A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) elnöksége 2003 augusztusában úgy döntött, hogy népszavazást kezdeményez arról, hogy a külhoni magyarok kérelem alapján magyar állampolgárságot nyerhessenek. Szeptemberben az Országos Választási Bizottság (OVB) jóváhagyta az MVSZ határon túli magyarok kettős állampolgárságának megadását célzó népszavazási kezdeményezése aláírásgyűjtő íveinek mintapéldányát. A kérdés: „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással magyar állampolgárságot kapjon az a nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?” 2004 júliusában az MVSZ több mint 320 ezer aláírást adott le az OVB-nek, amelyek közül több mint 274 ezret hitelesített is, ennek nyomán pedig 2004. december 5-én kiírta a népszavazást.
2004. november 12-én került sor a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) nyolcadik ülésére, amelyen Mádl Ferenc köztársasági elnök a határon túli magyaroknak a magyar állampolgárság megadását a történelmi igazságtétel lehetőségének nevezte, valamint fölszólította a magyarokat, hogy „szavazatukkal vállaljanak közösséget a határon túli magyarokkal”. Az ülésen részt vevő magyarországi és határon túli pártok és szervezetek közös nyilatkozatot fogadtak el a kettős állampolgárság intézményének szükségességéről, amit azonban a Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) nem írt alá.
A 2004. december 5-i népszavazás kettős állampolgárságról szóló része eredménytelen volt. A szavazáson megjelentek 51,55 százaléka igennel, 48,45 százaléka nemmel szavazott. Az igen szavazatok aránya nem érte el az összes potenciális szavazat 19 százalékát. A szavazás azonban csak akkor lett volna eredményes, ha a szavazók fele vagy legalább az összes választópolgár legalább 25 százaléka plusz egy fő azonos módon szavaz.
Bolgár György újságíró Mennyire esszük forrón? című, a Népszavában (2004. november 5.) közölt írásának első egységében a népszavazás politikai képletét, amely szerinte „a szokásos magyar kásahegyet növeli csak”, a következőképpen határozta meg. A referendum kezdeményezőinek pozíciójából: aki igennel szavaz, az „hazafi”, aki pedig nemmel, az hazaáruló. „Mindnyájunknak el kell menni, hirdeti szórólapján a Magyarok Világszövetsége, és nekünk elég csupán hozzágondolni, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza, máris tudjuk, mi a kötelességünk. Aki magyar, aki hazafi, az szavazni fog, méghozzá arra, hogy a határon túl élő magyarok (egész pontosan: külhonba kényszerített testvéreink) kedvezményes eljárással kaphassanak magyar állampolgárságot. És aki távol akar maradni a népszavazástól, esetleg nemmel kívánna szavazni, az nem magyar, nem hazafi, nem fáj neki Trianon, nem akar igazságot, hanem utolsó hazaáruló. Ilyen egyszerű a képlet. Sőt még egyszerűbb. A szocialisták és a szabad demokraták a hazaárulók, na” – írta Bolgár.
Bolgár György – meglehetősen nyakatekert logikával – arra jutott cikkében, hogy a szomszédos országokban élő magyarok helyzetén nem segítene a kettős állampolgárság, hiszen a hátrányos megkülönböztetésük vagy éppen fizikai bántalmazásuk problémáját nem oldaná meg, sőt talán a magyar állampolgárságuk arra sarkallná őket, hogy hagyják el szülőföldjüket, és térjenek „haza”, ezzel az elvándorlással pedig szerinte beteljesülne Trianon.
Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész professzor, a Korunk főszerkesztője az erdélyi Szabadság 2004. november 10-i számában írt nyílt levelet Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz és Hiller István oktatási és kulturális miniszterhez Kós Károly – és az ő Kiáltó Szó című röpiratának – szellemében. Véleménye szerint a népszavazás kapcsán kibontakozó politikai vita jelentősége nem az, hogy kapnak/kaphatnak-e kettős állampolgárságot a határon túli magyarok, hanem az, hogy megindul-e egy felelős nemzetpolitikai stratégia kidolgozásának folyamata, illetve fölvállalja-e a magyar politika a határon túli magyar érdekképviseletét.
Kántor Lajos szerint a magyar külpolitika a szomszédos államokban élő magyarokkal kapcsolatos politikája a korábbi fél évszázadban nem sokat változott – legföljebb a szlogenek szintjén. „A szlogenek szintjén tizenöt éve a magyar (kultúr)nemzet egységéről, illetve összetartozásáról van szó, valójában azonban a pártok és kormányok pillanatnyi politikai érdeke határozza meg a »határon túli magyarokkal« kapcsolatos gyakorlatot. Kétségtelenül van előrehaladás e téren (ezt személyesen, Magyarországon kiadott könyvek szerzőjeként, a MTA doktoraként és 2004-es Széchenyi-díjasként, illetve intézményvezetői minőségben, mint a kolozsvári Korunk főszerkesztője, tanúsíthatom), mégis azt kell mondanom, hogy a magyarországi szemlélet alapvetően nem változott – sem az intézmények többségéé, sem a közembereké. Lehet, erős túlzásnak minősül, mégsem spórolhatom meg a kemény kijelentést: a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer felfogása (és külpolitikai gyakorlata) a nemzetértelmezésben nem tűnt el nyomtalanul, legalábbis bizonyos taktikázásban tovább él.”
Tőkés László a már említett Máért-értekezlet kapcsán adott ki nyilatkozatot (más orgánumok mellett közölte az Erdélyi Napló 2004. november 16-i száma), amelyben fölhívta a figyelmet a kormány halogató szándékú, bizonytalan hangú és tétlenkedő nemzetpolitikájára. Tőkés szerint a magyar kormány ezzel „kiszámíthatatlan veszélynek tette ki az egész magyar nemzetet, elsősorban pedig a határon túlra szakadt magyar nemzetrészeket”.
Az erdélyi politikus, egykori református püspök úgy vélte: nemcsak magyarországi, de romániai belpolitikai kérdés is a kettős állampolgárságról tartott népszavazás. A romániai magyar politikai erők ugyanis Budapesten is szövetségeseket keresnek, s a Markó Béla vezette RMDSZ-hez közel álló szocialisták – romániai magyar számára – elfogadhatatlan álláspontra helyezkedtek. Tőkés László a kettős állampolgárság megadása mellett az erdélyi magyarság Románián belüli autonómiájának kivívását is a magyar nemzetpolitikai érdekek közé helyezi. „Nyolcvannégy esztendővel a ma is visszhangzó trianoni harangok megkondulása után a nemzeti lelkiismeret azt követeli meg a Magyar Állandó Értekezlet résztvevőitől, hogy politikájuk mostani kényszerpályájával szakítsanak, és a magyar állampolgárság, valamint az autonómia ügyében nemzeti egységre jussanak. Még ha a Magyar Kormány, illetve a kormánypártok erre nem is mutatnának hajlandóságot: a határon túli magyar képviseletek ez ügyben nem alkudhatnak” – fogalmazott a politikus.
Pomogáts Béla Népszavazás: kérdések és kételyek című cikkét az Erdélyi Riport hozta 2004. november 18-án. Az irodalomtörténész ebben kifejtette, hogy a kettős állampolgárság biztosítása a határon túli magyaroknak fontos és üdvözlendő dolog, ugyanakkor néhány problémára is fölhívta a figyelmet. Az egyik – s ez be is következett –, hogy nem számolnak a kezdeményezők azzal a lehetőséggel, hogy számukra kedvezőtlen végeredmény születik, ami pedig csak növeli a törésvonalat a magyar államhatárokon belül, illetve az azon kívül élő magyarok között. A második: a referendum hárommilliárd forintba kerül, s Pomogáts szerint ezt a pénzt valós nemzetpolitikai célokra – például a szomszédos országokban működő magyar kulturális, oktatási, egyéb intézmények támogatására – is lehetne fordítani.
Pomogáts Béla harmadik kételye a népszavazással kapcsolatban, hogy az véleménye szerint nem a Kárpát-medencei magyarság, csak bizonyos magyarországi politikai erők érdekeit szolgálja. „…a népszavazási kezdeményezés – fogalmazza meg Pomogáts –, és ennek számos jele van, mindenekelőtt nem a határokon túli magyarság érdekeit: önazonosságának védelmét, anyanyelvi kultúrájának megőrzését vagy az egyetemes: a határok felett átívelő magyar nemzeti szolidaritás és a magyar–magyar kapcsolatok erősítését szolgálja, hanem elsőrendűen magyarországi politikai erők és társadalmi szervezetek érdekeit. Ez lehet a politikai térnyerés és az erődemonstráció érdeke is, meglehet nem igazán megfontolva azt, hogy egy sikertelen vagy kevésbé sikeres referendumnak milyen politikai, erkölcsi és lelki következményei lehetnek a kisebbségi sorban élő magyarság körében. Sajnos, általános és régóta kialakult tapasztalatom, hogy a magyarországi politikai erők, a magyarországi politikai elit kezdeményezései és javaslatai nem mindig a magyar kisebbségi közösségek jól megfontolt érdekeit, nem az egyetemes magyar szolidaritás érvényesülését szolgálják, hanem a politikai erők, a politikai elit saját érdekeit: nem a nemzetpolitikát, hanem a pártpolitikát.”
Vekov Károly kolozsvári történész, egyetemi docens a Szabadság 2004. november 20-i számában közölt cikkében (Magyarnak lenni…) rámutatott, hogy a romániai magyarság – és benne a romániai magyar értelmiség – a magyar nemzet részeként tekint magára (annak ellenére, hogy szerinte arról a magyarországi politikai elit lemondott): „…erővel ránk akarják tukmálni az eddigi hivatalos magyar álláspontot, amely lemondott – egyértelműen és mindenestől – a határon túlra került magyarságról, illetve nem akar tudomást szerezni arról, hogy az továbbra is a magyar nemzet részének tekinti magát. Miközben mi itt váltig hangoztatjuk, hogy kettős a kötődésünk, mármint román állampolgárok vagyunk, de a magyar nemzethez tartozunk, az úgynevezett »anyaország« letud minket, nem tart már a magyar nemzet részeinek.”
Mikola István egykori egészségügyi miniszter (Fidesz) A „kétigenes” december 5-i népszavazás háttere címmel írt az Új Ember című katolikus hetilap 2004. november 21-i számában. Cikkében – mint annak címéből is kiderül – mindkét kérdésben az igen választ javasolja. A kórházprivatizáció kérdése kapcsán kifejti: szerinte az egészségügy nem üzlet, s az adófizetők pénzén épített és működtetett kórházakat nem lehet átadni, eladni pénzügyi befektetőknek. Mikola a magyarság „elfogyott energiáinak” pótlására négy forrást jelöl meg: (1) a nemzeti identitást, (2) a társadalmi szolidaritást, (3) a családot és (4) a hitet. Úgy véli: a magyar nemzettudat huszonegyedik századi megalapozója és megtartó ereje lehet a kettős állampolgárság. „A kettős állampolgárság megvalósulásával elnyert útlevéllel, a határok átjárhatóságával nemzeti együvé tartozásunk kiteljesedhet, és így nagyobb esély nyílik egy új, bennünket az európai közösségben megtartó nemzettudat kialakulására. Az európai közösségi gondolat megvalósulása a magyarság számára a nemzeti együvé tartozást olyan dimenzióban teszi újra lehetővé, ami már-már felszabadítja azokat a lelki energiákat, melyekkel a kollektív tudattalan bonyolult rendszerein keresztül új nemzettudatot lehet formálni.”
Jelenits István piarista szerzetes, irodalomtörténész A népszavazás és az egyház címmel szólalt meg a kettős állampolgárság ügyében. Az Új Emberben közölt cikkében (2004. november 28.) kifejti: a magyarságnak erkölcsi kötelessége felelősséget vállalni a határon túli magyarokért és segíteni őket. A kettős állampolgárság egyszerűsített eljárásban való megszerzését lehetővé tévő jogszabályok megalkotásának megkezdése – azaz az igenek győzelme december 5-én – szerinte olyan súllyal jelenhet meg a magyar történelemben, mint az 1956-os forradalom és szabadságharc.
Jelenits szerint a nem szavazatok győzelme a határon túli magyarok arculcsapása. „Ha elmentünk is Székelyföldre vagy Kárpátaljára, akkor elsősorban azt néztük, mit kell oda vinni segítségként, de azt nagyon kevesen tudják, hogy a sorsok mélyén milyen fájdalmak, megaláztatások húzódnak, és ezek hogyan hatnak tovább az emberek életében. Ha most nemet mondunk – még arra is, hogy ezen a kérdésen tovább gondolkodjunk –, az olyan arculcsapása azoknak az embereknek, akiket az élet eddig is eléggé arcul csapott, hogy ezt senki sem engedné meg magának, ha mélységében ismerné vagy értené a határon túl élő magyarok helyzetét.”
Ők mondták
„A népszavazás elbukott, a kezdeményezők kudarcot vallottak, a választók a felelős hazafiságot választották. Örömtelen népszavazás volt a mai, mert a felelősséggel, a nemzettel nem lehet kalandokba bocsátkozni. Annak érdekében, hogy könnyebb legyen magyarnak lenni a Kárpát-medencében, a kormány kezdeményező lesz a nemzetpolitika és az egészségügy megújításában.” (Gyurcsány Ferenc, 2004)
„Egyik kedves barátom úgy fogalmazott, hogy a határon túli magyarság olyan az anyaország körül, mint a kenyérnek a héja. Ha levágják a héját, elszárad a kenyér. Amennyiben ez most nem fog sikerülni, akkor valakik valamit nagyon elrontottak. Ki kell javítani.” (Ágoston András, 2004)
„Sajnálatos, hogy az anyaországi magyarság nagy többsége nem érti, hogy a kettős állampolgárság kérdése mennyire fontos dolog a határon túli magyarság számára.” (Toró T. Tibor, 2004)
„Politikai értelemben sajnos az a helyzet, hogy akik az állampolgárság kérdésében nemmel szavaztak, azok valójában igennel szavaztak a nemzet szétdaraboltságára.” (Duray Miklós, 2004)
„Kárt okoztunk akkor a magyar–magyar kapcsolatoknak, és olyan érzelmeket keltettünk a határon túli magyarságban, amelyek joggal sértették őket. Téves politikai döntés volt, ezért elnézést kérünk mindazoktól, akiket ezzel megsértettünk.” (Mesterházy Attila, 2013)
„Két évtized után ma egyrészt emlékeztetni kell arra, hogy nemzettársaink és nemzetünk megtagadása és megosztása csak rövid távon érvényesülő politika. Másrészt megmutatja, hogy a 2010 óta képviselt felelős, következetes és aktív nemzetpolitika biztosíthatja távlatosan az együttműködést, gyarapodást és összetartozást.” (Szili Katalin, 2024)
„Mi azon dolgozunk, hogy 2004. december 5-e soha többet ne történhessen meg, és a nemzetellenes politika soha ne kapjon többséget Magyarországon” (Nacsa Lőrinc, 2024)
„Köszönöm minden erdélyi, székelyföldi, partiumi magyarnak, minden Kárpát-medencében, de nem a jelenlegi Magyarországon élő magyarnak, hogy meg tudtak bocsátani a húsz évvel ezelőtti bűnért.” (Soltész Miklós, 2004)
