Visszahelyezés Gesztre

Az ősi kastély háziasszonya lesz a békés-megyei Geszten Tisza Ilona, Tisza István egykori miniszterelnök dédunokája. Argentínában született, Kolumbiában élt, észak-amerikai életét szakítja meg idős fejjel, hogy férjével, Nitsch Gáborral – aki református lelkész lett a faluban – két éven át szolgáljon.

20241107 geszt grof tisza leszarmazottja tisza ilona grofno es ferje Nitsch Gábor református lelkész tisza kastely havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Meg kellett tanulnia, hogy mi is az a magyarság?

– Annyit tudtunk, hogy jó családból származunk. Amikor megérkeztünk Argentínába, a dokumentumok alapján, hogy gróf Tisza, az új névazonosságunk az lett, hogy Gróf-Tisza, minden papírunkon átkereszteltek minket. Amerikában Gróf-Tisza néven kerestek minket. Mindenesetre gyermekekként annyit tudtunk, hogy illik viselkednünk. Amikor tizennégy évesen megérkeztem Amerikába, egy nagynénim mondja: igen, te egy grófkisasszony vagy. Nem, én Gróf-Tisza vagyok, ez a családi nevem – feleltem. Akkor egy rokon felhívta telefonon édesapámat, aki még Kolumbiában tartózkodott, s azt mondta neki, Kálmán, itt van mellettem az Ilona, mondd el neki, hogy mit is jelent az, hogy gróf. Akkor tudtam meg, hogy milyen grófi családból jöttünk.

– A hontalanság általában fájdalmas.

– Már Argentínában felfigyeltem a kinti magyarokra jellemző mély depresszióra is, hogy nem tudtak belenyugodni, hogy el kellett hagyniuk Magyarországot, és mindenüket elvesztették. Jellemző volt, hogy a férfiak két órát hordtak, egyik kezükön az argentin, másik kezük csuklóján a magyar időt mutatta a karóra. Minden összejövetelen az jött át, hogy jaj, jaj, jajj! Papi ezt nem akarta, azt vallotta, hogy örüljünk, annak, amink van. A múltból nem lehet megélni, és muszáj tanulni.

– Mikor járt először Magyarországon?

– Tizenhat évesen ösztöndíjat kaptam egy német nyári kurzusra. Papinak már nagyon rossz volt a szíve, nem lehetett a terveket megosztani vele, de Mami és a Magyarországon maradt húga, Joli néni arról leveleztek, ha már Európában járok, hogy mégis el kellene látogatnom Magyarországra. 1966-ban jártam Budapesten, rokonaink borzalmas nehéz körülmények között éltek, nem kaptak munkát, a gesztiek vittek fel nekik hétről hétre élelmet. Huszonegy napra terveztem a magyarországi látogatást, de Papi megtudta, s másnap Bécsben volt, onnét táviratot küldött: sipirc kifelé. Bár elvittek Nagykovácsiba és Erdélybe is vonattal, még akkor sem jöttem rá, hogy mi az a Tisza család. Csak az, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Tisza család. Később, mivel egyre jobban érdekelt a magyarság, 1971-ben úgy döntöttem, hogy egy egész nyarat Liechtensteinben töltök Andrássy Géza bácsiéknál, s tőle hallottam a csípős történeteket a családról.

– Amerikában gondtalanul éltek?

– Szerény polgári körülmények között. Teltek az évek, és én már 26 éves lettem, s mindenki attól félt, hogy vénkisasszony maradok. Egy rokon, aki New Jerseyből cserkészetre és magyar iskolába járt, egyszer rám parancsolt: „jössz a magyar iskolába!” „Miért mennék, tudok magyarul” – feleltem. „Azt mondom, hogy jössz velem” – erősködött. Elmentem, s azt mondta a cserkészetet és magyar iskolát vezető fiatalemberre: találtam egy férjet neked. Akkor érkezett az USA-ba Nitsch Gábor, amikor Papi meghalt, s a temetését követően másnap templomba mentünk, ott mutatta be hivatalosan Csordás Gábor lelkész őt nekem.

– A fiatalember hogy került New Yorkba?

– Gábor Geszt túloldalán, egy romániai faluban született, református teológiát végzett. Ismert, hogy Ceaucescu 1970–71-ben eladott sok ezer németet, svábot és zsidót modern rabszolgának fejenként kétezer dollárért. Gábor az eladott emberek között volt, Izraelbe került. Négy év ottmaradást ígért, de megmondták neki, hogy mint nem zsidó, nem kaphat állampolgárságot. Ösztöndíjas lett a héber egyetemen, vallásfilozófiát és művészettörténetet tanult. 1973-ban a New York-i Columbia Egyetemre hívták, 1974. augusztus 23-án, aznap érkezett az USA-ba, amikor Papi meghalt. A 82. utcai református magyar közösségben azt tapasztalta, hogy égető szükségük van magyarul és angolul beszélő lelkészre. Feladta az egyetemi oktatói terveit, a cserkészetet vezette, a magyar iskolában pedig önkéntesen tanított. Ekkor találkoztunk mi. Én Minnesotában elvégeztem az egyetemet nemzetközi kapcsolatok szakon, és 1977-ben összeházasodtunk, rövid ideig egy New York-i hotelben menedzserkedtem. Spéter Erzsébet férjének tizenegy szállodában volt részvénye, s mikor a férfi elhunyt, Erzsébet intézte az ügyeket, idővel megkért, hogy legyek a jobbkeze. Majd lelkészfeleségként a gyerekeinkkel foglalkoztam, Andrással és Dániellel.

– Gyakran jönnek Magyarországra?

– Mostanában tízévente, ez az ötödik itt tartózkodásunk. Talán elmondhatom, hogy a harmadik geszti látogatáson értettem meg, hogy mi az, magyarnak lenni. Három hónapra terveztük a mostani látogatást, a kastély felújításának júniusi átadására is mentünk. A férjem kétszer prédikált a geszti templomban. A három hónap alatt megcsináltattuk a fogainkat is, egynegyedébe került, mint amennyiért az USA-ban vállalták volna. Már készültünk haza, amikor egy ebédre hívtak minket, ahol kiderült, a vendéglátó többet tud a Tisza családról, mint jómagam. Az ebéd végén a férjem elmondta, hogy lelkészhiány van Geszten, s a helyettesítő lelkész is kiesett, és a kapcsolataival nem tudna egy lelkészt találni Gesztre. „Nem kell keresnem, itt ül velem szemben” – kapta meg a választ. Hetvenen felül nem engedi a törvény, de engedélyt kapott, és felajánlották, hogy én legyek a kastély háziasszonya, találkozzak az emberekkel. Megbeszéltük a gyerekeinkkel, hazamentünk elrendezni a dolgainkat, s október elejére visszajöttünk. Két évet vállaltunk, mert a férjem két év szolgálatra kapott engedélyt. Prédikál, búcsúztat temetésen, esket, keresztel. Rendes helyi lelkész. És az az igazság, hogy tizenöt éve nem tartott az USA-ban magyar prédikációt. Most fel van villanyozva! Mert Cincinattiben élve minden vasárnap két órát hajtottuk egy irányba a kocsit az autópályán, hogy Columbus város Hungarian Village negyedében a kis magyar gyülekezetnél prédikálhasson. Tizennégy tagja van, februárban temette el az utolsó magyarul beszélő nénit. Akik megmaradtak, nyolcvan-kilencvenéves harmad-negyedgenerációs magyarok, akik már csak olyan szavakat tudnak kiejteni, hogy kolbász, hurka, kifli, töltött káposzta.

– Az ízek a génjeinkben maradnak.

– Azt csináltuk, hogy a százéves kolbász- és hurkarecepteket odaadtuk egy közeli közösség német hentesének, és ő rendelésre elkészíti bárkinek. És amire büszke vagyok, most hogy idejöttünk, a kis magyar klub mint gyülekezet adott ötezer dollárt Gesztnek, s ezret arra, hogy vigyük el Ukrajnába egy gyermekotthonnak. Egy diplomata felajánlotta, hogy konzuli kocsival visz és hoz majd minket.

– Az édesapja Tisza Lajos Kálmán és családja volt a geszti kastély és uradalom, valamint Nagykovácsi utolsó tulajdonosa. Visszakaphatta volna a kastélyt?

– Eszünkbe sem jutott. Olyan összeesett volt a kastély, és annyi év telt el, hogy nincs az a pénz, amit rákölthettünk volna. Azt mondtam, hogy Papi inas, sofőr, kapus volt, de azt nem, hogy később egy Argentínában élő befektető szafarijának állatfelvásárlója is. Egy időben annyit utazott a tengereken és az óceánokon a kiszemelt állatokért, hogy Noénak hívtuk. Ami pénzt keresett, az el is ment a családra.

– Mi a munkája Geszten?

– Néhány hónap alatt huszonháromezer látogatója volt a kastélynak. Mindennap bejárok, már sok dolgozót ismerek név szerint is. Két innen származó festményt és egy pecsétnyomót őriztem a világban tett vándorlásaim során. Az én felelősségem volt, hogy őrizzem, míg hazát találok nekik, és most visszatértek Gesztre. Hamar kidolgozom a tárlatvezetésem részleteit, mert az nem lenne jó, ha a csoportok után rohangálnék, „én vagyok Tisza Ilona”. De sokan nem akarnak semmit tőlem, csak köszönni, mosolyt váltani, kezet fogni és kicsit beszélgetni.

Borítókép: Tisza Ilona férjével a kastély teraszán (Fotó: Havran Zoltán)