A Balaton mellett korábbi építkezések egymásra települt rétegeit láthatjuk. A régebbi települések klasszicista, romantikus és „svájci” villái mellett ott vannak a két világháború közötti építkezések üvegezett verandás házacskái, a kívülről nyíló budival.
Mellettük áll még néhány az 1940-es évek korrektül megoldott nyaralóiból. Az 1950-es évek tákolmányaiban korjellemző volt a vaságy és a szalmazsák; azokat senki sem akarta ellopni. 1956 után a politika felismerte, hogy a népi figyelemelterelés jó eszköze a Balaton.
Az állam lehetőségeihez képest igényes szállodákat és kiegészítő létesítményeket épített, amelyek – mint például a tihanyi és a szántódi rév – a kor emblematikus alkotásaivá értek be. Az 1960-as évek már a B30-as falazóblokk, az E-gerenda, a kéz alatt „szerzett” építőanyag kora, és még a csönd, a nyugalom és az esti békabrekegés világa volt.
Az idilli múltat Illyés Gyula, Bernáth Aurél visszaemlékezései tükrözik. Az idegenforgalom igényei nyomán egyre nagyobb villák épültek, szerzetesi cella méretű szobácskákkal, a gipszből készült bábos korlát sarkain műkő oroszlánokkal. E sokszobás-fürdőszobás építményeket a hatóságok elfogadták lakóháznak, mert enyhítettek az idegenforgalom krónikus szobahiányán. Mindez sokféleségével együtt a fejlődés logikus és követhető folyamata volt.
Korunk hirtelen támadt divatja a partközeli, telepes, többszintes társasnyaralók építése, ami sok ellenérzést kelt és különféle jóslatokat, kritikákat gerjeszt. Változik a part arculata; fogy a terület, fogynak a nádasok, egyre magasabb házak jelennek meg a víz közelében.
Az összenövő falvak és városok evolúciója egyetlen parti településhez vezet. A tó nyáron immár nem a csendes pihenés helye, hanem zajos, hektikus bulizóhely, nagy forgalommal, dugókkal, a megnövekedett közlekedés, a szórakozóhelyek, alkalmi rendezvények, diszkóhajók, motoros felvonulások ricsajával; olyan hely, ahol a kisebbség szórakozásáért feláldozzák a többség nyugalmát – és elvárják, hogy a többség ezt le is nyelje.
Az építkezési hullám nyomán szükségessé való közművi és közlekedési beruházások mértéke most kezdi nyomasztani az önkormányzatokat, az ökológiailag instabil tó sorsa pedig a tudósokat.
Ezek jogos észrevételek. Négy kérdést kell mérlegelnünk; koncepció, telepítés, építészet, járulékos beruházások.
Az új telepeket lakóingatlanként hirdetik, ami nem reális. Valójában befektetésként, balatoni bázisként veszik ezeket a lakásokat. Eltekintve a nagyobb városok nyújtotta munka- és kulturális lehetőségek hiányától alig akad ember, akinek a bulizós nyári és a csöndbe dermedt téli Balaton egyformán megfelelne.
Így e parti építmények az év hét hónapjában halott tóparti díszletté válnak – amit egy-egy wellnessközpont vagy lovarda nem fog feloldani. Nyaralóként viszont a társasházi öröklakás nem nyújthatja a saját kertes kreatív magány érzését.
A jövő kérdése, hogy mi lesz, ha e folyamat megfordul. Ehhez nem is kell feltétlenül dekonjunktúra, elég, ha a túlépítés kínálata leveri az árakat, vagy fordul a divat széljárása.
Az új építések elleni legfőbb érv, hogy nincs elég hely, nem állja meg a helyét. Hatalmas hasznosítható üres területek vannak a Balaton közelében, sőt a partján is. Nem az elhelyezés ténye, hanem a módja kritikus. Az üzleti és műszaki szempontok alapján választott beépítési területek élő települések belterületéhez kapcsolódnak, lehetőleg látvány szerint kiemelt helyen. Így valóban megváltoztatják a környék arculatát és olykor közlekedését is. Az építési helyek kiválasztása – például Tihanyban, Zamárdiban – nincs tekintettel sem a környezet kialakult jellegére, sem a természetvédelemre, sem a tó felőli látványra.
Az új telepek többszintes lapos tetős házakkal, hőszigetelt téglafalakkal, vasbeton födémekkel, modern gépészettel épülnek. E házak műszaki szempontból jó minőségűek, felületeik anyaghasználata semleges, arányaik, tömegkapcsolataik, nyíláselrendezésük és -tagolásaik jók. Környezetük rendezett és barátságos.
Mindez jó fényt vet a hazai építészoktatásra és a háttérben láthatatlan építtetőkre, valamint a hatóságokra is. (Az új házakat egyesek letisztultnak, mások unalmasnak látják; ez korunk ízlésbeli sokféleségéből következik.) Ezeknek az épületeknek nincs közük a Balaton-környék építészeti múltjához, a mi világunk műszaki és építészeti esztétikai környezetét tükrözik.
Ezt sokan hibának tekintik, de nem az; a régió korábban épült házai nem azért lettek olyanok, amilyenek, mert a Balaton környékén épültek, hanem mert akkor az volt a divat és az építészeti gyakorlat. Valójában nem az építészeti megoldás elfogadhatatlan, hanem annak léptéke.
A földszintes parasztházas, nyaralós környezetbe tervezett két-három-öt-nyolc emeletes épületeket a már ott lakók provokációként fogadják – és igazuk van. Itt már nincs szó folyamatosságról, a váltás erőszakolt és drasztikus.
A települések eltérően reagálnak e folyamatra. Van, ahol örülnek a helyi munkalehetőségek bővülésének, másutt tiltakoznak a túlépítés és a zaj ellen. Tihany támogatja a beruházásokat, Paloznakon próbálják behúzni a féket. Úgy tűnik, a balatoni régiónak nincs gazdája. Nincs közös elképzelés, nincs elfogadott terv, nincs igazi egyeztetési platform, nincs akarat bármiféle egyeztetett elképzelés betartatására.
A 2018. évi CXXXIX. törvény (Magyarország és egyes kiemelt térségeinek területrendezési tervéről) írott malaszt. A jövő kezeléséhez igazából nem egy törvény kellene, hanem hosszú távra érvényes jövőkép és koordinált távlati terv.
Alapkérdéseket kellene eldönteni, a tó egységes vagy differenciált üdülőjellegéről, a beépítések mértékéről és léptékéről, a part kezeléséről, a látvány és a jelleg megőrzéséről, a zajterhelésről, az úthálózatról… – és ami ugyanilyen fontos, be is kellene tartatni ezeket. Vajon mit szeretnénk: a nyugalom és a csend idilli tavát? Élettel teli part menti sétányokat nagy szállodák, apartmanházak árnyékában, ahol mindig „történik valami”? Egyensúlyt a kettő között?
Körülbelül itt tartunk.
Borítókép: Alapkérdéseket kellene eldönteni a tó egységes vagy differenciált üdülőjellegéről, a beépítések mértékéről (Fotó: Világgazdaság/Kallus György)
