Menekültállomás Érden: „Nagyon jó emberek vagytok. Hálásan köszönök mindent”

Az Érd-parkvárosi Baptista Gyülekezet Ukrán Menekülteket Segítőinek fő feladata a rövid távú szállásadás, a busz-, vonat- és repülőjegyek megvásárlása, a menekültek autóval való szállítása, valamint Kárpátaljára kéthetente 1,2 tonna élelmiszer eljuttatása. A csoport Fórizs Gyula Zsolt lelkész vezetésével több mint fél éve dolgozik együtt. Mindezt magánszorgalomból.

1384587554 Fotó: Christopher Furlong

Amikor megérkezem az imaházba, a lelkész épp egy magas létrát állít a falhoz, és Igornak – aki Mariupolból érkezett a családjával – próbálja elmagyarázni a feladatot. Beth Hafer amerikai baptista misszionárius, aki már 17 éve él Érden, Igor feleségének, Marinának segít a papírjait intézni. Mi a lelkipásztorral és egy szintén Igor nevű fiatalemberrel beülünk a kis buszba, és elrobogunk Kelenföldre vonatjegyet venni.

Aki a lelkésszel szeretne beszélgetni, fel kell vennie a ritmusát. Vagy mellette szaporázza a lépteit, vagy elkíséri egy autós útra. Bár állítása szerint most lazább a helyzet. A hátul ülő Igor egy hete van náluk, és vonattal szeretne Pozsonyba utazni. Minden ideérkező menekültnek megveszik a jegyét, akárhová megy és akármennyibe kerül. Ezenkívül úticsomagot is készítenek a számukra.

Pete eladta a motorját

– Február 24-én, csütörtökön tört ki a háború, és a következő hétfőn megérkezett hozzánk az első csoport – mesél útközben Fórizs Gyula Zsolt a kezdetekről. 

– Miután a vezetőség beleegyezett, hogy az imaház lenti két termét menekültek elszállásolására használjuk, egyik munkatársunk létrehozott két csoportot. Egyet a közösségi oldalon, és azonnal kiírtuk, hogy mire lenne szükség. A másikba, a munkacsoportba azok jelentkezhettek, akik részt akartak venni a segítségnyújtásban. 

Miután megkaptuk az imaházzal szemben levő Parkvárosi Közösségi Házat az adományok tárolására, illetve szállásadásra, bekerültünk az országos rendszerbe is. Onnantól kezdve a határon is tudták, hogy hány helyünk van. Tavasszal éjjel-nappal jártunk a menekültekért a Keletibe autóval.

Az önkéntesek közül volt, aki a ruhákat gyűjtötte, az ágyneműk mosását szervezte, más az adományokat rendszerezte. Egy érdi hölgy a napi ételadományokat szállította. Egy baptista misszionárius hölgy Új-Zélandról érkezett segíteni. Egy brit nő két tonna ruhát hozott, majd visszajött egy hónapra önkéntesnek. Pete, az ausztrál fiú eladta otthon a motorját, hogy repülőjegyet vegyen, és itt tegye magát hasznossá.

– A lányomat kineveztük személyi asszisztensemnek, hogy segítsen megosztani az információkat – fűzi hozzá a lelkész. 

– Volt, aki szakembereket keresett, a konténerekkel foglalkozott, más az érdi vállalkozókkal tartja a kapcsolatot. Gyülekezetünk egyik tagja fuvarozza Kárpátaljára az élelmiszer-szállítmányt.

Közben megérkezünk a Kelenföldi pályaudvarra, ahol a pénztáros hölgy ismerősként üdvözli a lelkészt, hiszen hónapokig szinte naponta járt ide. Kifizeti Igor jegyét, aki Budapest felé veszi az irányt. 

Mivel nem beszél angolul, mielőtt elbúcsúzunk, a telefonján mutatja az ukránról magyarra fordított szöveget: „Nagyon jó emberek vagytok. Budapest gyönyörű. Hálásan köszönök mindent.” 

Igor a „klasszikus” krajovai útvonalon érkezett, vagyis eljutott ahhoz a román baptista csoporthoz, amellyel az érdi gyülekezet március óta együtt dolgozik.

A kinti kollégák az ukrán–román határon fogadják a menekülteket, elviszik magukhoz, majd vonattal Budapestre küldik őket. Fórizs Gyula Zsolték a pályaudvaron várják az embereket, elhozzák őket Érdre, és megszervezik a további útjukat.

A segítő csoport tagjai az elmúlt hónapokban mindenféle emberrel találkoztak. Voltak, akik hatan két nejlonzacskóval érkeztek, mások Teslával. A menekültek egy-két éjszakát töltenek náluk, akik vízumra várnak, tovább maradnak. Érden több szervezet hosszabb távra is felajánlott szobákat, valamint magánszemélyek is befogadtak néhány hónapra rászorulókat.

– Csúcsidőben 75 főt is tudtunk fogadni, most 54-et – számol a lelkipásztor. 

– A nagy részük nő és gyerek volt. Három gyerek fölött az apa is átjöhetett, így teljes családok is érkeztek. Az utóbbi időben már nem a kisgyerekes családok a jellemzők, inkább az idősek.

Fórizs Gyula Zsolt baptista lelkész segítségével töltik fel a raktárkonténereket (Fotó: Bach Máté)

„Szívből köszönjük”

A legtöbben Németországba mennek tovább, két család várt vízumra Kanadába, egy Amerikába. Ha van kint rokonuk, akkor jóval gyorsabban elbírálják a kérvényüket. Ha innen indítják a folyamatot, az nagyon lassú. A magyarok közül azok jöttek többen, akiknél az apa Magyarországon dolgozott, és jobbnak látta áthozni a családját. 

A kárpátaljai magyarul beszélő romák többsége itt maradt, csak néhányan mentek tovább Nyugatra. Akiknek túl szigorú az itteni rendszer, sok az iskolai követelmény, a munka, az elvárás, azok inkább visszamennek.

– Többen felajánlották a munkájukat, például Marina férje, aki villanyszerelő, ő az imaházban segít nekünk – mondja a lelkész. – A másik családban az apa, Sándor kőműves. Ő az udvarunkon lévő játszótér építésénél segédkezik.

Közben beülünk a buszba, és irány a barkácsáruház. Tizenöt gumi járólap hiányzik még a játszótérhez.

– Megértjük, hogy a menekültek nagyon nehéz helyzetben vannak, ezért próbálunk végtelen türelemmel és szeretettel fordulni feléjük – fogalmaz Fórizs Gyula Zsolt. 

– Persze vannak problémás emberek és olyanok is, akik visszaélnek a helyzettel. Előfordult, hogy összecsomagolták a konyhában, amit találtak, és elvitték. Akadtak olyan családok, akik többször körbejárták az országokat, összeszedték, amit kaptak, majd hazavitték. 

Egy szál szatyorral érkeztek, és nagy bőröndökkel tértek haza. A kölcsönbe kapott Parkvárosi Közösségi Ház bérlői néhány hónap után szerettek volna visszamenni a termeikbe, ezért az érdi segítőknek két nap alatt ki kellett költözniük onnan. Béreltek négy konténert, melyeket az imaház udvarán állítottak fel.

Közben mi is visszaérünk, és meg is nézzük azokat. Az irodakonténerben, ahol öt főt tudnak elhelyezni, most a Pozsonyba készülő Igor alszik. Mosdó és vécé van benne, illetve fűtés-hűtés.
A raktárkonténerekben tárolják mindazt, ami az elszállásoláshoz szükséges, valamint az élelmiszer egy részét. 

A két konténer fölött harminc négyzetméteren található a konyha. Itt is tárolnak élelmet, amelyből a környék szegényeinek is juttatnak. Átmegyünk az imaházba, ahol az alagsorban fekhelyeket alakítottak ki. A falon két gyerekrajz, az egyiken a Lánchíd látható, a másikon kicsi tenyerek és egy nagy szív. 

Fölötte ákombákom betűkkel ez áll: „Szívünkből köszönjük a segítséget. Isten összehozott minket.” Itt található a segítők irodája, ahonnan működtetik a rendszert. Az alagsori lakásrészt is menekültek használják, így itt lenn húszan, fenn 22-en férnek el.

A konténerkonyhában Gyökeres Erika, a Nemzetközileg Magyarország Jövőjéért Alapítvány tagja terített asztallal várja a csapatot. Ő és ­Cathy Thompson amerikai misszionárius hónapok óta itt dolgoznak. Cathy szervezi az utazásokat, Erika bevásárol, főz, intézkedik. Számára a legmegrázóbb élmény az volt, amikor nagypénteken megérkezett egy anyuka négy kislánnyal. Karjában tartotta a hét hónapra született háromhetes csecsemőjét. 

– Olyan pici volt, azt hittem, nem éri meg a másnapot! A két egészséges segített a látássérült harmadiknak. Ők Dániába mentek tovább – mondja a könnyeit törölve.

Hat hónap a román határnál

Közben megérkezik Marina, a villanyszerelő Igor felesége. Ők a tízéves kisfiukkal és a 12 éves lányukkal Mariupolból menekültek el.
– Amikor elkezdték bombázni a várost, két éjszakát a pincében töltöttünk, majd onnan a szüleim házába mentünk – meséli a fiatalasszony. 

– Aztán elhatároztuk, hogy elindulunk. Hat hónapig éltünk a román határnál. A férjem szülei itt vannak velünk, az én szüleim Mariupolban maradtak, segítik az embereket, etetik, itatják, ruházzák őket. Ötszázezer ember élt a városban, még százezren ott vannak. A legtöbben öregek és gyerekek, akik elvesztették a hozzátartozóikat. Nincs víz, se áram, se gáz. Az emberek az utcán raknak tüzet, ott főznek.

Nagyon nehéz a helyzetük. Mivel nekem tartós betegségem van, a férjemet is átengedték a határon. Ide két héttel ezelőtt érkeztünk. Tudjuk, hogy lerombolták a házunkat. Gondolkodunk rajta, hogy Amerikába menjünk.

Nekik is van halottuk. Mariupolban, amikor kétszáz ember rekedt a pincében, férjének az unokatestvére négy emberrel elindult élelmiszerért. Útközben szétlőtték a járművüket. Mind meghaltak.

A konténerbe belépő Fórizs Gyula Zsoltot leültetjük egy kávéra. A lelkésznek február óta két szabadnapja volt. Amikor a csapat lélegzetvételnyi szünethez jutott, akkor kifestették az imaház alagsorát, építettek, amit lehetett, fejlesztettek.

A több tonna élelmiszert adományokból vásárolják meg. Magyarországi és nemzetközi magánszemélyek, alapítványok, cégek, gyülekezetek támogatják őket. Még kitartanak az adományozók.

– Mi mindenféle szempontból – a pénz, szállás, utazás tekintetében is – csak egy állomás vagyunk. Mindent, amit kapunk, továbbengedjük magunkon, természetesen felelősen, hogy a határhoz és az ideérkező menekülteknek is jusson – mondja a lelkipásztor, miközben ma már sokadszorra megszólal a telefonja.

Borítókép: Ukrajnai családok érkeznek Záhonyba 2022 márciusában. Nem állt meg a menekülthullám (Fotó: Getty Images)