Rezeda Kázmér őszi hullása

Azzal kezdődött, hogy Kázmér vásárolt hat darab körtét.

Körtekínálat egy szegedi piacon. Képünk illusztráció. Fotó: Délmagyarország/ Frank Yvette

Fájt Rezeda Kázmérnak, ezért borogatta. Aztán rájött, hogy sörögetni sokkal jobb lenne. Így elkezdett sörögetni, és tényleg jobb lett.

S közben ősz volt. Mert ősz lett. Abban pedig az a jó, hogy mindig ugyanolyan.

Szerette Rezeda Kázmér az őszt. De még az ősznél is jobban szerette az ugyanolyant. Az ugyanolyanságot. Amikor a világ elkezd mániákusan másmilyen lenni, amikor unalmában és rettenetes kielégületlenségében, feleslegességében azt hiszi, csak a másmilyenség a jó és a szép, akkor a maradék jó és normális emberek feltétlenül ragaszkodnak az ugyanolyansághoz. Hát ezért.

Ősz volt.

Rezeda Kázmér minden szép, őszi napon felült egy sárga falevélre, és lehullott vele a földre. A hullás éppen annyi ideig tartott, hogy nyugodtan végig lehetett gondolni fontos dolgokat.  Ez a jó a hullásban. Kivéve persze, ha a világ, egy kultúra, egy civilizáció hullik, mert akkor nincsen idő semmire, csak a másmilyenségre. De ősszel ráülni egy szép, sárga falevélre, és lehullani vele a földre, az maga az idő teljessége. 

Óh, múlni már, / Ősz! hullni már / Eresszél! / Mint holt avart, / Mit felkavart / A rossz szél… 

(Tóth Árpád fordítása) 

Verlaine is tudta ezt.

Hullott Kázmér a sárga levéllel, s volt ideje mindenre. Gyerekkori pillanatképekre, azokra, amelyekről már akkor tudta, hogy megmaradnak örökre. S ez, lássuk be, nagy bölcsesség, főleg egy gyerektől. S most persze sorolni kellene azokat a pillanatképeket, de minek? Arról nem is beszélve, hogy Kázmér sorolta már, máskor, máshol éppen eleget.

Aztán volt idő régi szerelmekre, régi szerelmek pillanatképeire – de Kázmér azokról is mesélt már éppen eleget.

Volt még idő régi, nagy hitek és meggyőződések, a nyomukban járó nagy csalódások és kiábrándulások pillanatképeire, mert ezek kéz a kézben járnak, s nagy szerencse, ha végül nem marad más, csak az Isten, egy asszony s néhány gyerek.

Rezeda Kázmér a kevés szerencsés közé tartozott.

Pedig még nem is fogalmazta meg magának a legnagyobb szerencsét, nevezetesen hogy akinek van Istene, az tudja és helyesli a hierarchiát, tudja, hogy van magasabb rendű, fontosabb, nagyszerűbb és hatalmasabb, mint a saját, szánalmas kis egó, s aki ezt tudja és elfogadja, az elkerüli, hogy unalmában és rettenetes kielégületlenségében, feleslegességében azt higgye, csak a másmilyenség a jó és a szép, így aztán ne legyen soha egy percnyi, egy kortynyi nyugalma sem, és fogalma se legyen arról, mi is az öröm.

„Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával / Elandalítni azt a szózatot, / Mely a kebelnek mélyét felveri / S jobb cél felé hiába ösztönöz. / Kielégítést, úgyebár, nem érzesz, / Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör, / S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg: / Hiába mind, a régi istenekben / Nincs már hited, kövekké dermedeztek.” 

(Madách Imre: Az ember tragédiája). 

Nézz csak körül, és láss szellemszemekkel: ilyen lett ismét az élet. Ezáltal pedig a többség be van zárva a pillanatba, és soha életében egyetlenegyszer se tud hullani egy sárga levél hátán, legalább egyetlenegy ugyanolyan őszön.

Nem emlékszem, mondtam-e már: Rezeda Kázmér a kevés szerencsés közé tartozott.

Így aztán szép őszökön, sárga levél hátán hullva volt ideje a fájdalmat borogatni, aztán sörögetni, közben meg kigondolni, mit főzzön aznap. Fontos az ilyesmi, s az idő múlásával egyre fontosabb.

Mondják, sok minden emelte ki az embert az állatvilágból – már ha kiemelte, ugye, mert egy jobban sikerült esti tévéhíradó után ez korántsem tűnik befejezett ténynek –, két lábra állás, munka meg miegyéb, de egy Kázmérnál okosabb és bölcsebb ember – talán az egyik fia – azt mondta egyszer, a főzés biztosan ott van az állatvilágból kiemelkedést előidéző aktusok között.

Szerényi Gábor rajza

És tényleg.

Mert mégis csak képzeljünk magunk elé egy kötényes, kuktasapkás varacskos disznót, amint azon töpreng, mit is főzzön aznap. Vagy egy szorgos tigrismamát, aki zöldfűszereket gyűjtöget harmatos hajnalon az aznapi becsinálthoz.

Na, ugye.

Szóval kitalálni, megálmodni, megfőzni – ez az egyik emberhez méltó gond. S valamiért szép őszökön különösen azzá válik. Nem mondom, harsogó és harsány nyáridőben is fontos a főzés, de akkor valahogy olyan felületes. Néma télvíz idején pedig inkább muszáj. Mosolygós tavaszon meg felelőtlen, kísérletezgető, kamaszos.

Szép őszön felelősségteljes. És mégis szeszélyes, kiszámíthatatlan. Vagyis igazi művészet.

Rezeda Kázmér ezen a szép őszön elkezdte felfedezni a kamadót, de még nem érezte magát késznek, hogy beszámoljon róla. Mert komolyabb, nehezebb dolog a kamado annál, mint hogy mit sem tudva a lényegről s a tényekről, kiálljunk okoskodni és nagyokat mondani, mint napjaink politikusnak állt nyomorultja. Viszont megszült a szép ősz néhány csodát – például a sült körtét.

– Tudom én jól, nem az én találmányom – morfondírozott Rezeda Kázmér –, de ezen a szép őszön készítettem el először. Ráadásul szépséges feleségem hívta fel rá a figyelmemet, és mégis, bátran ki merem jelenteni, saját gyermekemnek érzem.

Azzal kezdődött, hogy Kázmér vásárolt hat darab körtét. Tudom, tudom, szinte hihetetlen és felfoghatatlan, hogy így kezdődött az első sült körte története, de higgyék el: így kezdődött. Aztán a körték hazakerültek, megpihentek a konyhapulton, a konyhapult lett az ő Szent Mihály-lovuk.

S akkor Kázmér elolvasta még egyszer, amit az asszony mutatott neki, aztán munkához látott. A munkához látás morfondírozással kezdődött, s Kázmér – mint tudjuk – rajongott a morfondírért, s nagyon szeretett játszani rajta, de ez most egy nehéz, tépelődő, kényelmetlen morfondír volt.

Ugyanis nem volt otthon.

És igen, ezen a ponton kellene megnevezni, mi nem volt otthon. De Kázmér még megnevezni sem tudta azt a szerkezetet, amellyel ki lehet vágni a körte vagy az alma magházát úgy, hogy a gyümölcs közben egyben marad.

Na, hát az nem volt otthon.

A recept pedig azzal kezdődött, hogy vágd ki a körte közepét úgy, hogy a körte maradjon egyben.

Nos, többek között azért remek dolog a szép őszökön főzés, mert a főző az ilyen nehéz pillanatokban is képes felelős döntést hozni. Így tett Rezeda Kázmér is, és egy határozott mozdulattal kettévágta a körtéit, amely művelet befejezésekor tizenkét darab, vagyis egy tucatnyi fél körte állt rendelkezésére. (Ezen a ponton szeretném felhívni a figyelmet Rezeda Kázmér fantasztikus és mindeddig titkolt matematikai zsenijére is, mellyel szinte azonnal ki tudta számolni, hogy hat egész körtéből tizenkét fél körte lesz. Hej, ha annak idején drága Zsuzsa néni felismerte volna Kázmér ez irányú képességeit a gimnáziumban, mennyivel könnyebb éveket tölthettek volna el ők ketten…)

Ott állt Kázmér a tizenkét fél körte felett, mint győztes hadvezér, mint Napóleon Austerlitznél, s innen már olajozottan ment minden.

Kivájta Kázmér a fél körtékből a magházat, s a helyükre egy-egy darab fetasajtot tett, amelyre kevés friss borsot tekert, s még egy-két apró darabka chilit, majd az így előkészített körtemenyasszonyt felöltöztette, méghozzá úgy, hogy körbetekerte egy dalmát sonkával. Amikor elkészült a tizenkét darab körtemenyasszony, tepsibe rakosgatta őket, mindegyik kapott parfümként a nyakába egy kanálnyi olívaolajat, s a kétszáz Celsius-fokra előmelegített sütőbe ugrottak bálozni úgy húsz percecskére.

S ez lett a vacsora.

Ők ketten, Rezeda Kázmér és szépséges asszonya lassan, komótosan, mosolyok közepette úgy megették, mintha ott sem lett volna, de Kázmér tudta már, hogy lehet ez még jobb is.

Mert a feta például nem adja meg magát a hőkezelésnek, nem olvad, nem folyik, inkább kiszárad kissé, ezért legközelebb valamilyen camembertfélével fog próbálkozni a mester. S a dalmát vagy bármilyen kiváló sonka helyett megfelelőbbnek mutatkozik ruhának egy-egy szelet bacon.

Minden más maradhat.

S az ősz is maradhatna még egy darabig. Ilyen szépen, ilyen csendesen, ilyen pompás-sárgán, hogy lehessen hullani, lehessen főzni, lehessen élni, mindenféle felesleges skrupulus nélkül.

Mert ezt szerette Kázmér, egyre jobban, ahogy múlt az idő.
Borítókép: Körtekínálat egy szegedi piacon. Képünk illusztráció. (Fotó: Délmagyarország/ Frank Yvette)