1989-ben a Szovjetunió népessége 286,7 millió volt, az Orosz Szövetségi Köztársaságé 147,4 millió, az oroszt anyanyelvként 151,2 millió ember beszélte. A korábbi szovjet köztársaságok leválásával 16-17 millió orosz került a határokon túlra, idegen országokba. Erős etnikai feszültséget ez a balti köztársaságokban és Ukrajnában jelent. A balti köztársaságokban még olyan radikális „megoldást” is alkalmaztak, hogy az orosz nemzetiségű lakosságnak nem adtak állampolgárságot, ezáltal kényszerítve-késztetve őket a „hazavándorlásra”. Ukrajnában az orosz támadás előtt 8,5 millió orosz élt, a lakosság több mint 17 százaléka, területi autonómia nélkül és anyanyelvének hivatalos használatától megfosztva. (A volt közép-ázsiai szovjet köztársaságokban ugyan szintén nagyszámú orosz kisebbség él, de ott ez nem okoz etnikai feszültségeket, a betelepült oroszok civilizációs szerepet játszottak.)

Az első világháború után kialakult helyzet újabb robbanáshoz vezetett. A második világháború után az etnikai kérdések lekerültek a napirendről. Németország erkölcsi tőkéje úgy elkopott, hogy e témának még az említése is elfogadhatatlan lenne részéről. A franciák az idők során „sikeresen” asszimilálták nemzetiségeiket, utoljára a bretonokat és az okszitánokat. Az elmúlt években Spanyolországban a katalánok izgágasága okozott némi problémát, de az is megoldódott.

Mára eljutottunk egy olyan helyzetbe, amikor Nyugat-Európa nem hajlandó tudomásul venni, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk lenne bárminemű követeléshez. Az új divatmánia pedig, a szexuális identitás előtérbe kerülése, teljesen kiszorította a nemzeti és etnikai azonosságot (az osztályidentitásról nem is beszélve) – nemcsak a politikai cselekvés, de a közbeszéd területéről is. Ezért van az, hogy a nyugat-európai közvélemény számára semmit sem jelent az az érv, hogy az ukránok elnyomták és üldözték a 8,5 milliós lélekszámú orosz kisebbséget, nem adták meg nekik az őket illető alapvető kisebbségi jogokat. És ezért van az, hogy az Európai Unióban fel sem merül, hogy ez a tény esetleg akadálya lehetne Ukrajna uniós csatlakozásának.

Az orosz–ukrán kapcsolatok elfajulásában még számos érzelmi tényező is közrejátszott. Ezek nemzetközi és jogi szempontból irrelevánsak, de azért a történések jobb megértése érdekében érdemes említést tenni róluk. Oroszország „szülőatyja” a több mint ezeregyszáz éves Kijevi Rusz volt. A korábbi Szovjet­unió első gazdasági sikerei, az első ötéves tervek, a nehézipar és a gépgyártás megteremtése elsősorban a Donyec-medencéhez kötődnek, mely a mai Ukrajna területén található. Az első szovjet ötéves terv ipari sikerének ára viszont az a gazdaságpolitika volt, ami kíméletlenül kizsigerelte a mezőgazdaságot, több millió paraszt halálával járt, és főleg ukrán parasztok lettek ennek áldozatai (holodomor), miután Ukrajnában volt a legnagyobb arányú a mezőgazdaság. A második világháború idején pedig Ukrajna német megszállását követően az ukrán nacionalisták Sztepan Bandera vezetésével a németek oldalán harcoltak a szovjet hadsereg ellen és aktívan részt vettek a népirtásban (zsidók és lengyelek lemészárlásában). A Roman Suhevics által vezetett Ukrán Felkelő Hadsereg is a németek oldalán harcolt a szovjetek ellen (bár e szerepük nem világos). A mai Ukrajnában Banderát és Suhevicset a nemzeti hősök rangjára emelték. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy Oroszország háborús agressziót folytat Ukrajna ellen. De ha Nyugat-Európát ma nem politikai amatőrök és celebek irányítanák, tisztában lennének az előzményekkel és betartották volna az oroszokkal szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeket, ez a háború nem tört volna ki.

A szerző közgazdász és társadalomkutató

Borítókép: Vlagyimir Lenin emlékműve Dmitrovka faluban, Donyeck régióban, Ukrajnában (Fotó: EPA/Szergej Ilnicskij)