Emberpróba

Bár most viszonylagos nyugalom van a kórházakban, a járvány előző hullámai igencsak próbára tették az egészségügyi dolgozókat. Ahhoz, hogy elláthassák a betegeket, ne omoljanak össze, több bizalomra, köszönetre, jó szóra volt szükségük. A frontvonalról a szentesi Sebők Erika ápoló segítségével szemrevételezzük a helyzetet.

Budapest, 2021. december 15. Védőfelszerelést viselő orvos megfogja egy beteg kezét a Magyar Honvédség Egészségügyi Központja, a Honvédkórház koronavírussal fertőzött betegek ellátására kialakított intenzív osztályán 2021. december 15-én. MTI/Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán Forrás: MTI

Nem csak fizikailag, lelkileg is. Napról napra most szinte mindenki meg­tapasztalhatta, mi hiányzik legjobban a mai ­korból: az ­összetartás, a szerénység, a hit, az odafigyelés, a gondoskodás önmagunkról és ember­társainkról, a szeretet, az egymás iránti tisztelet.

Számos tragédia, könny és szenvedés láttán, túl a 72 órás munkahéten, a kórház valamennyi dolgozója sokszor ólomnehéz tekintettel néz maga elé, érzelmeiket elnyomja az elmúlás okozta fájdalom, hiszen gyakran találkoznak vele mostanság. 

Bár mindegyik halál más, mindegyik nyomot hagy az emberben, a fiatal életeket, az életerős betegeket elveszíteni, a hirtelen halállal szembesülni az összes tragédia közül a legborzasztóbb.

Az ilyen távozás kételyek sorát veti fel azt illetően, vajon mit nem tettek meg, amit meg lehetett volna, hogy életben tartsák az időközben elhunytat. Ilyenkor bizony Erikában is megfogalmazódik a kérdés: én is így fogok meghalni?

Nemrég kezeltek egy olyan beteget, akiről tudták, hogy a szíve nemsokára elviszi, így végig kellett asszisztálniuk iszonyatos halálfélelmét. Aki nem látott még ilyet, el sem tudja képzelni, nincsenek rá szavak, mondja Erika. Nagyon erősnek kell lenniük ezekben a helyzetekben.

A pálya kezdetén sokat sírt, nem értette, mi miért történik. Meg kellett tanulnia az elengedést. Sok évébe telt az is, amíg falat épített maga köré, hogy érzelmileg viszonylagos távolságban tartsa magától az ápoltakat önmaga védelme érdekében. Nem mindig sikerült, mivel azok előtt, akik kedvesek, elfogadóbbak, mindig megnyílik egy kiskapu.

– Kell a pozitív visszajelzés, hogy érezzük, szükség van ránk! Amennyiben nemcsak nekünk lenne türelmünk másokhoz, hanem a társadalomnak is hozzánk, és az emberek tudomásul vennék és értékelnék, mennyire szerteágazó, felelősségteljes és nélkülözhetetlen a munkánk, ha több megbecsülést kapnánk, talán vonzóbb lenne a mai fiataloknak is ez a hivatás, többen választanák – hangsúlyozza, miközben átvesz a kolléganőjétől egy újabb kórlapot. 

Megtapasztalta, hogy akinek nincs érzelmi motivációja, az nehezen képes ellátni ezt a különleges életfeladatot, többnyire el is hagyja a pályát. Ebben a munkakörben mindenkinek a személyisége és a tudása legjavát kell adnia, hiszen szakmailag is nehéz helytállni. Hibázni nem lehet, egyetlen pillanat tört része is elég ahhoz, hogy véget érjen egy emberi élet.

Sebők Erika (Fotó: Magyar Nemzet/Lugas)

A nehezén azonban, úgy tűnik, túl vannak, a helyzet mára lényegesen javult, az oltásnak köszönhetően egyre kevesebb a súlyos állapotba kerülő beteg. Erika a betegágy mellől erősíti meg: az oltottak sokkal könnyebben átesnek a betegségen, nem kerülnek életveszélyes állapotba. Bár a gyógyító személyzet a legveszélyeztetettebb, panaszra nincs okuk, bőven kaptak védőfelszerelést, nem volt hiány semmiből. 

Emellett hetente tesztelik a kórházi alkalmazottakat, ha tünetet produkálnak, azonnal. A belgyógyászatra is csak úgy kerülhet be a beteg, ha negatív a tesztje. Amennyiben két nap múlva mégis kiderül, hogy koronavírusos, átviszik a fertőző osztályra.

Elmondja, hogy jelenleg viszonylagos nyugalom van, de hát így volt ez a harmadik hullám végén is. – Aztán iszonyatos erővel újból támadt a járvány. Novemberben hihetetlenül sok betegünk volt. Maga a kór is lényeges változáson ment át. Újabban teljesen más tünetekkel kerülnek kórházba a betegek, mint a pandémia első szakaszában.

 Az íz- és a szagvesztés már nem annyi­ra­ jellemző, de jelentkezhetnek megfázásos tünetek, kiütések, hasmenés és ízületi fájdalom. A legyengült beteget fizikailag sem könnyű ellátni. A fekvőbeteg például teljes gondozást, ellátást igényel: mosdatást, étkeztetést, tisztázást, bőrápolást, gyógyszerezést, mozgatást, lelki támogatást.

Erika sosem gondolta volna, hogy végig fog asszisztálni egy világjárványt, sőt benne lesz a sűrűjében. Kollégáival együtt azzal a tudattal várja a pandémia végét, hogy részben a járvány miatt feltorlódott betegellátás továbbra is sok munkát ad majd, nem lesz pihenő. A testi-lelki megterhelés ellen úgy védekeznek, hogy szabad idejükben megpróbálnak minden külső negatív hatást kizárni az életükből. 

Ő zenét hallgat, olvas, sétál, foglalkozik a családjával. Dolgozni is kerékpárral jár. Amikor hazafelé tart a munkából, a csípős, hideg szél feloszlatja nyomasztó gondolatait.

Persze vannak pozitív élményeik is, amiből építkezhetnek, továbbléphetnek. A közelmúltban egy középkorú hölgy került be koronavírussal igencsak rossz állapotban. Több mint egy hónapig volt lélegeztetőgépen. Beszélni nem tudott, nagyon le volt fogyva. Mégis sikerült elérniük, hogy kezdett enni-inni, összeszedte magát, és a saját lábán ment haza.

Katonás hálózat

Meggyőződésük, hogy eredményeik annak köszönhetők, hogy a gyógyítás nem magányos hősök küzdelme, hanem jól képzett, elhivatott csapat pontosan vezérelt munkája. A hierarchikus, már-már katonás egészségügyi hálózatban egyenlő arányban van szükség mindenkire ahhoz, hogy minőségi szolgáltatásokat nyújthassanak. 

Akadnak helyzetek, amikor szavak nélkül is meg kell érteniük munkatársuk gondolatát, tudniuk kell folytatni mozdulatát, pillanatok alatt felismerniük a vészhelyzetet. A beteg nem érezhet percnyi bizonytalanságot sem, az ápoló nem omolhat össze előtte.

– Mi vagyunk számukra a híd élet és halál között. Mellettük kell állnunk, biztatnunk, vigasztalnunk kell mindnyájukat életük legnehezebb, legtragikusabb pillanataiban. Nem számít, honnan jöttek, merre tartanak, gazdagok vagy szegények. 

Mindegyikük embertársunk, akinek adott pillanatban ránk van szüksége – vallja Erika, és hogy nyomatékot adjon mondatainak, felidézi: amikor egyik reggel vérvételre készülődött, és mint általában, ezúttal is megkérdezte a beteget, hogy érzi magát, ő visszakérdezett: és a nővérke? Nagyon meglepte, hiszen ezer esetből egyszer fordul elő hasonló. De azzal is jobbra fordul a napja, ha fáradtan, derékfájósan belép a kórterembe, ahol rögtön felcsillan a betegek szeme, hogy megérkezett a kis kedvencük.

Évekkel ezelőtt blogot kezdett vezetni az ápolók mindennapjairól. A naplószerű bejegyzésekből könyv lett, kettő is. Az első 2016-ban jelent meg magánkiadásban, próbaként, a második 2020-ban. Az azóta többszörösen díjazott szerző célja az volt, hogy betekintést nyújtson a betegágyak mellett dolgozók hétköznapjaiba, lelkivilágába, ezzel is javítsa társadalmi elfogadottságukat, meghozza a fiatalok kedvét az egészségügyi pályához, felébressze bennük a hivatástudatot. 

Saját családjában sikerrel járt, hiszen a 25. életévébe lépő lánya is ápoló lett. A pandémiát ő a szegedi klinika Covid-osztályán dolgozta le, ahol testközelből ismerhette meg a járvány okozta szenvedést.

Ajándék narancs

– Most már én töltekezem a lányom sikerélményeiből, lelkesedése örömmel tölt el. Akármilyen nehézségekkel is jár a hivatásunk, ő sem tudna más munkakörben dolgozni – mondja.

A szentesi nővér húsz évet dolgozott a sebészeten, hét évet a traumatológián, ahonnan hét éve átkerült a belgyógyászatra. Az utóbbi években a sürgősségin is vállalt feladatokat. Sok mindent látott, hallott, megélt, harminc év távlatából mégis ki meri jelenteni: egyetlen pillanatra sem bánta meg, hogy ezt az emberpróbáló pályát választotta. A nehézségek és a kilátástalanság ellenére rengeteg csodás, felemelő pillanatot is átélhetett.

Nem olyan régen a boltban vásárolgatott. Három polccal arrébb idősebb úr válogatott. Egyszer hatalmas csend lett az üzletben, csak a bácsi hangja hallatszott.

– Nővérke! Jaj, drága, aranyos nővérke! – szólította, majd eltopogott egy gyümölcsért.

– Ezt a narancsot odaadom magának, kérem, fogadja el, szeretettel adom! Kifizetem, a pénztáros hölgy majd átadja magácskának.

Erre mindenki Erikára nézett, és mosolyogva nyugtázta a dolgot, a narancs pedig a pénztárnál várta.

– Kell ennél nagyobb köszönet? Amikor magam alatt vagyok, és eszembe jutnak ilyen történetek, büszkeség tölt el attól, hogy nővér vagyok. Sokkal több ilyen öregúrra lenne szükség, hogy megerősítsék bennünk a hitet abban, jó úton járunk, megtaláltuk a helyünket. Amiként mondani szoktam: a miénk a legemberibb hivatás a világon!

Borítókép: A hirtelen távozással szembesülni az összes tragédia közül a legborzasztóbb (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)