A kálvária a domb tetején magasodó, késő barokk stílusú nagykápolnával zárul. Onnan visszanézve elénk tárul az eddig bejárt táj: a frissen felszántott földek barnáját, a bevetettek zöldjét csak a stációk napfényben ragyogó fehér foltjai törik meg. A valószínűtlenül békés, nyugodt látványt szemlélve az ember megérti, miért épp ezt a helyet választották a régiek: a természetes környezet még ma, 225 év múltán is segít az ünnepélyes hangulat megteremtésében, az áhítat elmélyítésében.

Fotó: Havran Zoltán / Magyar Nemzet
Márkusné Vörös Hajnalka 2005-ös tanulmánya szerint a török hódoltság idején Barnag csaknem teljesen elnéptelenedett, így 1714-ben katolikus hiten lévő, német nyelvű telepesek érkeztek a faluba. Mivel a Balaton-felvidék egykor virágzó anyagi és szellemi kultúrájának ekkor már csupán a maradványai voltak meg, a betelepülők új lakhelyeiken is szülőföldjük hitélethez kapcsolódó hagyományait követték – ezek közé tartozott például a keresztút építése.
Egy Henn János nevű lakos 1795-ben arra kérte a veszprémi egyházmegyét: engedélyezze, hogy hét stációt és egy kápolnát emeljenek Barnag határában. A létesítmény kialakítása eltért volna az akkoriban bevett hazai gyakorlattól, koncepcióját az ötletgazda feltehetően hazájából hozta magával. Nem Jézus életének egy-egy mozzanatát mutatta volna be, hanem Szűz Máriáét, és tizennégy állomás helyett csupán hetet tartalmazott volna. Talán ennek tudható be, hogy a püspök nem adta meg a kért hozzájárulást, ám – a barnagi hívek felajánlásából – 1798-ra így is elkészült a Mária hét fájdalmát bemutató keresztút, és az egyházmegye első embere helyett végül a veszprémi plébános adta rá áldását.
A kőfülkékben kezdetben fából faragott, életnagyságú, festett szobrok várták a híveket, ám idővel annyira megrongálták őket, hogy valamennyit el kellett távolítani. Az 1824-ből származó iratok már arról tanúskodnak, hogy a kis kápolnák falait a szobrok által bemutatott jelenetek festett másai díszítik. 1960-ra a kálvária hosszú ideje elhanyagolt stációi olyan rossz állapotba kerültek, hogy a barnagi egyházközség – a Veszprémi Járási Tanács Ipari és Műszaki Csoportjánál fennmaradt, jelenleg a megyei levéltárban őrzött iratok tanúsága szerint – kérelmezte az illetékes hatóságtól: engedélyezze a létesítmény lebontását. A még használható köveket a templomkerítés alapjába szándékoztak beépíteni, a törmelékkel pedig a temetőbe vezető sáros utat töltötték volna fel. Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség azonban nem adta meg a kért engedélyt, így e különleges műemlékegyüttes a XXI. századig fennmaradhatott.





















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!