Két beszélgetés képei kapcsolódnak össze az újságíró fejében. Az első még 2007 körül lehetett, az Országgyűléshez közeli egyik – ma már nem létező – kávézóban, a kor egyik ismert magyar politikusával. Egyik pillanatról a másikra tankönyvszerű felsorolásba kezdett: a populizmus ismérveit vette sorra, elítélően célozva a Fideszre. A következő, 2010-es választást a Fidesz, mint emlékezetes, földcsuszamlásszerű győzelemmel nyerte meg, majd azt követően sem engedte ki a kezéből a kormányzást. A másik beszélgetés friss élmény: David Goodhart ül szemben egy budai étterem asztalánál, és éppen a desszertjét kanalazza. Egy ponton megkérdezem – ez csak az olvasónak tűnhet (most még) meghökkentőnek, Goodhartnak nem az –, hogy milyen messze lakik az édesanyjától. Nem a legjobban sül el a kérdés. – Először is, anyám meghalt már jó néhány éve. De mindig is messzebb éltem tőle tizenöt percnél – feleli.
Az elittel szemben a vidék forradalma
Ez a tizenöt percnyi utazás az egyik kulcseleme Goodhart Úton hazafelé című könyvének, amely megjelent egy ideje magyarul is, de most volt csak a Századvég Kiadónál a bemutatója. Északkelet-Angliában, ahol a legerősebbek az országban a hagyományok, az emberek 55 százaléka él negyedóránál legalábbis nem messzebb az édesanyjától, míg London világvároban csak 15 százalékuk. Az Úton hazafelé-ben az angol közíró-kutató 2016 az egész világot felkavaró két kulcseseményét akarja megérteni: azt, hogy a britek, ha szűk többséggel tették is, de miért szavaztak a brexitre, az Európai Unióból való kilépésre, illetve hogyan nyerhette meg Donald Trump az amerikai elnökválasztást. Két típust különít el: az Akárholokat, akiknek szélsőséges esetei a Világfalusiak (őket mi globalistáknak hívjuk), illetve a Valaholokat, akiknek az előbbieknél fontosabb a helyi kötődés, a hagyományok, a családi kapcsolatok. Gyakran negyedóra sem választja el őket az édesanyjuktól. A brexit és a Trump-lázadás is – mondjuk ezt már mi, a magunk nyelvén – az elit részéről lesajnált „vidékiek” forradalma volt. Emlékezhetünk Hillary Clinton a Trump-szavazókról alkotott véleményére: „szánalmasak”.
Egy részük utóbb büszke védjegyként vállalta fel a jelzőt.
David Goodhartnál nehezebb lenne olyasvalakit találni, aki akár be is zárkózhatott volna a brit elit elefántcsonttornyába, majd mint sokan mások, 2016-ban a barátaival szidhatta volna a „tudatlanokat”, azaz a kevésbé iskolázott, idősebb, fehér bőrű vidéki szavazókat, akik kiléptették országukat az unióból. Elitcsalád sarja, mégpedig angol és amerikai oldalról is. Apja konzervatív párti képviselő volt, egyik nagybátyja a Lordok Házának liberális tagja, egy másik az ország egyik vezető közgazdásza, nagyapja oxfordi jogászprofesszor. Nagy-nagybátyja New Hampshire amerikai állam egykori republikánus kormányzójaként is ismert, ükapja a Lehman Brothers amerikai bankház egyik társalapítója volt. Maga David Goodhart sokáig a brüsszeli elit újságjának tartott Financial Times tudósítója (többek között Németországban), majd a Prospect magazin alapítója, miközben kutatóintézetekben is vezető posztokat tölt be. – Nem tartozom szociológiailag a Valaholok közé: az elitből származom, magániskolába járattak, fiatalkoromban lázadó baloldali voltam – mondja. Mégis, ebben a magas, a hetvenhez közeledve is egyenes tartású angol értelmiségiben volt annyi intellektuális kíváncsiság és bátorság, hogy lehajoljon a pórnéphez, úgy vélve: miközben az Akárholoknak és a Valaholoknak is érthetőek, sőt legitimek a szempontjai, az előbbiek akarata túlsúlyba került Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. (Magyarországon is – tehetjük hozzá, ráadásul a Fidesz 2010-es hatalomra jutása, az 1989–90-es rendszerváltoztatás egyfajta kiegészítése hat évvel megelőzte a brexitet és Trumpot.)
Az elitek törtetése nem vall érzelmi intelligenciára. Sir Isaiah Berlin filozófus (1909–97) többek között a biztonságot, az elismerésre való vágyat és a szeretetet sorolja fel alapvető emberi igényekként. Az európai és globális elitek értékrendje a feltétlen nyíltságra épül (lásd például Soros György nézeteit a „nyílt társadalomról”), valamint sok esetben a tudatos gyermektelenséggel párosuló karrierizmusra. Mára szélsőségesen elrugaszkodott a hétköznapi emberek gondolkodásától, a társadalom szövetei feslenek fel miatta. Goodhart egy későbbi könyvében, a magyarul még meg nem jelent Fej, kéz és szívben ír arról: a felvilágosodás nyomán a fej nagyon felértékelődött a kétkezi munkához és a „szívhez” képest. – A baj az a társadalmi légkör és törés, amelyben a sofőrt vagy a kőművest, a handet (kéz), vagy a nővért és a családanyát, a heartot (szív) alsóbbrendűnek, lúzernek tekintik, mert „tudatlan”. Pedig a kéz- és a szív-embert éppúgy megilletik az emberi jók, mint a fejet” – fogalmaz egy véleménycikkében Goodhart könyvére utalva Csák János kulturális miniszter, korábbi londoni nagykövet.
A brexit vezető nélküli lázadás volt, éveken át nagy fejetlenséget okozott emiatt.
A Trump-forradalom élén állt ugyan vezető, sőt meglehetősen karizmatikus, de botcsinálta politikus. A körülmények mégis úgy hozták, hogy nem lett békés az elnökségének négy éve. Európa egyre nagyobb része is konzervatív reneszánszát éli, noha – mint a francia migránspolitika csődje is mutatja – egyre nagyobb általános felfordulás közepette. A várakozások szerint a jövő évi EU-választásokra érhet be az elitekkel szemben sok éve fokozódó elégedetlenség. Tömegdemokráciában a többség nem csőcselék – ezt aknázzák ki világszerte a konzervatívok, ha ügyesen politizálnak.
2007-es beszélgetőpartnerem elitista pártja ma már nem létezik a magyar politikában, őt magát időnként szakértőként szólaltatja meg a média. A Világfalusiak (globalisták) – ahogy Theresa May konzervatív brit exkormányfő fogalmazott, „a Sehol állampolgárai” – nálunk a hétköznapi gondolkodástól még jobban elrugaszkodottan nyilvánulnak meg, mint a globális körforgásba jobban bekapcsolódott briteknél vagy amerikaiknál. A 2010-es években az elit egyszer már a saját gőgje áldozata lett. David Goodhart nem figyelmeztetett időben.
Borítókép: Donald Trump (Fotó: MTI/EPA/Erik S. Lesser)
