Mihail Szergejevics Gorbacsov megválasztásakor azt tervezte, hogy a Szovjetuniót a tagköztársaságok demokratikus és önkéntes csatlakozása révén szervezi újjá. A szocialista országok táborát sem az ideológiai terror és a katonai jelenlét fogja összetartani, hanem a közös érdekek. De – szándékával ellentétben – a Szovjetunió 1991-ben szétesett, és az általa elindított folyamatok a reformátort is maguk alá temették. A szovjet fogságból 1990-ben kiszabaduló volt szocialista országok pedig a Nyugat szövetségeseivé váltak. Gorbacsov nagy ember volt, pozitív világtörténelmi változásokat hajtott végre, de jóindulata koncepciótlansággal, megalapozatlansággal párosult, amelynek következményei máig hatnak. Hagyatékának újratárgyalását az ukrajnai háború eldurvulása teszi aktuálissá.
Ha Gorbacsov helyében lettem volna, már 1979-ben, sztavropoli területi párttitkárként felfigyelek arra, ami Angliában történt. A konzervatívok, Margaret Thatcherrel az élen, megbuktatták a munkáspártiakat, mert a munkáspárti kormányzás túlzásba vitte a szociálpolitikát, túl sokat költött a jóléti államra, Thatcher szavaival élve „az eltartottság kultúráján” alapult, és ez visszavetette az Egyesült Királyság gazdaságát és nemzetközi versenyképességét. De ha már az angol munkáspárti kormány is túl szocialista volt, túlzottan háttérbe szorította a piaci erőket, akkor hogyan állhatták volna a sarat a szocialista tervgazdaságok a nemzetközi versenyben?
Amit nem lehetett jól csinálni
És két évre rá megjelent Kornai János A hiánya. Megkérdeztem volna akkori vezető közgazdászainkat, hogy miért nem javasolták a könyv kiadását, miért csak fénymásolatban terjedt szakmai körökben. És ők elmondták volna, hogy A hiány fő üzenete az volt, hogy a szocialista tervgazdaságokkal (beleértve az indirekt tervezésűeket is, mint amilyen a magyar volt), nem az a baj, hogy rosszul „csinálják”, rosszul valósítják meg őket, hanem már eleve születési fogyatékossággal jönnek világra, nem lehet őket „jól csinálni”.
Ezek után beláttam volna, hogy távlatokban elkerülhetetlen a piacgazdaságra való átmenet, és a „peresztrojkát” (gazdasági átalakítást) ilyen értelemben hirdettem volna meg. Nem a szocialista tervgazdaság tökéletesítése céljából, hanem a piacgazdaságra való átmenet szándékával. Odafigyeltem volna a Kínában történtekre, ahol Teng Hsziao-ping vezérletével 1978 után olyan gazdasági átalakulás kezdődött el, amely az egypártrendszer politikai kereteit megőrizte, a központi tervezést úgyszintén, de lehetővé tette a magántulajdont. A kínai gazdaság hihetetlen fejlődését látva úgy tűnik, hogy ez a rendszer gazdaságilag hatékonyabb és versenyképesebb, mint a nyugati piacgazdaságok.
Persze, a kínaiaknak jóval könnyebb volt a helyzetük, mert esetükben csak a saját országukról volt szó. De Gorbacsovnak figyelembe kellett vennie, hogy intézkedései nemcsak az Orosz SZSZK-t érintik, hanem a Szovjetunió 14 többi köztársaságát és a kelet-közép-európai szocialista országokat is. A 15 szovjet köztársaságot az egypártrendszer, a hadsereg és a központi direktív tervgazdaság tartotta össze. Kelet-közép-európai szövetségeseit a Varsói Szerződés, az országokban állomásozó szovjet csapatok, ideológiailag pedig az egypártrendszer primátusa és a magántulajdon tilalma kötötte a Szovjetunióhoz. Gorbacsov alapvető elképzelése az volt, hogy e szövetségeket: a Szovjetuniót, a Varsói Szerződést és a KGST-t meg kell tartani, de demokratikus és önkéntes alapokra helyezve.
Hamar bebizonyosodott, hogy amikor a „peresztrojka” keretében az SZKP gazdaságvezető szerepéről lemondtak, a „glasznoszty” (sajtónyilvánosság) szellemében megszüntették a sajtó pártfelügyeletét, a tagköztársaságok elkezdték a saját útjukat járni, és nem volt számukra vonzó az unió újjászerveződése demokratikus alapokon. Így 1991. december 8-án a Szovjetunió helyébe lépő Független Államok Közösségének az oroszokon kívül már csak Ukrajna és Belorusszia volt a tagja – a többiek önállósodtak. Ez a demokratizálódás törvényszerű folyamata volt, amelyet nem lehetett volna elkerülni vagy jobban csinálni.
Gorbacsov tévedése
Ami azonban nagy hiba volt Gorbacsov részéről, hogy nem biztosította a tagköztársaságokban élő orosz kisebbségek jogait. Az SZKP hegemóniájának megszűnése és a csapatkivonások, valamint az önállósodás fejében kétoldalú megállapodásokban kellett volna rögzíteni, hogy az orosz kisebbségek területi és kulturális autonómiát kapnak. E garanciák nélkül viszont jelenleg 16-17 millió hazátlan orosz él a korábbi szovjet köztársaságokban, akik a balti köztársaságokban, valamint Ukrajnában durva diszkrimináció áldozatai lettek. Továbbá feltételül kellett volna szabni, hogy a volt tagköztársaságok nem csatlakoznak a NATO-hoz. A volt Szovjetunió azonban spontán módon, ellenőrizetlenül bomlott fel, abban a reményben, hogy demokratikus szövetség formájában meg fog maradni, újjá fog alakulni.
E rendezetlen szétesés bűne nem varrható teljes egészében Gorbacsov nyakába. Miközben ő a már csak papíron létező Szovjetunió elnöke volt, az Orosz Föderációban Jelcin kezébe került a hatalom. Jelcin pedig csak Oroszországgal törődött, a piaci reformok minél gyorsabb bevezetésével, és nem érdekelte, hogy mi történik a Szovjetunióval.
A feladott Brezsnyev-doktrína
A 16-17 millió hazátlanná váló orosz mellett Gorbacsov másik nagy bűne, hogy a Brezsnyev-doktrínát minden ellenszolgáltatás és a jövő politikai rendezése nélkül feladta, azaz a volt szocialista országokat szélnek eresztette. Valamint minden feltétel nélkül hozzájárult a két Németország újraegyesüléséhez. (Ezeket csak akkor nem tartjuk bűnnek, de legalábbis hibának, ha a Nyugatot – Fukuyama módjára – a létező világok legjobbikának tartjuk.) Gorbacsovnak – logikusan – a korábbi szocialista országokat csak azzal a feltétellel lett volna szabad kiengednie a szocialista táborból (megszüntetni a katonai megszállásukat), és megszüntetni a Varsói Szerződést, ha a Nyugat ennek fejében feloszlatja a NATO-t. Persze ezzel szemben logikus az ellenérv, hogy mi garantálta volna, hogy a megszűnt Szovjetunió helyére lépő Oroszország nem jelent majd katonai fenyegetést szomszédaira. A Nyugat, a NATO ezt ahhoz a feltételhez köthette volna, hogy Oroszország demokratikus többpártrendszerré alakul, s ezt új alkotmányába foglalja. (Még viccnek is gyenge, hogy a német újraegyesüléshez való hozzájárulása és a szovjet csapatok kivonása fejében Gorbacsov azt kérte a németektől, hogy a hazatérő szovjet tiszteknek építsenek lakásokat – mivel NDK-beli lakásaikból kiköltöztek, s azok ott maradtak.)
Összefoglalva tehát Gorbacsov mulasztásait, a korábbi szovjet köztársaságok kiválása, a Brezsnyev-doktrína feladása és a két Németország egyesítéséhez való hozzájárulás, valamint a Varsói Szerződés feloszlatása fejében az alábbiakat kellett volna követelnie: A szovjet utódköztársaságok adjanak területi és kulturális autonómiát az orosz kisebbségeknek. A szovjet utódköztársaságok váljanak politikailag semlegessé, ne lépjenek be a NATO-ba, és ne tároljanak területükön nukleáris fegyvereket. A függetlenné váló volt szocialista országok szintén lépjenek a politikai semlegesség útjára, és ne tároljanak atomfegyvereket a területükön. Amint az Orosz Föderáció alkotmányos berendezkedése megfelel a demokratikus jogállami kritériumoknak, a NATO oszoljon fel.
Szabadság-szobor előtt, 1988. Fotó: AFP/Bill Swersey
Gorbacsov nagy jót tett az emberiséggel, hogy a volt szovjet köztársaságokat és szocialista országokat kiszabadította a kommunista birodalom fogságából, de nagy káoszt hagyott maga után. Befejeződött a hidegháború, a volt szovjet köztársaságok (köztük az Orosz Föderáció) és a felszabadult volt szocialista országok az önálló, demokratikus fejlődés útjára léphettek. De miközben kirántotta a birodalom tartóoszlopait, a katonai és az ideológiai pillért, semmilyen konkrét elképzelése nem volt arról, hogy a térséget hogyan szervezze újjá. A szóban forgó országok nagyobb része a NATO-hoz csatlakozott, a maradék nagyhatalmi vákuumba került. Gorbacsov egyik súlyos bűne az volt, hogy nem gondoskodott az Orosz Föderáción kívülre került 16-17 millió hazátlan orosz sorsáról. A védelmükben fellépő Oroszország most az egyes volt szovjet köztársaságokkal és szocialista országokkal megerősödött NATO-val konfrontálódik. A másik pedig, hogy nem számolt azzal, hogy a nagyhatalmi vákuum az amerikai hadiipari komplexum manőverezési területévé válik, mely hadiipar a konfliktusokat kihasználva háborút szít és provokál Oroszország meggyengítése végett.
