Amióta világ a világ, többségünkben természetünknél fogva kódolva van a hatalom iránti vágy. Embere válogatja a mértéket, azonban kétségtelen, hogy az emberiség történelmét a hatalomért, területekért folytatott harc alakította és alakítja napjainkig. „Soha senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy lemondjon róla. A hatalom nem eszköz; a hatalom cél” – áll George Orwell 1984 című világhírű művében. Már a legelső közösségek megjelenésétől kezdve a társadalom bizonyos részei azon munkálkodtak, hogy a mindenkori hatalmi pozíciókat betöltő vezetőt elmozdítsák. Ennek demokratikusabb módja napjainkban a választásokon való megmérettetés, azonban számtalan példát láttunk arra is, hogy a rendszert megkerülve, javarészt erőszakkal, államcsínyt végrehajtva próbálták meg bizonyos személyek vagy csoportok magukhoz ragadni a hatalmat.
Borítékolható volt a Wagner kudarca
A The Washington Post amerikai napilap 2016-os cikke szerint 1950-től kezdve mintegy 475 puccskísérlet történt világszerte, amelyeknek csaknem fele, 236 végződött sikeresen – azaz a felkelők legalább hét napig meg tudták tartani a hatalmat. Sikertelen kísérletek kapcsán a legtöbb embernek valószínűleg a Jevgenyij Prigozsin által vezetett orosz Wagner magánhadsereg június végi lázadása jut eszébe először. Az Ukrajnában jelentős sikereket elérő, Oroszországban kifejezetten nagy népszerűségnek örvendő zsoldoshadsereg a katonai vezetés – név szerint Szergej Sojgu védelmi miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök – leváltásának céljával indult Moszkva ellen, azonban puccskísérletük órák alatt véget ért a Kreml és Prigozsin között született megállapodásnak köszönhetően.
A Wagner-lázadás körülményeit, sikertelenségének okait elemezve – noha több szempontból sem szokványos államcsínyről volt szó – számos olyan tulajdonságot meg lehet figyelni, amelyek rendszerszintűen illeszkednek a hatalom erőszakkal történő megragadására tett kísérletekhez. A témával foglalkozó kutatók szerint puccsra akkor kerülhet sor, amikor a hadsereg, esetleg valamilyen katonai vagy félkatonai szervezet rendelkezik a megfelelő kapacitással, indokkal (például alulfinanszírozottak, nem értenek egyet a politikai vezetés rájuk vonatkozó döntéseivel), nincsen olyan ellenfele, ami meg tudná állítani a folyamatot, valamint van bizonyos fokú támogatottsága a nép körében. Amennyiben ezen négy faktor közül valamelyik nem valósul meg, úgy a felkelés valószínűleg sikertelenül fog végződni.
A legtöbb elemző szerint a Wagner-lázadás kudarcának egyik legfőbb oka, hogy annak üzenetével, céljával az orosz társadalom jelentős része nem tudott azonosulni, hiába népszerű a zsoldoshadsereg és annak vezetője. Emellett az sem valószínű, hogy a Moszkva felé induló Wagner-harcosokat ne tudták volna megállítani az orosz haderő vagy a nemzeti gárda egységei – amelyek vezetése lojális maradt az elnökhöz.
Nagyon hasonló események történtek 2016 nyarán Törökországban, amikor a hadsereg egy csoportja próbálta meg elmozdítani Recep Tayyip Erdogant és kormányát a hatalomból. A lázadó alakulatok pár óra leforgása alatt több fontos állami, katonai létesítményt elfoglaltak és túszokat ejtettek. Az államcsíny kezdete után egy órával a felkelők arra kényszerítették a török állami média egyik műsorvezetőjét, hogy olvassa be követeléseiket élő adásban, amikor közölték, hogy átvették az ország irányítását. Ez azonban korainak bizonyult, hiszen pár órával később a török haderő lojális része leverte a lázadást. A Reuters hírügynökség akkori beszámolója szerint a puccskísérlet kívülről szervezettnek tűnt, a lapnak nyilatkozó névtelen uniós és nyugati tisztviselők a lázadás óráiban nem tartották kizártnak a felkelők sikerét.
