Magyarország békevágya nem új keletű fogalom, mert a magyar nemzet sorsát meghatározó kollektív jellemvonás a szabadság és a béke szeretete. Már Szent István politikájának alapgondolata is a tartós béke volt: nem terjeszkedésben keresni a szabadságot, hanem a függetlenségben, a magyarság ne elszigetelt nemzetként éljen, de maga dönthessen sorsáról. A kérdés igen időszerű, akkor is, ha elvonatkoztatunk az évfordulós aktualitásoktól, mert Európa és a világ füle ma sem nyitott a békét sürgető magyar hangra. A világ a történelem divatja szerint ismétli önmagát. Avagy mi, emberek írjuk újra ugyanazt a történetet? Alig több mint száz év telt el a két világháborút előző, boldog békeidőként emlegetett, de a valóságban már a háborús helyzetet érlelő politikai áramlatokkal átszőtt évtizedek óta. Nemzetünk nagyjai akkor is megkongatták a vészharangot.
A XIX. század végén, az Országgyűlésben egyre sürgetőbbek voltak a felszólalások a világbéke feltételeinek biztosítása és a fegyverkezések korlátozása érdekében.
Nem volt ez másképp a millennium évében sem, amikor Magyarországra figyelt a világ, és ennek apropóján a nemzetnek lehetősége nyílt megmutatni évezredes tradícióját, reformkori vívmányait, közöttük számos olyan jelentős tudományos, művészeti értéket, amely, több, gazdasági és kulturális nagyhatalomként számontartott országnak is példaként szolgált. Magyarország egyike volt annak a kilenc alapító országnak, amelyek az Interparlamentáris Unió (IPU) létrehozásában részt vettek. Az unió a szuverén államok parlamentjeinek egyetlen világszervezete, a parlamentek közötti véleménycsere és párbeszéd fóruma, amely 135 évvel ezelőtti megalakulása óta a képviseleti intézmények erősítésével a béke és a nemzetek közötti együttműködés érdekében tevékenykedik. Az 1889. júniusában, Párizsban tartott első konferencián az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Dánia, Franciaország, Libéria, Magyarország, Nagy-Britannia, Olaszország és Spanyolország küldöttei vettek részt. Az akkori magyar parlament részéről Magosligeti Hagara Viktor, a nagyszőlősi kerület képviselője, az öt nyelven beszélő kiváló kárpátaljai jogtudós és humanista gondolkodó vett részt. Budapest eddig három alkalommal adott otthont a világszervezet közgyűlésének, 1896-ban, 1936-ban és 1989 márciusában az IPU megalakulásának 100. évfordulója alkalmából rendezett centenáriumi rendezvénysorozat keretében.
Napjainkra az Interparlamentáris Uniónak közel kétszáz ország a tagja. Érdemes emlékezetbe idézni, hogy alig pár évvel az IPU megalakulását követően, 1895-ben, Budapesten megalakult a Magyar Békeegyesület Jókai Mór író, újságíró, az Országgyűlés felsőházi képviselőjének kezdeményezésére és elnökletével.
Az egyesület célja a békemozgalomnak terjesztése általában, és a kötelező választott bíróságok intézményének propagálása. Ennek érdekében az egyesület előadásokat rendezett, népszerű röpiratokat, évkönyvet adott ki. Kapcsolatot tartott a külföldi békeegyesületekkel, a berni székhelyű központtal, és a mindenkori nemzetközi békekongresszuson képviseltette magát. Az alakuló gyűlésen maga Jókai Mór elnökölt. Kifejtette, hogy itthon is közvéleményt kell teremteni a népek kölcsönös megértése érdekében, s mivel nemzetközi érintkezésnél elkerülhetetlen az érdekellentétek felmerülése, szükséges, hogy a nemzetközi bíráskodás eszméjének terjesztésével az érdekellentétek vérontás és fegyveres erőszak nélkül kiegyenlíthetők legyenek. A budapesti egyesület a millenáris évben vendégül láthatta a Békeegyesületek Világkongresszusát. Ünnepélyes nyitányára, a millenniumi ünnepségsorozat kiemelt eseményeként, 1896. szeptember 22-én került sor. A részvételre vonatkozó információk érzékeltetik a fórum és a budapesti esemény jelentőségét. Európa országaiból több mint háromszáz delegált érkezett. A békekongresszust komoly előkészületek előzték meg Széll Kálmán irányításával. A kongresszus vezetésére Szilágyi Dezsőt kérték fel. Jókai Mór kiváló segítőre talált Bertha von Suttner bárónő személyében, aki fiatal éveiben Alfred Nobel titkáraként tevékenykedett, egyben részt vett a világhírű tudós munkájának szervezésében és egész életében a béke érdekében munkálkodott. Suttner bárónő békeköveti missziós tevékenységét 1905-ben Nobel-békedíjjal ismerték el. Emlékirataiban lelkesedéssel ír az eseményről és az azt követő interparlamentáris konferenciáról. „Nem szenved kétséget, hogy ez a konferencia és ez a kongresszus tette sokak előtt világjelentőségűvé a mi millenniumunkat. Ekkor ismerte meg a külföld Magyarország és fővárosa szépségét, a magyar kultúra haladottságát. Nemzetünk és fővárosunk akkor szívvel, lélekkel a pacifista eszmék mellett állt.” Az elnöki emelvényen a belügyminiszter és a főpolgármester mellett, Türr tábornok foglalt helyet. A konferenciát az impozáns Park Klubban megrendezett nyitóestélyt követően is élénk társasági események kísérték, többek között Bánffy Dezső miniszterelnök estélyt adott a hazai és külföldi delegációk tagjai tiszteletére. A konferenciát záró nagyszabású rendezvényről a bárónő a következőket írja:
Búcsúbankett a millenniumi kiállítás dísztermében. Nyolcszáz résztvevő. Az előcsarnokban a díszegyenruhás hajdúk állnak sorfalat. A díszasztalnál a külföldi csoportok vezetői. A hazaiak: Szilágyi, Széll, Apponyi, Szapáry, Berzeviczy, Kossuth Ferenc és a házigazda Ráth főpolgármester.
A nemzetközi békemozgalom és az interparlamentáris mozgalom vezető alakjai közvetett vagy közvetlen módon, kölcsönösen részt vállaltak egymás munkájában. Jókai Mór például, a magyar békeegyesület megalapítója és elnöke vezette az első magyar IPU-delegációt. Gróf Apponyi Albert, a kor legkiválóbb politikai szónoka ugyancsak tevékenyen részt vett a magyar békeegyesület munkájában, majd éveken át mint az IPU magyar csoportjának vezetője működött együtt a szervezettel. Jókai Mór, nekünk, száz évvel később élő honfitársainak A jövő század regénye című könyv bevezető lapjain üzen. „Száz év múlva is lesznek emberek – sokan lesznek –, kik hazájukat szeretik, kik az emberiség nagy bajait orvosolni törekednek, kik a nép erkölcsöt nemesítik, kik a felvilágosodást terjesztik, kik a semmiből teremteni, az embererőt istenerővé emelni igyekeznek; […], de ezekkel szemben fog állani az a másik óriás, akinek neve a Nihil, a Semmi, aki nem hisz semmit, se Istent, se hazát, se nemzetet, se túlvilágot, se államot, se emberi törvényt, se családot, se becsületet, se költészetet; aki megtagadja a múltat, nem bánja a jövendőt, akinek nincs más célja, mint a mai nap, más ura, mint az én, más törvénye, mint azt tenni, ami neki jólesik. Íme, itt az örök harc »Isten« és az »állat« között – mindkettő emberi alakban. Ez nem fantázia, ez nem prófécia, ez tudat! Ez ismeret! S nem önkényt jön-e e tudat nyomában az a hit, hogy ez nem folyhat örökké így? […] Regényem két részre van osztva, az egyiknek címe az »örök harc«, míg az lehetetlenné válik; a másiknak címe az »örök béke«, midőn az kényszerűséggé lesz és megvalósul. […] Az szilárd alapra helyezi a társadalmi erkölcsöket, s a családi életnek, a szerelemnek, az ideálnak oltárait újra fölszenteli.” Az ember időnként sorsához mérten nyer lehetőséget, hogy hibáiból okulva javítson, és a korábbinál bölcsebben cselekedjen, de a nemzeteknek is van sorsa, melynek mindannyian alakítói vagyunk. Most Európa újabb próbája zajlik, amely próba egyben lehetőség rálelni az egyetlen, emberhez méltó útra, a fegyverek nélküli párbeszédre – Jókai hite és reménye szerint.
Borítókép: Jókai Mór (Fotó: Getty Images)
