– Sok évvel ezelőtt számtalanszor láttam koncerteken, de személyesen sosem beszélgettünk. Arra már nem emlékszem, hogy a Piramis-, Hobo-, Korál-koncerteken is fényképezett-e.
– Persze, állandóan fotóztam. Az egész úgy kezdődött, hogy fantasztikus barátom, Scampi, Ráth László egy nap elhívott a Metró Klubba Bajtala János jazz-zongorista koncertjére, hogy segítsek neki világítani, tartsam a vakut. Mázlink volt, mert Bajtala megnyerte a Magyar Rádió jazzversenyét, és kértek tőle fotót. Szólt, hogy vigyünk már be néhányat a rádióba. 1970-ben besétáltam a Bródy Sándor utca 5–7.-be, ahol megvették a képeinket. Megismerkedtem Kiss Imre szerkesztővel, aki azt mondta, jazzhétvége lesz, és arról is kellene fotó. Aztán kitalálták, hogy összehívják a magyar népzenészeket és cigányzenészeket Nyíregyházára, ahová különvonattal vittek. Scampi azt mondta: „Én reggel ötre nem megyek ki a pályaudvarra. Menjél, és csináld meg öthatoddal.” Jó, annyi lesz a blendenyílás. A nevem alatt az első kép Horváth Pistáról, a népszerű népdalénekesről jelent meg a rádióújságban. Nézegettem, és arra gondoltam, hogy ezen az úton szeretnék továbbmenni. Tanult szakmám szerint látszerész voltam, de azt nem szerettem. Az osztálytársaim ma elegáns üzletben dolgoznak, és jól élnek. Én a fotózás felé fordultam, amit iskolában soha nem tanultam. Ellestem a fényképezést.
– Mi az, ami a leginkább kell hozzá?
– Lélek, szem, agy és egy gép, és fontos, hogy az ember belevesse magát a szakmába.
– Belevethette magát, mert néhány hónap után már világhírű jazzmuzsikusokat fényképezett. Hogyan jutott a közelükbe?
– A hetvenes években a legendás amerikai rádiós műsorvezető, Willis Conover segítségével Budapestre hozták a legnagyobb jazz-zenészeket. Fellépett Ella Fitzgerald, Duke Ellington, Oscar Peterson, Keith Jarrett. Kint kapták a honoráriumot, itthon annyit fizettek nekik, amennyi egy ebédre elég volt. Nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, a bejáratnál mondtam, hogy fotózni jöttem, és besétáltam az Erkel Színházba. Dizzy Gillespie öltözőjébe is bemehettünk, egészen hihetetlen pillanatokat élhettem át. Máig őrzök dedikált fotót Oscar Petersontól. Ray Charlesról öt tekercs filmet készítettem. Akkor még társbérletben laktunk, és a vécében laboráltam, mert ott nem volt ablak. Izgalmamban három tekercset elrontottam, mert túl meleg hívóba tettem, s közben a társbérlő mamája is nagyon szeretett volna bejönni. Zágrábban, a Rolling Stones-koncertre előre kellett engedélyt kérni a fotósoknak. Nekem nem volt ilyen passzusom, de akiknek volt, azok is csak az első három szám alatt fényképezhettek.
A harmadik szám után engem kivittek a koncerten őrként szolgáló Hells Angels tagjai. Hobo a nézőtérről látta, és úgy gondolta, vége az életemnek. Aztán nagy nehezen visszaosontam. A mostohanővérem stewardess volt, és a japán légitársaságtól kapott egy kimonót, amelyet nekem adott. Magamra húztam, és visszakúsztam. Úgyhogy van Mick Jagger-fotóm.
– Miért volt nagy vágya, hogy lemezborítókat készítsen?
– A lemezborító már jól látható felület. Készítettem újságcímlapokat is, de az azért más. Egy nap Frenreisz Károly fülön fogott, bevitt a lemezgyárba, és ott kijelentette, hogy „a következő lemezborítót a Díner csinálja”. Az első Skorpió-lemezt Kisvárdán, a vár udvarán fotóztam. Ők akarták, pedig én születtem ott. Jóban voltam a Piramis együttes tagjaival is, együtt utaztam velük, állandóan fotóztam a koncertjeiken. Az első kis- és nagylemezük borítóját is én készítettem, ahogy a Kaláka első nagylemezét is. 1980-ban a Mátyás király udvari zenésze című komolyzenei album Párizsban az év legjobb lemeze és lemezborítója lett. Egy barátom megfestett egy márványlapot, azt összetörtük, mintha egy megtalált Mátyás király-portré lett volna. Kicsit meghintettem vízcseppekkel, ezért mindenki, aki először a kezébe vette, le akarta söpörni róla a vizet.
