A Krím félszigetet 1954-ben adta át Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár ajándékul Ukrajnának. Ám azóta sem Ukrajna, sem a Nyugat nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a krími haditengerészeti bázis több száz éve az oroszok létfontosságú objektuma, akár az Egyesült Államok okinawai és más európai katonai támaszpontja, sok ezer kilométerre az amerikai partoktól, míg átadása előtt a Krím régóta Oroszország szerves része volt.

Az Egyesült Államok nagyhatalmi szempontból érthetően az egypólusú világrend visszaállítására törekszik, ami a feltörekvő Kína és India miatt lehetetlen vállalkozás, nem szólva az egyre gyöngülő, belső ellentétek által szabdalt, politikai­lag instabil EU-ról. Migrációs válság, energiaválság, erkölcsi süllyedés, erős kitettség a világgazdaság hullámzásainak földrészünket egy ideje másodhegedűs szerepre kárhoztatják. Mindez az Egyesült Államokat óriási belső piaca, világelső technológiai innovációja, hadiipara, a tengereket uraló hadi- és légiflottája, s nem utolsósorban fejlett tudatipara (filmek tévéműsorok, média) miatt nem fenyegeti. Ott is jócskán tapasztalható társadalmi meghasonlottság, de a hatalmas országot méretei és megújulási képességei – egyelőre – lendületben tartják. Valós veszély azonban a birodalomépítő tendencia, mely a történelmi tapasztalat szerint hosszabb távon jóra nem vezet.

A német Leopard harckocsik mellett Ukrajnába hamarosan eljuttatnak pár tucat brit Challenger tankot is, csakhogy azokat a frontokra ki kell szállítani és ott üzemeltetni kell, a hosszadalmas kiképzésről nem is beszélve. A haditermelést ugyan Amerikában fel lehet futtatni, de ahhoz szükség van az acélgyártás, az elektronikai alkatrészellátás, a lőszerutánpótlás és a szállítás felfuttatására is, ami hosszabb távon évek kérdése. A felek közt jelenleg főképp szárazföldi harcok folynak, amelyekben a flotta nem, s a légierő is korlátozottan vesz részt. Adhatna a NATO korszerű bombázógépeket – miként azt az ukránok újfent követelik –, csakhogy az már nyílt világháborús beavatkozásnak minősülne. A kiképzés igencsak sokáig tartana. Gyakorlott pilótákat „előállítani” máról holnapra nem lehet, a légi harc és a rakétaelhárítás veszteségeiről nem is beszélve. Ukrajna korszerű nehézfegyverekkel ellátása logisztikai rémálom, beleértve az alkatrészellátást és a folyamatos szervizelést. Oroszország szinte otthon harcol, a Nyugat a hadszíntértől sok ezer kilométerre. A média gerjesztett derűlátása a közvélemény manipulálására alkalmas, más szóval megtévesztés.

A szlávok tűrőképessége és áldozatvállalása messze meghaladja az amerikaiakét, németekét, franciáékét és így tovább. Annak pedig egyszerűen nincs reali­tása, hogy az orosz vezetés a katonákkal lábhoz tetesse a fegyvert, míg a Nyugat csalódása és kiábrándultsága nagyon is várható. A félig elpusztított Ukrajnának és mentorainak az újjáépítés is irdatlan összegbe kerül majd.

Milliódolláros kérdés: vállalná-e a német mérnök, tanár, hentes, a francia vasutas, pék, a brit, a svéd, a holland vagy a cseh adófizető a rá háruló terheket, akár a lemondást egy új kocsiról, tévéről, egzotikus nyaralásról stb.? Rákényszerült, és meg is tette a második világháborúban, de jusson eszünkbe: az Egyesült Államok az elhúzódó vietnami harcokat a hazai tiltakozás miatt otthon vesztette el, majd anyagi okok miatt vonult ki Afganisztánból, miközben az EU-polgár közel sem óhajt ilyen országokba eljutni.

A sok évszázados orosz történelmi tapasztalat azt mutatja, a nyugati törekvés a Német Lovagrend, XII. Károly svéd király, Napóleon és Hitler óta egyértelmű: országuk térdre kényszerítése. Legújabban Ukrajna NATO- és EU-tagságát, illetve annak lebegtetését is annak tartja, valós veszélyeivel együtt. Ezért szállta meg a Krím félszigetet, végül a minszki megállapodás felrúgása után hosszú éveket várt Ukrajna megtámadásáig. A Nyugat szankciókkal, fegyverszállítással és propaganda-hadjárattal reagál, csakhogy ez Leningrád ostromához, Sztálingrádhoz és a kurszki páncélos katlancsatához képest édeskevés.

Korábban a lengyel–litván unió, majd a cári Oroszország része volt, önálló államisággal nem rendelkezett. Nem az ukrán nemzet, kultúra és függetlenségi törekvései legitimitása kérdéses, hanem az, hogy egy soknemzetiségű állam megengedheti-e magának az elnyomó, kirekesztő politikát más népcsoportokkal, kiváltképpen oroszok milliói­val, illetve a jelentős számú kárpátaljai magyarsággal szemben. Atomfegyverre és NATO-tagságra törekvése pedig a harmadik világháború valós kockázatával jár.

A Nyugatnak egyetlen esélye van (lenne): Oroszország politikai-gazdasági destabilizálása s a politikai garnitúra kívülről irányított lecserélése. Kevéssé valószínű, annak a világ egyensúlyi helyzetére gyakorolt pokoli kockázatáról nem is szólva. Oroszországnak a közeljövőben nem lesz még egy Gorbacsov nevű főtitkára, s remélhetőleg a Nyugat sem megy olyan messze, hogy Ukrajna területi épségben tartásáért vállalja az atomháborút. Túl nagy a tét – erkölcsi-anyagi okokból ­egyaránt –, a puszta túlélésről nem is beszélve.

A szerző író

Borítókép: az orosz védelmi minisztérium sajtószolgálata által 2023. január 31-én közreadott, videófelvételről készített képen orosz tüzérek önjáró löveggel tüzelnek az ukrán állásokra egy meg nem nevezett ukrajnai helyszínen (Fotó: MTI/AP/Orosz védelmi minisztérium)