Díner Tamás kimonót húzott egy Mick Jagger-fotóért

Barátja, Zászkaliczky Tamás orgonaművész így hívta fel rá a figyelmemet: „Feltétlenül ajánlom. Nagyon értékes ember és színes egyéniség. De főleg: szeretetre méltó.” A hazai zenei fotózás egyik legismertebb alakja komoly- és népzenészek, rockzenekarok lemezeihez közel kétszáz borítót készített. Élő klasszikus. Van, aki ott szeretne élni, ahol olyan a világ, amilyet ő fényképez. Díner Tamás fotóművésszel találkoztunk.

Forrás: Díner Stúdió

Díner Tamás több mint 180 lemezborítót készített. Fotó: Díner Stúdió

– Mikor állított ki először?
– Kicsit korán. 1971-ben, nem sokkal azután, hogy elkezdtem fényképezni, volt egy kiállításom a Jazz Klubban. Mindenki úgy érezte, hogy a tojáshéj még ott van a fenekemen. Gyerekkoromban Zamárdiban nyaraltunk, és mindig átjártunk Tihanyba kiállításokra. Azóta se hiszem el, hogy megadatott, hogy kétszer én is kiállíthattam ott. Egyszer az apátság kőtárában, ami nagy vágyam volt, pár évvel később a nagy galériában. Pesten a Művészetek Palotájában láthatták a fotóimat, a hetvenedik születésnapomon pedig a Szent Lukács Galériában, a fürdő mellett.

– Mi volt előbb, a kiállítás vagy hogy elkezdett a Lukács fürdőbe járni?
– Harmincöt éves voltam, amikor azt mondták, hogy ezzel a csípővel úszni kell, vagy csípőprotézis lesz a vége. Harminckét évig jártam úszni, aminek a járvány vetett végett. A fürdőben a legkülönbözőbb korú és foglalkozású emberekkel beszélgettünk, ott éltünk. Nemrég új sorozatot indítottam Felejthetetlen kortársaim címmel. Azokat fotózom le, akiket közel érzek magamhoz. Az uszodából például Wolf Péter és Láng István zeneszerzőket.

– A világban több helyen fotózott. Nem veszélyes az utcán ekkora fényképezőgéppel a nyakában sétálni?
– De. Se Franciaországban, se Angliá­ban nem voltam ilyen veszélynek kitéve. Viszont 1983-ban New Yorkban egy „úriember” megállt előttem, ez egy rablótámadás, mondta, tegyem a gépemet a táskájába, majd lekapcsolta az órámat a karomról, és elment. Nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet.

– Amerikába dolgozni ment?
– Nem. Örökre mentem, de aztán beláttam, hogy harminchét évesen már késő emigrálni. Rögtön kaptam munkát, de megreccsentem a rablástól, elkezdtem félni, kicsit túl sokat taxiztam. Hosszú kínlódás és szenvedés után a kinti ismerőseim is hazajöttek, még azok is, akik valamennyire megtalálták ott a számításukat. Kivéve Aatoth Franyót, aki Párizsba ment, és Vasarely felkarolta. Neki adta a Mercijét. Menő festőművész lett, nemrég volt kiállítása a Várfok Galériában. Szipál Márton fotográfus barátom, istenáldotta tehetség, ő is visszajött, pedig az élet császára volt Los Angelesben. Édes ember, közös kiállításunk is volt. Örülök, hogy hazajöttem, mert itthon találtam meg a feleségemet, Ágit.

– Rengeteg embert ismer. Ki volt önre a legnagyobb hatással?
– Többen. Fodor Ákos barátom életem egyik legfontosabb embere volt. Még életében kitalálta, hogy legyen egy közös albumunk. Ő az én fotóimból válogatott, én meg az ő haikuiból. Tavaly az ő emlékére állítottam össze a Beszédes kép / Képes beszéd című albumot. Rendeztünk egy kiállítást is a Várnegyed Galériában. Azt akartam, hogy Hobo nyissa meg, aki az esküvői tanúm volt. Egyszer az életemet is megmentette. A Csepeli Ifjúsági Parkban egy koncerten a rendezők verték a gyerekeket, én meg közbeszóltam. Behívtak az irodába, kihívták a rendőrséget, aztán napokig faggattak, szembesítettek. Pogácsás őrnagy a hosszú hajamat is levágattatta velem. Nyolc év kinézett „nagy tömeg előtt elkövetett izgatás bűntettében”. Hobo elvitt egy ügyvédhez, aztán szerzett nekem munkát. Akkor vettek fel a Szabadidő Magazinhoz fotósnak. A Várnegyed Galériában a kiállítást végül én nyitottam meg, mert a legjobb barátom nem tudott eljönni. Ákos halála óta Hobo a legjobb barátom. Vannak más barátaim is, és mind a legjobb.

– Önnel könnyű barátságot kötni, azonnal ráhangolódik a másikra.
– Érzik, hogy szeretetből vagyok összegyúrva. Zászkaliczky Tamás orgonaművész barátommal Az orgona képes krónikája című albumot készítettük együtt. Tomnak a lemezborítóját is fotóztam. Kocsis Zoltánt is nagyon szerettem, 18 évesen már fotóztam. Gyerek volt még, ugyanakkor világhírű zseni. Jól összebarátkoztunk. Egyszer mondtam neki, hogy kiállításom lesz a Művészetek Palotájában. „Én nagyon jól tudok megnyitni…” – mondta. Sajnos akkor az a kiállítás nem valósult meg. Jó ember volt apám unokatestvére, aki ’56-ig itthon újságíróként dolgozott, aztán elment, és gasztronómiával foglalkozott. Háromévente, ahogy kiszabadulhattam az országból, először hozzá mentem. Tőle tanultam, hogy minden magyaros, paprikás, lecsós ételbe kell egy kis kanál méz. Tényleg, az a hátára veszi az ízeket.

– A feleségével, D. Koronyi Ágnessel dolgoznak közösen?
– Igen, a regényeihez én készítem a borítókat. Most készül egy mesekönyve. A Felejthetetlen kortársaim című albumot is ő találta ki, amelyhez szöveg is lesz. Ági tervezi, tördeli az albumot, ő dolgozik a számítógépen, mert ahhoz én nem értek. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.

Névjegy

Díner Tamás fotóművész 1946-ban született Kisvárdán. 1964-ben érettségizett fotó-optikai szakközépiskolában. 1971 óta fotózik és publikál képeket. Több újság külsős munkatársa volt. 1979-től a Szabadidő Magazinnak dolgozott, 1981-ben a lap képszerkesztője lett. 1980-ban Nívódíjat kapott.

Borítókép: Díner Tamás (balra) egyik legjobb barátjával, Szipál Márton fotóművésszel (Fotók: Díner Stúdió)