Azért ha valaki ilyen mértékű vereséget szenved, annak egy pillanatra meg kellene állnia, elgondolkodnia azon, hogy milyen értékeket jelenít meg, milyen eszközökkel, hogy az ország lakossága ennyire nem fogadja el a céljait. Anne Hidalgónál nem ez a helyzet. 2014-ben a Szocialista Párt jelöltjeként szerezte meg a párizsi főpolgármesteri címet, majd hat év múlva – a koronavírus-járvány közepette – újrázni tudott. A ma 62 éves, spanyol bevándorlók gyermekeként kiskorában Franciaországba kerülő politikusnő ezen siker után gondolhatta, hogy megpróbálja megszerezni az Élysée-palota kulcsát.
Súlyos kudarcot kellett átélnie az áprilisi első fordulóban. Sikerült leküzdenie a szocialisták eredményét kettő százalék alá, ezzel megsemmisítette a pártot, pontosan országosan 1,75 százalékot ért el. Párizsban, abban a világvárosban, amelyet nyolc éve irányít, azért több babér termett neki: itt 2,17 százalékot söpört be. Bár a Szocialista Párt a közelmúltban sem vitézkedett a különböző választások során, csupán árnyéka volt a Mitterrand nevével fémjelzett korszaknak, de ez a kudarc mindenkit pofon ütött. Ehhez hozzájárult a párt választottjának, Anne Hidalgónak a szereplése is. A választások első fordulója után meg is találta a hibát, szerinte a „hazug közvélemény-kutatások” tévesztették meg, amelyek 15 százalékos eredményt mutattak számára. Szó sem volt a valós helyzet félreértelmezéséről.
Például arról, hogy a fővároson túl ismertsége elhanyagolható. A választók eleve még azt sem tudták, hogy ki is az az Anne Hidalgo: vajon liberális, szocialista vagy zöld eszméket hangoztat? Vagy mindet egybegyúrva előáll egy modern, haladó politikus, aki kiváló kapcsolatokat ápol az LMBTQ-szervezetekkel, a különböző genderhívő közösségekkel. Polgármesteri tevékenysége elején rájött arra, hogy a szocialista gondolatvilággal ma már nem tud támogatókat szerezni, azért váltott a környezetvédő politikára. Szocialista minősítését igyekezett háttérbe tolni, és olyan sötétzöld elveket próbál megvalósítani a fővárosban, hogy még a kimértebb városvédőket is felbőszítette. Küldetéstudata abban áll, hogy meg kell változtatni a fővárosiak életét. Mégpedig jobbra. Csak dacoskodjanak, rugdalózzanak, „mi, jóemberek” a kitűzött célokat akkor is, bármilyen ellenállással szemben végigvisszük, és egyszer majd áldják neveinket – ez a felfogása szinte az egész városházi csapatnak.
A Champs-Élysées sugárút átépítésekor kétsávosra szűkítik a közlekedést. Hidalgo, mint annyi „zöld” politikus, az autóellenesség bajnoka. Ma már Párizs meghatározó útszakaszain csak harminc kilométer/órás sebességgel lehet hajtani. Mindenhol előnyben részesíti a kerékpáros-közlekedést az autóforgalommal szemben, mondván, ez nagyon jó a környezetvédelemnek. Akkor miért romlik folyton Párizs levegője? – teszik fel a kérdést a különböző statisztikákat összevetők.
A világ egyik legszebb sugárútjának átépítése szükséges volt, valóban elkél itt több fa az aszfaltrengetegben. De nem úgy, hogy gyakorlatilag kizárják e fontos összekötő útról az autóforgalmat. Hiába hivatkoztak erre a különböző szervezetek, amelyek ellenezték a tervezetet. Végül a párizsi rendőrprefektúra tette helyre az ügyet, kijelentve, hogy az út szélességének meghatározása az állam jogköre. Tehát a felújításnak ehhez kell alkalmazkodnia. A XIX. század végén nem azért készültek Párizsban széles sugárutak, hogy azokon majd száz év múlva kényelmesen lehessen kocsikázni, hanem azért, hogy az esetleges lázongások letörésekor a haderő gyalogsága nagy számban fel tudjon vonulni. Ne biztosítsanak a zegzugos kis utcák kiváló terepet a lázongóknak. A párizsi kommün után voltunk. Azóta természetesen nem ez a lényeg, de például a Champs-Élysées-n rendszeresek a tüntetések, zavargások, az átjárható tér szűkítése további ragyogó lehetőséget biztosít. A szomszédságában található elnöki palota megközelítése sem elhanyagolható szempont. Egy nyilatkozatában Anne Hidalgo a következőképpen szólt erről: „Párizs történelme, az meg mi?”
A francia főváros közlekedése a Párizst körülölelő autópálya-gyűrű nélkül szinte elképzelhetetlen. Az egyik legújabb ötletként a fővárosi polgármesteri hivatal bezöldíti ezt is. 2030-ig hetvenezer fát fognak ültetni csupán az autópálya egy szakaszára. A körgyűrűt használók nyolcvan százaléka amúgy sem párizsi – áll egy városházi elemzésben. Ők nyilván kedvtelésből kocsikáznak a Párizst övező autópályán, pláne ilyen benzinárak mellett, semmi dolguk a fővárosban. Heves vitát váltott ki az Eiffel-torony mögötti Mars-mező tervezett átalakítása is. Mint mindenhol, itt is egészséges fák esnek áldozatul, helyettük a környezetvédelmet éltetve fűvel borított bazársort terveznek. De nem kíséri sok egyetértés a Versailles-i kapu mellett épülő 180 méter magas Triangle tornyot sem. A város történelmi pontjairól mindenhonnan látszik majd a magasba szökő irodaház. „Ami ott zajlik, az valóságos környezeti katasztrófa” – nyilatkozta egy kerületi képviselő, különösen a fairtásokra utalva. Ám a párizsi polgármester első helyettese azzal védekezett, hogy ott hetven fát fognak ültetni, úgyhogy nem éri veszteség a területet. Aztán itt vannak a városi erdők, amelyek kinőnek a földből: a Catalogne téren már sarjad egy japán kertész ötlete alapján telepített minierdő. A már kijelölt területeken azonban – például a párizsi Opera mögött – számtalan technikai problémával találkoznak, például sok a közmű, és nincs elég termőföld. Ezekkel akarja megváltoztatni Párizst, jobb, élhetőbb körülményeket teremtve az ott lakóknak. A tervrajzokon ezek az elképzelések jól mutatnak, ám közük sincs a mindennapi élethez. És a költségekről nem is beszéltünk. Azzal a megállapítással még támogatói zöme is egyetért, hogy Anne Hidalgo nem egy báró Haussmann.
„Párizs eltűnése” – ezzel a címmel írt a közelmúltban könyvet Didier Rykner, amelyet a városháza tevékenységének szentelt. Az interneten művészeti oldalt működtető szerző nem köntörfalaz, szerinte az utóbbi években Anne Hidalgo polgármesteri munkája „egy ideológiai katyvaszra, a történelem hamis ismeretére és politikai számításra alapul”. A műkritikus szerint a város piszkossága jelzésértékű. A lakók nem érzik magukénak a fővárost, a köztereket, a találkozási pontokat. Nem gondozzák a történelmi parkokat sem, miközben fennhangon hirdetik, hogy a környezetvédelem az első. Azzal kell számolni, hogy Párizs lekerül a világvárosok listájáról, hála a polgármester működésének – nyilatkozta a Le Figaro napilapnak a könyvíró, akinek felmenői nemzedékekre visszamenőleg Párizs lakói voltak, tőlük örökölte a város szeretetét.
Borítókép: Utcakép a francia főváros szívében, az Eiffel-torony közelében. „Ami ott zajlik, az valóságos környezeti katasztrófa” (Fotó: Reuters)
