– Sok évvel ezelőtt számtalanszor láttam koncerteken, de személyesen sosem beszélgettünk. Arra már nem emlékszem, hogy a Piramis-, Hobo-, Korál-koncerteken is fényképezett-e.
– Persze, állandóan fotóztam. Az egész úgy kezdődött, hogy fantasztikus barátom, Scampi, Ráth László egy nap elhívott a Metró Klubba Bajtala János jazz-zongorista koncertjére, hogy segítsek neki világítani, tartsam a vakut. Mázlink volt, mert Bajtala megnyerte a Magyar Rádió jazzversenyét, és kértek tőle fotót. Szólt, hogy vigyünk már be néhányat a rádióba. 1970-ben besétáltam a Bródy Sándor utca 5–7.-be, ahol megvették a képeinket. Megismerkedtem Kiss Imre szerkesztővel, aki azt mondta, jazzhétvége lesz, és arról is kellene fotó. Aztán kitalálták, hogy összehívják a magyar népzenészeket és cigányzenészeket Nyíregyházára, ahová különvonattal vittek. Scampi azt mondta: „Én reggel ötre nem megyek ki a pályaudvarra. Menjél, és csináld meg öthatoddal.” Jó, annyi lesz a blendenyílás. A nevem alatt az első kép Horváth Pistáról, a népszerű népdalénekesről jelent meg a rádióújságban. Nézegettem, és arra gondoltam, hogy ezen az úton szeretnék továbbmenni. Tanult szakmám szerint látszerész voltam, de azt nem szerettem. Az osztálytársaim ma elegáns üzletben dolgoznak, és jól élnek. Én a fotózás felé fordultam, amit iskolában soha nem tanultam. Ellestem a fényképezést.
– Mi az, ami a leginkább kell hozzá?
– Lélek, szem, agy és egy gép, és fontos, hogy az ember belevesse magát a szakmába.
– Belevethette magát, mert néhány hónap után már világhírű jazzmuzsikusokat fényképezett. Hogyan jutott a közelükbe?
– A hetvenes években a legendás amerikai rádiós műsorvezető, Willis Conover segítségével Budapestre hozták a legnagyobb jazz-zenészeket. Fellépett Ella Fitzgerald, Duke Ellington, Oscar Peterson, Keith Jarrett. Kint kapták a honoráriumot, itthon annyit fizettek nekik, amennyi egy ebédre elég volt. Nyakamba akasztottam a fényképezőgépet, a bejáratnál mondtam, hogy fotózni jöttem, és besétáltam az Erkel Színházba. Dizzy Gillespie öltözőjébe is bemehettünk, egészen hihetetlen pillanatokat élhettem át. Máig őrzök dedikált fotót Oscar Petersontól. Ray Charlesról öt tekercs filmet készítettem. Akkor még társbérletben laktunk, és a vécében laboráltam, mert ott nem volt ablak. Izgalmamban három tekercset elrontottam, mert túl meleg hívóba tettem, s közben a társbérlő mamája is nagyon szeretett volna bejönni. Zágrábban, a Rolling Stones-koncertre előre kellett engedélyt kérni a fotósoknak. Nekem nem volt ilyen passzusom, de akiknek volt, azok is csak az első három szám alatt fényképezhettek.
A harmadik szám után engem kivittek a koncerten őrként szolgáló Hells Angels tagjai. Hobo a nézőtérről látta, és úgy gondolta, vége az életemnek. Aztán nagy nehezen visszaosontam. A mostohanővérem stewardess volt, és a japán légitársaságtól kapott egy kimonót, amelyet nekem adott. Magamra húztam, és visszakúsztam. Úgyhogy van Mick Jagger-fotóm.
– Miért volt nagy vágya, hogy lemezborítókat készítsen?
– A lemezborító már jól látható felület. Készítettem újságcímlapokat is, de az azért más. Egy nap Frenreisz Károly fülön fogott, bevitt a lemezgyárba, és ott kijelentette, hogy „a következő lemezborítót a Díner csinálja”. Az első Skorpió-lemezt Kisvárdán, a vár udvarán fotóztam. Ők akarták, pedig én születtem ott. Jóban voltam a Piramis együttes tagjaival is, együtt utaztam velük, állandóan fotóztam a koncertjeiken. Az első kis- és nagylemezük borítóját is én készítettem, ahogy a Kaláka első nagylemezét is. 1980-ban a Mátyás király udvari zenésze című komolyzenei album Párizsban az év legjobb lemeze és lemezborítója lett. Egy barátom megfestett egy márványlapot, azt összetörtük, mintha egy megtalált Mátyás király-portré lett volna. Kicsit meghintettem vízcseppekkel, ezért mindenki, aki először a kezébe vette, le akarta söpörni róla a vizet.
– Mikor állított ki először?
– Kicsit korán. 1971-ben, nem sokkal azután, hogy elkezdtem fényképezni, volt egy kiállításom a Jazz Klubban. Mindenki úgy érezte, hogy a tojáshéj még ott van a fenekemen. Gyerekkoromban Zamárdiban nyaraltunk, és mindig átjártunk Tihanyba kiállításokra. Azóta se hiszem el, hogy megadatott, hogy kétszer én is kiállíthattam ott. Egyszer az apátság kőtárában, ami nagy vágyam volt, pár évvel később a nagy galériában. Pesten a Művészetek Palotájában láthatták a fotóimat, a hetvenedik születésnapomon pedig a Szent Lukács Galériában, a fürdő mellett.
– Mi volt előbb, a kiállítás vagy hogy elkezdett a Lukács fürdőbe járni?
– Harmincöt éves voltam, amikor azt mondták, hogy ezzel a csípővel úszni kell, vagy csípőprotézis lesz a vége. Harminckét évig jártam úszni, aminek a járvány vetett végett. A fürdőben a legkülönbözőbb korú és foglalkozású emberekkel beszélgettünk, ott éltünk. Nemrég új sorozatot indítottam Felejthetetlen kortársaim címmel. Azokat fotózom le, akiket közel érzek magamhoz. Az uszodából például Wolf Péter és Láng István zeneszerzőket.
– A világban több helyen fotózott. Nem veszélyes az utcán ekkora fényképezőgéppel a nyakában sétálni?
– De. Se Franciaországban, se Angliában nem voltam ilyen veszélynek kitéve. Viszont 1983-ban New Yorkban egy „úriember” megállt előttem, ez egy rablótámadás, mondta, tegyem a gépemet a táskájába, majd lekapcsolta az órámat a karomról, és elment. Nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet.
– Amerikába dolgozni ment?
– Nem. Örökre mentem, de aztán beláttam, hogy harminchét évesen már késő emigrálni. Rögtön kaptam munkát, de megreccsentem a rablástól, elkezdtem félni, kicsit túl sokat taxiztam. Hosszú kínlódás és szenvedés után a kinti ismerőseim is hazajöttek, még azok is, akik valamennyire megtalálták ott a számításukat. Kivéve Aatoth Franyót, aki Párizsba ment, és Vasarely felkarolta. Neki adta a Mercijét. Menő festőművész lett, nemrég volt kiállítása a Várfok Galériában. Szipál Márton fotográfus barátom, istenáldotta tehetség, ő is visszajött, pedig az élet császára volt Los Angelesben. Édes ember, közös kiállításunk is volt. Örülök, hogy hazajöttem, mert itthon találtam meg a feleségemet, Ágit.
– Rengeteg embert ismer. Ki volt önre a legnagyobb hatással?
– Többen. Fodor Ákos barátom életem egyik legfontosabb embere volt. Még életében kitalálta, hogy legyen egy közös albumunk. Ő az én fotóimból válogatott, én meg az ő haikuiból. Tavaly az ő emlékére állítottam össze a Beszédes kép / Képes beszéd című albumot. Rendeztünk egy kiállítást is a Várnegyed Galériában. Azt akartam, hogy Hobo nyissa meg, aki az esküvői tanúm volt. Egyszer az életemet is megmentette. A Csepeli Ifjúsági Parkban egy koncerten a rendezők verték a gyerekeket, én meg közbeszóltam. Behívtak az irodába, kihívták a rendőrséget, aztán napokig faggattak, szembesítettek. Pogácsás őrnagy a hosszú hajamat is levágattatta velem. Nyolc év kinézett „nagy tömeg előtt elkövetett izgatás bűntettében”. Hobo elvitt egy ügyvédhez, aztán szerzett nekem munkát. Akkor vettek fel a Szabadidő Magazinhoz fotósnak. A Várnegyed Galériában a kiállítást végül én nyitottam meg, mert a legjobb barátom nem tudott eljönni. Ákos halála óta Hobo a legjobb barátom. Vannak más barátaim is, és mind a legjobb.
– Önnel könnyű barátságot kötni, azonnal ráhangolódik a másikra.
– Érzik, hogy szeretetből vagyok összegyúrva. Zászkaliczky Tamás orgonaművész barátommal Az orgona képes krónikája című albumot készítettük együtt. Tomnak a lemezborítóját is fotóztam. Kocsis Zoltánt is nagyon szerettem, 18 évesen már fotóztam. Gyerek volt még, ugyanakkor világhírű zseni. Jól összebarátkoztunk. Egyszer mondtam neki, hogy kiállításom lesz a Művészetek Palotájában. „Én nagyon jól tudok megnyitni…” – mondta. Sajnos akkor az a kiállítás nem valósult meg. Jó ember volt apám unokatestvére, aki ’56-ig itthon újságíróként dolgozott, aztán elment, és gasztronómiával foglalkozott. Háromévente, ahogy kiszabadulhattam az országból, először hozzá mentem. Tőle tanultam, hogy minden magyaros, paprikás, lecsós ételbe kell egy kis kanál méz. Tényleg, az a hátára veszi az ízeket.
– A feleségével, D. Koronyi Ágnessel dolgoznak közösen?
– Igen, a regényeihez én készítem a borítókat. Most készül egy mesekönyve. A Felejthetetlen kortársaim című albumot is ő találta ki, amelyhez szöveg is lesz. Ági tervezi, tördeli az albumot, ő dolgozik a számítógépen, mert ahhoz én nem értek. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.
