Johan Huizinga 1919-ben jelentkezett a holland cím első szava alapján csak Herfsttijként emlegetett könyvével, amely aztán Szerb Antal átültetésében, A középkor alkonya címmel vált ismertté idehaza. Az 1938-as első magyar kiadás az 1924-es angol alapján készült, amely egyszerűsített, kurtított munka volt: nem tartalmazott jegyzetapparátust, és terjedelme a holland kiadásénak kétharmada. A közelmúltban napvilágot látott Őszi középkor azonban már teljes egészében visszaadja az eredetit.
A friss fordítást készítő Balogh Tamás utószavai legalább annyira izgalmasak, mint maga a könyv. Kiderül belőlük, hogy A középkor alkonyához két kisebb rejtély fűződik. Az első: noha az Athenaeum Kiadó és Huizinga egyetértettek abban, hogy a 38-as magyar változat a Herfsttij angol kiadása alapján készüljön, az Athenaeum a németből és franciából fordító Szántó Rudolfot kérte fel a munkára. Szántó vélhetően neki is kezdett, ám sosem ért a végére – feltehetően azért, mert menet közben kiderült, nem fogja tudni tartani a leadási határidőt, így a kiadó gyorsan keresett egy új embert.
És e ponton szembesülünk a második rejtéllyel: szerződésben rögzítettek ide vagy oda, a Szerb Antal nevével fémjelzett szöveg elemzése világossá teszi, hogy az első másfél fejezet nem a Herfsttij angol, hanem valamelyik német kiadása alapján készült! A fordító csak a második fejezet közepén váltott forrásnyelvet, és kezdett dolgozni az angol szövegből.
Felvetődött hát a gyanú: Szerb esetleg névtelen irodalmi munkásokat alkalmazott volna fordítása elkészítéséhez? Vagy az első másfél fejezet az a szövegrész, amelyet még Szántó készített, mielőtt a kiadó másnak adta volna a megbízást? E kérdésekre Balogh Tamás nem tud egyértelmű válaszokkal szolgálni, A középkor alkonya nyelvi megoldásai alapján azonban valószínűnek tartja, hogy a teljes szöveg Szerb Antal műve.
És hogy miért lett az új fordítás címe Őszi középkor? Azért, mert bár Huizinga munkáját lehetséges a válsághagyomány részeként tárgyalni, a szerző nem feltétlenül ezt szerette volna elérni: könyve sokkal inkább a XIV–XV. századi Burgundia történelmének betetőződését, semmint az akkori világ hanyatlását mutatja be.
Hogy így történt, abban nem kis szerepe lehetett a történész magánéletének: szeretett felesége, Mary Vincentia Schorer – aki 1914-ben, harminchét esztendős korában, agydaganat következtében elhunyt – middelburgi nagypolgári családból származott. Sokan úgy gondolják, hogy Huizinga az ő emlékének tisztelgett azzal, hogy színpompás könyvet írt a burgundi udvarról – már csak azért is, mert első meghatározó élményük a magukat primitívnek nevező flamand festők 1902-es bruggei kiállítása volt, amelyet együtt, jegyesekként tekintettek meg.
Így vagy úgy: az új magyar cím érett szakaszra utal – annak minden szépségével és a közeledő elmúlásra való felkészülésével együtt.
T. S. Eliot 1922-ben megjelent költeménye, a The Waste Land távolról sem az ősz teljességét kívánja visszaadni. A 434 sorból álló, öt részre tagolt mű az uralkodó vélemények szerint az első világháború utáni szellemi összeomlást, egy nemzedék reményvesztettségét s a szerelem ellehetetlenülését jeleníti meg. Az új fordítást készítő Háy János azonban kiemeli az általa írott utószóban: Eliot mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy a szöveget magánéleti vonatkozások fényében kell értelmezni.
Ezt látszik alátámasztani, hogy a költő – első felesége, Vivienne Haigh-Wood kérésére – kihúzta a költeményből a 137/a sort, amely egy sakkparti kapcsán megállapítja: „Összeköt a csontfehér bábuk társasága”. Ártalmatlannak tűnő szavak, az asszony mégis úgy érezte, túlságosan sokat árulnak el a házasságukról. Valamikori férje csak 1960-ban, tizenhárom évvel Vivienne halála után illesztette vissza ezt a sort a műbe – magyarul e változatban olvasható először.
