A 2022-es magyar választások másnapján egy bizottsági tisztviselő gondterhelten lépett be a munkahelyére. Szomorú arcok várták, sajnálkozás, hogy a „demokrácia” megint veszített. Évtizedes karrier állt már mögötte Brüsszelben, tudta mit kell tennie – maga is bólogatott és sóhajtozott, amíg végre békén nem hagyták. Nem a választások miatt volt gondterhelt, hanem attól, mi van, ha észreveszik, örül az eredménynek. A csapatból, ahol dolgozik már régen kikopott bármilyen más vélemény, mint amit hinni kell. A konzervatívabbak megtanulták befogni a szájukat, hogy kerüljék a kellemetlenségeket. A magyar, lengyel vagy olasz témákhoz nem szóltak hozzá, búvópatakként túléltek, mert a fizetés nagyon jó, a munka nem nyaktörő, és Brüsszelt is meg lehet szokni, az „újbeszéllel”, a rituálékkal, a lefutandó körökkel.
Egy Ukrajna-szakértő alig egy évvel később viszont nem értette meg az idők szelét. Mögötte is évtizedes múlt állt Európa szolgálatában, nála jobban kevesen ismerték a háborúban álló országot. Beszélt ukránul, személyesen sok mindenkit hívhatott fel Kijevben a felső körökben, ha éppen információt akart. Neki még csak olyan „hátránya” sem volt, hogy magyar lenne. Az a szerencsétlenség érte, hogy új főnököt kapott 2023 elején, akit képbe kellett helyezni a háború okairól, állásáról és a lehetséges forgatókönyvekről. Őszintén válaszolt, felvázolta a valós képet, ami nagyon távol állt az új vezető fekete-fehér elképzeléseitől. Nem, Oroszország nem omlik holnap össze, de az év végéig sem, nem, Ukrajna nem biztos, hogy megnyeri a háborút, igen, nagy az ukrán korrupció továbbra is, és így tovább. Az új főnököt sokkolta a valóság és gyanakodni kezdett. Vizsgálódni, nem elfogult-e a szakértő, lehet-e helye egy olyan embernek a csapatában, aki nem „hisz”? Végül megmentették, de komoly kellemetlenség lett az őszinte beszédből, és az illető megtanulta egy életre: nem szabad szembeúszni az árral.
A különvéleménynek persze mindig ára volt, minden történelmi időben.
De az új Európa építésekor azért fennállt a remény, hogy most más lesz. In varietate concordia – Egyesülve a sokféleségben. Ez az EU jelmondata. Lehetett hinni ebben, nagyon, mert szép gondolat. Igen, végre nem fogják megmondani egy központból, mit kell csinálni.
Az azonban nem sokféleség, hogy az unió két tucat hivatalos nyelvén ugyanazt kelljen nemcsak mondani, hanem gondolni is az ukrajnai háborúról, a demokráciáról, Európa jövőjéről – szinte mindenről, mert úgymond „közösek az értékeink”. Aligha közösek, ha azok kizárólag egy gondolati körből fakadnak és annak hátszelével terjeszkednek. Vajon miért is kellene ugyanúgy gondolkodni az abortuszról, energiaátmenetről vagy a bevándorlásról? Nem lehet egy országnak más véleménye? Nem úgy tűnik, hogy lehetne. Ezt vagy azt kell gondolni – mert ha nem, akkor nem vagy európai, retrográd vagy, populista, esetleg még rosszabb. Ha egy országra sütik rá a bélyeget, az ország fizet, ha egy egyénre, akkor az egyén.
Mindezt persze be lehet csomagolni retorikába, szómágiába: ez vagy az nem felel meg a jogállamiság követelményeinek.
De az mégis micsoda? Mik a pontos kritériumok? Ha egyáltalán vannak, ugyanúgy vonatkoznak minden országra? Ugyanúgy vizsgálnak mindenkit?
Ezek a dolgok persze működhetnek – egy ideig. Addig, amíg jó idők vannak, kék Európa ege, de most már egyre kevésbé az. Lehet hinni a befogadásban, de elég Brüsszelben sétálni egy nagyot, hogy látszódjon, vannak problémák. Az Európai Bizottság épülete körül gyakran látni katonákat, mert egy megállóra a Robert Schuman tértől bomba robbant – és a tettesek mind egy bizonyos körből kerültek ki. Belgiumban született, bevándorló-hátterű emberekből, akik esetében nem sikerült az integráció. Ha valaki csak pár kilométert sétál el az EU szívétől, láthatja, hogy nem is nagyon van integráció, egy új világ született a városban, ami inkább Marokkó, mint Európa. Múlt ősszel a belga–marokkói meccs után egy belga zászlóval könnyen bajba kerülhetett az ember – Belgium fővárosában.
Tízezer vagy százezer jobb életet kereső embert lehet kezelni évente, de mit mondana az uralkodó ideológia, ha kétmillióan vagy ötmillióan jönnének minden egyes évben. Hogyan tudnák ezt kezelni a „közös értékek”? Megtörténhet? Persze, Afrika polgárháborúkban gyötrődik Etiópiától Szudánon át a Száhelig, ahol akár kitörhet egy regionális háború is a nigeri puccs után.
De nem kell ilyen messzire menni. Hogyan tudják a „közös értékek” kezelni Oroszországot? Megnyerik majd az „értékek” a háborút Ukrajnának? Egyáltalán, biztosan azt gondolja az ukránok többsége a „közös értékekről”, amit a valóság hallatán megsértődött brüsszeli bürokrata gondolt?
Európa csak akkor lehet sikeres, ha úgy tud egységes maradni a legfontosabb dolgokban, hogy megőrzi a vélemények valós diverzitását.
Ha el lehet mondani, hogy ha ez így folytatódik, minden, az elmúlt évtizedekben felépített jó dolog veszélybe kerül, Schengentől az iparunk versenyképességéig. Európa évszázadokon át a különbözőség miatt volt sikeresebb a többi kontinensnél. Volt egy egységes keret, egy kultúra – a kereszténység, ami a belháborúk mellett közös védelemben is megnyilvánult. Hajlamosak vagyunk Magyarországon elfelejteni, de Budát egy közös európai hadsereg szabadította fel, ahogy ott volt az európai segítség Nikápolytól Nándorfehérvárig, de Mohácsnál is egy „európai” hadsereg állt szemben az oszmánokkal, a magyarok mellett szerbekkel, németekkel, olaszokkal, csehekkel – és a pápaság anyagi támogatásával. A nehéz időkben szükség van Európára, különösen annak szélein, ahol mi is vagyunk. De nem így, hanem úgy, hogy lehessen saját válaszokat is adni a kihívásokra. Aki sikeresebb, aki jobban reagál, azt követheti aztán a többi is. Ha a migrációt nézzük, a lelkük mélyén már a legtöbb svéd vagy német is tudja, a magyaroknak volt igazuk. Lehet, hogy hamarosan másban is kiderül, a magyar különvélemény állt közelebb a valósághoz a többségi véleménynél. Persze a dolog másik fele az, hogy különvéleményt csak belülről lehet képviselni – kívülről nem.
Borítókép: Katonák Brüsszel belvárosában (Fotó: AFP)
