Táj és szellem

Szerb Antal Utas és holdvilágában az olvasót ugyanúgy elkapja az „örvényérzés”, mint főhőst.

Szerb Antal Utas és holdvilágában az olvasót ugyanúgy elkapja az „örvényérzés”, mint főhősét, aki az itáliai tájélményeinek dimenzióit kutatja. Értelem, klíma és geográfia, genius loci, a táj isteni megjelenése. És örvénylése. Mihály, az alteregó főhős bevallja, hogy ifjúkorában is érezte már, amikor a budai várban kószált.

Sokáig csavarogtam, azután kimentem a Bástya sétányra, és bámultam a budai hegyek felé. Egyszerre […] megnyílt mellettem a föld.

De Velence, Umbria, Toszkána és Róma az igazi örvényérzés állomásai: Mihály itt akut nosztalgiával hódol a táj különleges fiziognómiájának.

Ennek a földnek nincs egy darabja sem, amit történelmi hadseregek, császárok és francia királyok nagyszerű kosztümös csapatai ne tapostak volna, itt minden ösvény valami nagyon fontos helyre vezet, és Firenze egy utcájára több történelem esik, mint odahaza hét vármegyére

– mondja éppen Toszkánáról.

Lehet, Szerbnek igaza van, és igaz a „hét vármegyére” szóló megjegyzése is. A kérdés inkább az, hogy a „históriai” nem tudások és a „fontos helyek” mibenléthez mit szólna Mikszáth Kálmánunk, aki mást sem csinál, mit saját „táját” és emberét írja. Aztán a Kárpát-medence teljességét megjelenítő Jókairól nem is beszélve, akinek nincs egyetlen fáradt sora sem, ahogy Márai állítja. Vagy Tömörkény, akinél kevesen értik jobban a tiszai ember lélektanát (a tiszai jelző összgeográfiai absztrakció), de az egész életet és magát a mélytörténelmet is. Szerb külön tanulmányban foglalkozik a természet és a táj szentségével és terminológiájával, azok össszefüggéseivel:

A tájba nemcsak hogy beletartozik az ember, hanem meg is határozza azt, illetve korrelációban van vele, amilyen a táj, olyan az ember, aki hozzátartozik.

Fogadjuk ezt el – és írjuk saját „tájunkat”.

A miénkhez az a mikrovilág tartozik, amelynek centrális ereje egyetlen középkori fundushoz, egy téglavárhoz húz, amelyet igenis „történelmi hadseregek” tiportak össze. Ugyan nem császárok és nem is a francia király pompás öltözetű seregtestei, „csak” Pertev pasa harmadik vezír rabló, fosztogató török alakulatai: 1566-ban a magyar végvári rendszer fontos kulcsaként esik el Vég-Gyula vára. Hogy aztán a középkor valóságából, monostorából, templomaiból, fürdőiből, középületeiből, malmaiból és főleg embereiből a török kiverése után szinte semmi ne maradjon. Mindössze két épület maradt meg egy jeles oppidumból, és 125 ember.

Akik a lerombolt templom mellett egy hatalmas domboldalban élő üregi nyulakra vadásztak, más élelmük a felégetett földön nem maradt. Ezt az időbeli kapcsolatot keressük – vissza táj és a természet köldöke felé. Már amennyi nyomunk a múlt század hatvanas éveire maradt. Persze a város azóta kiépült, rendezett tanácsú urbs, megyeszékhely lett, utóbbitól Rákosi elvtárs sikeresen megfosztotta. Ifjúkorunkban, a hatvanas években a porladó városkában mintha etruszk temetőt keresnénk, gyakorta középkori alagutak után nyomoztunk, érhálózatokat, titkos kapcsolatokat kerestünk az elveszett középkori világgal – ekevas kifordította fegyverdarabokat, kiásott csontokat, archeológiai összefüggéseket. Sok minden megvan, de a lényeg mégsem állt össze – nincs „hét vármegyére” szóló történetünk.

Amit ifjúkorunkról elmondhatunk: szép, szegény táj – szegény emberekkel.

Vagy ki tudja ezt: „életstandardjuk” szerint (Szerb Antal szava) családunknak mindene megvolt, csak pénze nem. Anyai nagyapámék szerény nyugdíjakkal éltek, vagy tán azzal sem, de telt a szőlőben bordói lére (rézgálicra), az alapvető élelmiszerekre, tejre, húsra az udvarból, a disznóólból (takarmányra is jutott), öregapám eladogatta a borát, nagyanyám pénzelt a piacon, főleg primőr gyümölccsel; például a májusi cseresznyével, ami ízetlen, vizes, ámde csábítóan szép színű gyümölcs volt, mint az új élet első hírnöke. Száruknál fogva hat szemével csomóra kötötték, és fillérekért árulták a piacon. Mindet elkapkodták: a kemény, régi alföldi telek utáni első, vidámító gyümölcs: illatos, friss és csábító.

De ez az állapot már egy sok százados életforma vége volt – az önellátó gazdálkodás legutolsó utáni órája. Noha a város legszebb nevű utcájában, Kenyérsütő utcában laktak, de már senki nem sütött kenyeret, inkább a lisztet hordták a pékhez „cserekenyérre”. Mára az ottani lakosoknak fogalmuk sincs, mitől ’kenyérsütő’ utca a Kenyérsütő utca, a saját lakcímük; hogy alig száz éve még az itt lakó asszonyok mindig a legjobb sütőasszonyok voltak, egészen vissza a török korig, a „középkor” felé. A hatalmas méretű, fehér vászonkendőkbe bugyolált kovászos kenyereket targoncával tolták ki a hetipiacra, ahol az ingerlő portékát megszegés nélkül adták el.

Bálint Sándor A szögedi nemzetében szerepel egy fekete-fehér fotó a századelő kenyérpiacáról, arról szoktam valóságos életeket vizionálni a felvétel mögé – a Klauzál téri piacon földre terített gyékényeken hatalmas és gyönyörű kenyérkupacok állnak, mögöttük fekete, hosszú szoknyákban, fekete réklivel fiatal és idősebb asszonyok.

Mind fejkendős, akárcsak öreganyám, aki sosem mutatkozott anélkül, csak a legnagyobb kánikulában és csak otthon vette le kendőjét, viszont ha kilépett a kapun, azonnal újrakötötte. Onnét mindig gyalog ballagott a szélrózsa minden irányába – ő sem tudott biciklizni, ahogy a másik nagyanyám se. Nem is értem, férjeiket pláne, akik szintén gyalogosan közlekedtek a nagy kiterjedésű mezővárosban nagy távolságokat naponta bejárva, földre, szőlőbe, piacra, városba, testvérekhez járni. Komótos mozgással, de annál szigorúbb eltökéltséggel.

Apai nagyapámnak sétabotja is akadt, polgári darab, fenn az ernyő, nincsen kas, ránézésre mit sem árult el históriájukból, hogy marhavagonnal érkeztek ide 1920-ban. Nagyapámnak tarisznyája is akadt: mindenféle kacattal, de maradék kenyérrel mindig; úgy hozta haza, mint „madárlátta kenyeret”, amit városi gyerekekként a legnagyobb étvággyal pusztítottunk el. Maga az alföldi, sokszor egyszólamúnak tartott, otthon vezetett konyha kiváló volt, mert bár nem vettük észre, a szegénység ellenére is a legjobb alapanyagokra épült. Sok munkával előállított, valóságos ételeket ehettünk – ha futotta rá, kizárólag „kapirgáló” csirkét, és nem felfújt húsokat (az Újváros minden házában tartottak és öltek disznót). A létező szocializmus közkonyháin ugyan nem egészen így állt a helyzet, mert az rossz volt, karakter nélküli, szerény és uniformizált, de az alapanyagok zöme még mindig, ott is valóságos volt. Mindez őrzött valamit a régi ételek és konyhai kultúra sokszínűségéből és eredetiségéből.

De ami van – azzal kell élned, azt kell „nézned”. A Szerb Antal-regény egyik helyén, valódi toszkán tájban az archaikus Apolló-torzó kultikus alakja bukkan fel. Sajátos, sokjelentésű „örvénylésben”, táj és lélek belső összefüggésében. Rilke híres versének zárlatával együtt.

Mert nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)