Fájt Rezeda Kázmérnak, ezért borogatta. Aztán rájött, hogy sörögetni sokkal jobb lenne. Így elkezdett sörögetni, és tényleg jobb lett.
S közben ősz volt. Mert ősz lett. Abban pedig az a jó, hogy mindig ugyanolyan.
Szerette Rezeda Kázmér az őszt. De még az ősznél is jobban szerette az ugyanolyant. Az ugyanolyanságot. Amikor a világ elkezd mániákusan másmilyen lenni, amikor unalmában és rettenetes kielégületlenségében, feleslegességében azt hiszi, csak a másmilyenség a jó és a szép, akkor a maradék jó és normális emberek feltétlenül ragaszkodnak az ugyanolyansághoz. Hát ezért.
Ősz volt.
Rezeda Kázmér minden szép, őszi napon felült egy sárga falevélre, és lehullott vele a földre. A hullás éppen annyi ideig tartott, hogy nyugodtan végig lehetett gondolni fontos dolgokat. Ez a jó a hullásban. Kivéve persze, ha a világ, egy kultúra, egy civilizáció hullik, mert akkor nincsen idő semmire, csak a másmilyenségre. De ősszel ráülni egy szép, sárga falevélre, és lehullani vele a földre, az maga az idő teljessége.
Óh, múlni már, / Ősz! hullni már / Eresszél! / Mint holt avart, / Mit felkavart / A rossz szél…
(Tóth Árpád fordítása)
Verlaine is tudta ezt.
Hullott Kázmér a sárga levéllel, s volt ideje mindenre. Gyerekkori pillanatképekre, azokra, amelyekről már akkor tudta, hogy megmaradnak örökre. S ez, lássuk be, nagy bölcsesség, főleg egy gyerektől. S most persze sorolni kellene azokat a pillanatképeket, de minek? Arról nem is beszélve, hogy Kázmér sorolta már, máskor, máshol éppen eleget.
Aztán volt idő régi szerelmekre, régi szerelmek pillanatképeire – de Kázmér azokról is mesélt már éppen eleget.
Volt még idő régi, nagy hitek és meggyőződések, a nyomukban járó nagy csalódások és kiábrándulások pillanatképeire, mert ezek kéz a kézben járnak, s nagy szerencse, ha végül nem marad más, csak az Isten, egy asszony s néhány gyerek.
Rezeda Kázmér a kevés szerencsés közé tartozott.