Amióta világ a világ, többségünkben természetünknél fogva kódolva van a hatalom iránti vágy. Embere válogatja a mértéket, azonban kétségtelen, hogy az emberiség történelmét a hatalomért, területekért folytatott harc alakította és alakítja napjainkig. „Soha senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy lemondjon róla. A hatalom nem eszköz; a hatalom cél” – áll George Orwell 1984 című világhírű művében. Már a legelső közösségek megjelenésétől kezdve a társadalom bizonyos részei azon munkálkodtak, hogy a mindenkori hatalmi pozíciókat betöltő vezetőt elmozdítsák. Ennek demokratikusabb módja napjainkban a választásokon való megmérettetés, azonban számtalan példát láttunk arra is, hogy a rendszert megkerülve, javarészt erőszakkal, államcsínyt végrehajtva próbálták meg bizonyos személyek vagy csoportok magukhoz ragadni a hatalmat.
Borítékolható volt a Wagner kudarca
A The Washington Post amerikai napilap 2016-os cikke szerint 1950-től kezdve mintegy 475 puccskísérlet történt világszerte, amelyeknek csaknem fele, 236 végződött sikeresen – azaz a felkelők legalább hét napig meg tudták tartani a hatalmat. Sikertelen kísérletek kapcsán a legtöbb embernek valószínűleg a Jevgenyij Prigozsin által vezetett orosz Wagner magánhadsereg június végi lázadása jut eszébe először. Az Ukrajnában jelentős sikereket elérő, Oroszországban kifejezetten nagy népszerűségnek örvendő zsoldoshadsereg a katonai vezetés – név szerint Szergej Sojgu védelmi miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök – leváltásának céljával indult Moszkva ellen, azonban puccskísérletük órák alatt véget ért a Kreml és Prigozsin között született megállapodásnak köszönhetően.
A Wagner-lázadás körülményeit, sikertelenségének okait elemezve – noha több szempontból sem szokványos államcsínyről volt szó – számos olyan tulajdonságot meg lehet figyelni, amelyek rendszerszintűen illeszkednek a hatalom erőszakkal történő megragadására tett kísérletekhez. A témával foglalkozó kutatók szerint puccsra akkor kerülhet sor, amikor a hadsereg, esetleg valamilyen katonai vagy félkatonai szervezet rendelkezik a megfelelő kapacitással, indokkal (például alulfinanszírozottak, nem értenek egyet a politikai vezetés rájuk vonatkozó döntéseivel), nincsen olyan ellenfele, ami meg tudná állítani a folyamatot, valamint van bizonyos fokú támogatottsága a nép körében. Amennyiben ezen négy faktor közül valamelyik nem valósul meg, úgy a felkelés valószínűleg sikertelenül fog végződni.
A legtöbb elemző szerint a Wagner-lázadás kudarcának egyik legfőbb oka, hogy annak üzenetével, céljával az orosz társadalom jelentős része nem tudott azonosulni, hiába népszerű a zsoldoshadsereg és annak vezetője. Emellett az sem valószínű, hogy a Moszkva felé induló Wagner-harcosokat ne tudták volna megállítani az orosz haderő vagy a nemzeti gárda egységei – amelyek vezetése lojális maradt az elnökhöz.
Nagyon hasonló események történtek 2016 nyarán Törökországban, amikor a hadsereg egy csoportja próbálta meg elmozdítani Recep Tayyip Erdogant és kormányát a hatalomból. A lázadó alakulatok pár óra leforgása alatt több fontos állami, katonai létesítményt elfoglaltak és túszokat ejtettek. Az államcsíny kezdete után egy órával a felkelők arra kényszerítették a török állami média egyik műsorvezetőjét, hogy olvassa be követeléseiket élő adásban, amikor közölték, hogy átvették az ország irányítását. Ez azonban korainak bizonyult, hiszen pár órával később a török haderő lojális része leverte a lázadást. A Reuters hírügynökség akkori beszámolója szerint a puccskísérlet kívülről szervezettnek tűnt, a lapnak nyilatkozó névtelen uniós és nyugati tisztviselők a lázadás óráiban nem tartották kizártnak a felkelők sikerét.
Szakértők szerint azonban a káosz volt a sikertelenség egyik oka, ugyanis az államcsínyt a tervezettnél öt órával hamarabb kellett megkezdeniük a lázadóknak, mivel fény derült szándékukra. Emellett a támogatottság szintjét sem mérték fel megfelelően a puccsisták: Erdogan videóüzenetben rögtön híveihez fordult, arra kérve őket, hogy vonuljanak utcára. Ennek következtében több százezren fejezték ki támogatásukat az elnök iránt. A lázadás során több mint háromszázan vesztették életüket, mintegy kétezren sebesültek meg, valamint negyvenezernél is több embert tartóztattak le a későbbi tisztogatásokban.
A történelmi példákat tekintve megfigyelhető, hogy a puccsok egyik alapfeltétele a belpolitikai zavar.
A Wagner-lázadás esetében ez az ukrajnai háborúra vezethető vissza, noha az a felmérések szerint számottevő hatással nincs Vlagyimir Putyin, valamint az ország vezetésének népszerűségére. Az első világháború elvesztését követően Németországban kikiáltották a weimari köztársaságot, amely rövid élete alatt rengeteg viharos időszakot élt meg, többek között a történelem egyik leghíresebb sikertelen államcsínyét.
1923 novemberében az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt rohamosztagai, valamint a párt ellenőrzése alá tartozó paramilitáris szervezetek megpróbálták elmozdítani a bajorországi politikai vezetést. A müncheni sörpuccsként elhíresült kísérlet végső célja a berlini szövetségi kormány és a kancellár félreállítása lett volna, ugyanakkor a német hatóságok és rendvédelmi szervek határozott és kemény fellépése miatt másnap délutánra elfojtották a lázadást. Hitlert és a felkelés más szervezőit letartóztatták, a náci párt vezetője a hazaárulásért kiszabható legkisebb tételt, öt év fegyházbüntetést kapott. A sörpuccs esete jól mutatja, hogy egy államcsíny sikerességét vagy sikertelenségét nem minden esetben lehet azonnal jól meghatározni. A gyakorlati kudarc ellenére az esemény megalapozta a nácik eredetmítoszát és a nemzetiszocializmus későbbi hatalomra jutásának egyik alappillére lett.
A politikai átmenetek időszakában a puccsok bekövetkezéséhez szükséges minden faktor egyszerre van jelen: nincs legitimnek tekinthető politikai vezetés, rengetegen jelentkeznek a hatalmi vákuum betöltésére, káosz uralkodik a politikában, valamint a társadalom is elégedetlen.
Éppen ezért nem meglepő, hogy a Szovjetunió felbomlásakor a folyamatot irányító Mihail Gorbacsovot is megpróbálták elmozdítani pozíciójából. 1991 augusztusában a kommunista párt hatalomhoz ragaszkodó része a hadsereg bizonyos csoportjaival karöltve letartóztatták a nyaralását töltő Gorbacsovot. A lépés hatalmas társadalmi ellenállást váltott ki, amelynek élére a frissen megválasztott Borisz Jelcin akkori orosz elnök állt. A hatalomátvételi kísérlet két nap múlva omlott össze, amellyel beütötték az utolsó szeget a kommunista párt koporsójába.
Az elmúlt években virágkorukat élik a puccsok: Afrikában újra egyre gyakoribbak, a katonai hatalomátvételekről híres Latin-Amerikában is már előfordult ismét, a Wagner-lázadás pedig megmutatta, hogy nem feltétlenül csak a fejlődő országokban történhet államcsíny. Noha jelenleg az ukrajnai háború a nemzetközi közösség figyelmének jelentős részét leköti, szakértők szerint a nyugati országoknak több erőforrást kellene fordítaniuk a puccsközeli állapotok elkerülésére a globális dél államaiban, ugyanis ezek mind a civil lakosságra, mind a politikai átmenetre, mind a demokratizálódásra negatív hatással vannak.
Borítókép: Jevgenyij Prigozsin (Fotó: Europress/AFP)
