A szovjet hagyatékkal nem tudnak mit kezdeni Nyugaton

„A nagy Oroszország által örökre összekovácsolt szabad köztársaságok széttörhetetlen szövetsége” – hangzott a szovjet himnusz első két sora szó szerinti fordításban. (Az embernek Hofi parafrazált szövege jut eszébe a megbonthatatlan konzervről és a virágzó cseresznyéről – ahogyan annak idején a pártunk által minden év márciusában kiadott forradalmi jelszavakat átköltötte.) Az Orosz Szövetségi Köztársaságon kívül még Ukrajna és Belorusszia, a három balti köztársaság, Moldova, a Kaukázusban Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán, valamint a közép-ázsiai kazah, türkmén, üzbég, tádzsik, kirgiz köztársaságok alkották a Szovjetuniót.

A bolsevik birodalmat az egyeduralkodó kommunista párt, a hadsereg és az erősen központosított, utasításos tervgazdaság tartotta össze. Gorbacsov, a „peresztrojka” (átalakítás) építőmestere, akit a nép a megvető „komszomólec” jelzővel illetett (értve ezen az öntudatos, nagyhangú, de minden tartalom nélküli handabandázást), ezt a szövetséget önkéntes alapokra kívánta helyezni. De az események túlléptek rajta, hatalma 1991 nyarától kezdve egyre gyengült, és végül is a Szovjetuniót 1991. december 8-án feloszlatták.

Gorbacsov történelmi érdeme vitathatatlan: kiengedte a Szovjetunió szorításából a kelet-európai volt szocialista országokat és az unió tagköztársaságait.

De idealista volt, minden reálpolitikai érzék nélkül. A nagy birodalmak összeroppanása után nagy káosz szokott keletkezni, és évtizedek kellenek, mire a helyzet rendeződik. (Lásd például az első világháború után a Német Birodalom vagy a Monarchia összeomlását.) A Szovjetunió leépítése során elkövetett legnagyobb hiba az volt, hogy nem gondoskodtak a volt tagköztársaságokban élő orosz nemzetiségű lakosság sorsáról: feltételül kellett volna szabni számukra a területi, de legalábbis kulturális autonómiát. Részben ide vezethető vissza a mai orosz–ukrán háború is.

A tizenöt szovjet tagköztársaságon belül még sok autonóm köztársaság, terület és körzet létezett, ezeket mind nyelvi-kulturális alapon hozták létre. És valódi nyelvi-kulturális autonómiával rendelkeztek. A volt Szovjetunióban nem játszott számottevő szerepet a nacionalizmus, a proletárdiktatúrának nem voltak kegyelt nemzetiségei; az elnyomásban mindenki egyenlő volt – kivéve a „nómenklatúrát”, a pártfunkcionáriusok legfelső rétegét –, a proletárdiktatúrát és az egypártrendszert az internacionalizmus hatotta át. Az integráló erő szerepét az egypártrendszer, a hadsereg és a központi, tervutasításos gazdasági rendszer játszotta.

További Vélemény híreink

Patthelyzet a háború állása Ukrajnában

1989-ben a Szovjetunió népessége 286,7 millió volt, az Orosz Szövetségi Köztársaságé 147,4 millió, az oroszt anyanyelvként 151,2 millió ember beszélte. A korábbi szovjet köztársaságok leválásával 16-17 millió orosz került a határokon túlra, idegen országokba. Erős etnikai feszültséget ez a balti köztársaságokban és Ukrajnában jelent. A balti köztársaságokban még olyan radikális „megoldást” is alkalmaztak, hogy az orosz nemzetiségű lakosságnak nem adtak állampolgárságot, ezáltal kényszerítve-késztetve őket a „hazavándorlásra”. Ukrajnában az orosz támadás előtt 8,5 millió orosz élt, a lakosság több mint 17 százaléka, területi autonómia nélkül és anyanyelvének hivatalos használatától megfosztva. (A volt közép-ázsiai szovjet köztársaságokban ugyan szintén nagyszámú orosz kisebbség él, de ott ez nem okoz etnikai feszültségeket, a betelepült oroszok civilizációs szerepet játszottak.)

A posztszovjet helyzet tehát – a kisebbségek vonatkozásában – kísértetiesen hasonlít az első és a második világháború utáni Európára, csak most Oroszország a szenvedő fél.

Az első világháború után kialakult helyzet újabb robbanáshoz vezetett. A második világháború után az etnikai kérdések lekerültek a napirendről. Németország erkölcsi tőkéje úgy elkopott, hogy e témának még az említése is elfogadhatatlan lenne részéről. A franciák az idők során „sikeresen” asszimilálták nemzetiségeiket, utoljára a bretonokat és az okszitánokat. Az elmúlt években Spanyolországban a katalánok izgágasága okozott némi problémát, de az is megoldódott.

Mára eljutottunk egy olyan helyzetbe, amikor Nyugat-Európa nem hajlandó tudomásul venni, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk lenne bárminemű követeléshez. Az új divatmánia pedig, a szexuális identitás előtérbe kerülése, teljesen kiszorította a nemzeti és etnikai azonosságot (az osztályidentitásról nem is beszélve) – nemcsak a politikai cselekvés, de a közbeszéd területéről is. Ezért van az, hogy a nyugat-európai közvélemény számára semmit sem jelent az az érv, hogy az ukránok elnyomták és üldözték a 8,5 milliós lélekszámú orosz kisebbséget, nem adták meg nekik az őket illető alapvető kisebbségi jogokat. És ezért van az, hogy az Európai Unióban fel sem merül, hogy ez a tény esetleg akadálya lehetne Ukrajna uniós csatlakozásának.

Az orosz–ukrán kapcsolatok elfajulásában még számos érzelmi tényező is közrejátszott. Ezek nemzetközi és jogi szempontból irrelevánsak, de azért a történések jobb megértése érdekében érdemes említést tenni róluk. Oroszország „szülőatyja” a több mint ezeregyszáz éves Kijevi Rusz volt. A korábbi Szovjetunió első gazdasági sikerei, az első ötéves tervek, a nehézipar és a gépgyártás megteremtése elsősorban a Donyec-medencéhez kötődnek, mely a mai Ukrajna területén található. Az első szovjet ötéves terv ipari sikerének ára viszont az a gazdaságpolitika volt, ami kíméletlenül kizsigerelte a mezőgazdaságot, több millió paraszt halálával járt, és főleg ukrán parasztok lettek ennek áldozatai (holodomor), miután Ukrajnában volt a legnagyobb arányú a mezőgazdaság. A második világháború idején pedig Ukrajna német megszállását követően az ukrán nacionalisták Sztepan Bandera vezetésével a németek oldalán harcoltak a szovjet hadsereg ellen és aktívan részt vettek a népirtásban (zsidók és lengyelek lemészárlásában). A Roman Suhevics által vezetett Ukrán Felkelő Hadsereg is a németek oldalán harcolt a szovjetek ellen (bár e szerepük nem világos). A mai Ukrajnában Banderát és Suhevicset a nemzeti hősök rangjára emelték. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy Oroszország háborús agressziót folytat Ukrajna ellen. De ha Nyugat-Európát ma nem politikai amatőrök és celebek irányítanák, tisztában lennének az előzményekkel és betartották volna az oroszokkal szemben vállalt nemzetközi kötelezettségeket, ez a háború nem tört volna ki.

A szerző közgazdász és társadalomkutató

Borítókép: Vlagyimir Lenin emlékműve Dmitrovka faluban, Donyeck régióban, Ukrajnában (Fotó: EPA/Szergej Ilnicskij)