– Amikor vegánok jönnek vendégségbe, le kell szállni a poklok fenekére… – morfondírozott Rezeda Kázmér, és annyira komolyan gondolta ezt, hogy azután hangosan is megismételte gyönyörűséges asszonyának, aki értette is meg nem is; értette, mert messze ő volt a legokosabb az egész családban, s nem értette, mert soha nem főzött, és messzire kerülte a konyhát, kivéve, amikor „racionalizált”, és mindent átszervezett, elpakolt, átpakolt, és Rezeda Kázmér meg volt róla győződve, hogy így akarja őt bejuttatni drága neje az idegelmére.
– Mert képzeljék el például azt a pillanatot, amikor nyúlsz az olajért, s nincs ott, ahol lenni szokott. Aztán húszpercnyi kutakodás után rálelsz a konyhaszekrény legmagasabban lévő fakkocskájában, ahová csak székre állva lehet benyúlni. Vagy amikor fél órája keresed a vágódeszkáidat, már őrjöngtél, azután csendes apátiába estél, s éppen rád köszönt az öngyilkosság gondolata, hogy aszongya’ „szép délutánt kívánok, nem lenne egyszerűbb feladni és átsétálni az örökkévalóságba?”, és akkor rád nyit a takarító néni és ártatlanul érdeklődik, hogy mi a baj, miért vagy halottfehér és miért remeg a szád széle? És akkor te mondod, hogy a vágódeszkákat keresed, és akkor mondja a Gyöngyike, hogy „jaj, hát láttam, amikor Andika kivitte minden a teraszra”… A teraszra, érted, ember, a teraszra…
S végül is, örvendjünk, hogy nem a pincébe, vagy nem ásta el…
De térjünk vissza a vegánokhoz…
A népi bölcsesség szerint „pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni”, és nincsen semmi okunk kételkedni ebben, még akkor sem, ha soha életünkben nem akartunk dudások lenni, így nem tudunk mit kezdeni azzal a kitétellel sem, miszerint „ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”, s még akkor is így van ez, ha őfelsége a nép talán nem éppen és szó szerint a dudásra, mint zenészre gondol itten; arról nem is beszélve, hogy Rezeda Kázmér a Várszínházban hallotta ezt a bölcsességet először, valamikor a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, erre már nem emlékezett pontosan, de az biztos, hogy a legendás Csíksomlyói passió előadáson, melyet Kerényi Imre rendezett, Jézust Ivánka Csaba, a főördögöt Ferenczi Csongor játszta, az alsóbb beosztású ördögök között pedig ott volt még Funtek Frigyes is, s ezek az alacsonyabb beosztású ördögök mondókája volt ez, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”, s aztán még azt is hozzátették, miszerint „megy az ördög pokol felé, leng a töke ezer felé, bíró pandúr, lakatos, tiéd lesz a láda fos!”, s ezt is megjegyezte egy életre Rezeda Kázmér, miképpen Csíksomlyó nevét is, s akkor már Erdélyt is, s még ezt a népdalt hozzá:
Harangoznak vecsernyére,
Gyere pajtás, az erdőbe!
Menjünk ki új út végibe,
Romlásnak a tetejibe.
Testem romlott a bokorba,
Vérem kiömlött a porba,
A madarak pásztoroltak,
Énekszóval virrasztottak.
Nyisd ki apám a kapudat,
Halva hozzák a fiadat,
Sirass anyám, ne bízd másra,
Mert most siratsz utoljára.
Sirassatok meg, leányok,
Úgyis tudom, hogy sajnáltok.
Mert így is lehetett, akkor is lehetett szépen és normálisan élni…
Viszont senki, de az égvilágon senki nem beszélt arról, hogy majd eljön az idő, és vegánok fognak jönni vacsorára.
Erről nem volt szó a Csíksomlyi passióban, de még az Isteni színjátékban sem, pedig ott elég pontosan és a szemtanú szavahihetőségével volt felvázolva a pokol, például a tivornyák hőseinek köre, imigyen:
„Immár a hűs, harmadik körben állok, hol súlyos, átkos zápor zúg örökre, egyformán ejtvén örökös szabályok. Vaskos jég, piszkos víz és hó pörög le a sötét légen át és sohse fárad s mindent rohaszt, ahol leér a rögre. Cerberusz, egy kegyetlen, cifra állat ugat három fejével kutyamódra a népre, amely nyakig vízben áll ott. Szeme vörös, sötét szakálla ronda, két körmös kéz nőtt rengeteg hasából, karmolja a lelkeket, falja, bontja.”
Na ugye. Ám ha Dante komolyan vette volna feladatát, ezután megírta volna azt is, a pokol azon körét, ahol azok vezekelnek, akikhez vegánok jöttek vacsorára.
Rezeda Kázmérhoz nemrégiben egy ilyen pár jött vendégeskedni.
Kedves, nagyszerű, aranyos emberek, dalból van a lelkük, s amúgy az elmebaj egy enyhébb formájában szenvednek, vagyis vegetáriánusok. De most éppen valami egy hónapos külön kúra keretében vegánok lettek, átmenetileg.
Na most ilyesmit is lehet csinálni, persze, mindent szabad, de egy jó tanács: ameddig vegán vagy, ne menj vendégségbe.
De ők jöttek.
Tünékeny Marica, aki egy szépséges hölgy, s olyan, mintha egy operettből lépett volna elő.
S vele tartott férjeura, Klein-Schneider Gábriel, aki viszont, asszonyával ellentétben, mintha a Derrick sorozatból lépett volna elő.
Ők jöttek, ketten jöttek, két vegán.
Rezeda Kázmér pedig napokon át téblábolt a lakásban, s próbálta kitalálni, mit főzzön vacsorára.
– Egy étel felötlik, mit sem ér, eldobom…
Mert ugye, a vegán az elmebaj súlyosabb formája, és ezért nem eszik se tejterméket, se tojást, se semmit.
– Tépek nekik egy kis füvet… – gondolta Rezeda Kázmér, de megijedt, hátha a fű is egészségtelen. Így aztán, végül, négynapi megfeszített töprengés után a következő menüt állította össze:
Előételnek avokádókrémet készített, az avokádót összetörte villával, apróra vágott újhagymát adott hozzá, sót, borsot, egy fél lime levét és szintúgy apróra vágott friss citromfüvet.
Főételnek a Rezeda-féle tökhajócskák készültek, ám vegánéknak úgy, hogy a kivájt tökhajócska belsejébe csak vegyes gombák szálltak be, borsozva, sózva, csepp olívával nyakon öntve, s így hajóztak el a sütőben, kétszáz Celsiusban, „jajdefinom!” országba.
És készített Rezeda Kázmér desszertet is, mert négy nap töprengés után úgy döntött, most már sportot csinál a dologból.
