket, de a testükkel képtelenek. Aki nem képes ráhangolódni a társára, hogy készülhet házasságra?

– Miben tud segíteni a fiataloknak?

– Eddig 15 házasság született a tánciskoláimban, és máig mindannyian együtt vannak. Most is járnak jegyesek hozzám, akik nálam jöttek össze. A szeretethez tudatosság is kell, nem csupán érzelem. Akinél nem alakul ki az elhatározottság a másik fél felé, ami a krízishelyzeteken segít át, az egy idő után nem képes szeretni a társát. Közben persze figyelem a saját házasságomat is, mely sok minden miatt tönkremehetett volna. Virággal rengeteg helyzetet átvészeltünk. Szerintem két ember kapcsolata nem eredményez tulajdonviszonyt. Miután a másik nekem ajándékozza az életét, nincs jogom őt korlátozni. Az én feladatom és felelősségem, hogy szerethető legyek számára. A feleségem elfogadta, hogy múlt év őszétől egészen most szeptemberig nem dolgoztam, ezt az időt imádsággal és böjttel töltöttem. Vállaltam, hogy mindennap, hóban, fagyban, esőben is elmegyek tekerni a kerekesszékkel, naponta öt-hat órán át, tíz-tizenöt-húsz kilométert. Útközben végig imádkoztam, elmélkedtem. Időnként bevillant egy szikra, majd abból egy egész regény született a fejemben. Könyvet is elkezdtem írni, mert annyi gondolat rohant meg. Sok mindent tapasztaltam.

– Májusban jelent meg a Táncon innen és túl című kötet önről. Azóta többen keresik, ismertebb, népszerűbb lett?

– Számomra a hírnévnek nincs jelentősége. Azért egyeztem bele a könyv születésébe, hogy minél több emberhez eljussanak a gondolataim.

– Milyen emberré vált a balesete után?

– Utána váltam igazából emberré. A fókusz teljesen elsodródott rólam. Már nem önmagáért, hanem szeretettel és felelősséggel a tanítványaiért, a családjáért és Istenért élő férfivá váltam.