Az 1939-es Suffolk megyei ásatás során a Basil Brown által vezetett kutatócsapat egy VII. századi angolszász hajósírra bukkant. A hihetetlen igaz történetből John Preston 2007-ben írt regényt, amelyet aztán az ausztrál származású Simon Stone álmodott mozgóképre.
A színház világából érkező direktor hamar beletanult a filmkészítésbe: az Ásatás lírai szépségű mű, amely képes fellengzősség nélkül beszélni életről, halálról és az egész emberi civilizáció mibenlétéről, pedig lényegében egy makacs ember túrja benne a földet – egy másik makacs ember kérésére.
A jómódú özvegyasszony, Edith Pretty (Carey Mulligan) furcsa kéréssel keresi fel az autodidakta régészt, Basil Brownt (Ralph Fiennes): szeretné, ha kiásnák suffolki birtokának sírgödreit, ugyanis gyanúja szerint valami fontos bújhat meg a föld mélyén. A nő megérzése beigazolódik, hamarosan pedig múzeumok versengenek a felszínre került kincsekért, és egy cambridge-i kutatócsapat is beszáll a munkába, amely legszívesebben kisajátítaná a felfedezést.
Az utóbbi években megjelentek az úgynevezett Brexit-filmek: jellemzően olyan inspiráló emberi történetek, amelyek a gyönyörűen fényképezett Angliában játszódnak a világháború árnyékában, népszerű színészekkel a főszerepben.
Innen eredeztethető A korona vagy a Dunkirk, de jellemzően A legsötétebb óra című Churchill-film lényege is az, hogy a jelen nyomasztó közéleti problémáiból a dicső múltba repítsen, amikor a bátorság és az elhivatottság segítségével elődeink sikeresen túléltek egy, a mainál jóval sötétebb időszakot, és végül győzedelmeskedtek felette. Az Ásatás idilli környezete a háborús fenyegetés árnyékában, a nemes célért való összefogás tökéletesen illeszkedik a Brexit-filmek közé, ám Stone nem farag giccses, Hollywood-ízű eposzt belőle, hanem képes megtalálni a szépséget az eseménytelenségben.
A forgatókönyv önmagában kevés lenne ahhoz, hogy a történet működjön, de a mindent átjáró melankolikus hangulat és Mike Eley operatőr festményszerű nagytotáljai berántanak a második világháború előtti időkbe, az angol vidék már-már külön szereplővé, érzelmek tükrévé válik. A végtelen mező hol romantikus díszlet, hol a régészeti munkát kegyetlenül megnehezítő sártenger. Carey Mulligan és Ralph Fiennes nagyszerűek, mindkét színészt erős jelenlét és finom gesztusok jellemzik. Érthetetlen viszont, hogy a történet szerint 56 éves, beteg özvegyasszonyt miért egy idősebbre sminkelt, 35 éves színésznő alakítja, de ez csak a sokadik példa a filmipar életkor szerinti diszkriminációjára. Edith önálló nő, aki nem engedi ki a kezéből a döntéseket, Basil pedig egy bogaras zseni, akit a saját kora sosem fog elismerni.
A két világháború időszaka igen gazdagon feldolgozott téma a filmművészetben, ám az elmúlt években az alkotók rájöttek, hogy már nem elég csupán a háború borzalmait történelmi hitelességgel, esetleg minél sokkolóbban bemutatni, hanem módosítani kell a fókuszt.
