Precíz megfigyelések a történetek mögött – Száz éve született Tóth Béla, „az utolsó népi író”

Műveit szociografikus pontosság és tűéles kritikai látásmód, valamint egyéni – zamatos, vidékies, ugyanakkor nagy műveltségről is árulkodó – nyelvi megformáltság jellemzi.

Forrás: Képernyőkép – YouTube

Könyvtárigazgatói éveiben készült egyik interjújában nyilatkozta munkamódszeréről a következőket Horváth Dezső újságírónak. „Reggel az első villamossal be tudok jönni, nyolcig énhozzám nem szól senki. Nyolckor elkezdődik a másik munka, de nem is baj. Száz dolog van délig, értekezletek, posta, ügyek elindítása, számontartása. Elvileg elmegyek utána ebédelni, de nem mindig sikerül, aztán már csöndesebb a nap. Este nyolcig-tízig megint dolgozhatok, vasárnap meg addig, amíg a szemem be nem dagad. Nem lehet napi nyolc órában írni. Hat-nyolc gépelt oldalt ha meg tudok írni, az már óriási munka. Ha azt mondaná az állam bácsi, ülj le, és csak írj, azt mondanám, nem nekem való. Kell az a mozgás nekem, ami a könyvtárral jár. Ennyi nem, de valami mindig kell.”

Tóth Béla kétszer is megkapta a József Attila-díjat (1970, 1986), s Szeged közgyűlése megszavazata számára a város Pro Urbe-díját (1995). Könyvei a hatvanas évektől sorra jelentek meg. Írt meséket, történelmi regényeket, önéletrajzi szövegeket és aktuális társadalmi problémákat boncolgató riportokat és novellákat. 

Mi, janicsárok (1969) című munkájában nemzedékének és társadalmi osztályának – a paraszti sorból kiemelkedő értelmiségi réteg – sorsfordító élményeit osztotta meg az olvasókkal. Ezt a réteget, többek között Tóth Bélát is, az 1940-es–1950-es évekből egyfajta „köztes lét” jellemezte. Az 1945 után a szegényparaszti, illetve kisparaszti világot elhagyó alkotó értelmiségiek a családjuk régi, több évszázados életformáját már nem élhették, a „bennszülött” értelmiségi létet pedig – első generációs entellektüelekként még – nem érez(het)ték sajátjuknak, s emiatt az utóbbi világban nem is mozogtak otthonosan. Műveit szociografikus pontosság és tűéles kritikai látásmód, valamint egyéni – zamatos, vidékies, ugyanakkor nagy műveltségről is árulkodó – nyelvi megformáltság jellemzi. A dél-alföldi népéletet megörökítő, s a Szeged történetének egyes korszakait szépprózai eszközökkel, történet- és egyéniségcentrikusan bemutató prózai szövegeinek azonban komoly kor- és értelmezéstörténeti jelentősége és forrásértéke van.

A Szegedi regélő (1999), a Teremtő Joó Istvánék emlékező könyve (2000), az Olaszok a szegedi várban (2000), a Tudósítások a török kori Szegedről (2003), a kétkötetes Szeged vidámítása (2004) és a Tiszajárás (2006) mellett fontos alkotása az Iratos dombon (1988) című emlékezése, amelynek lapjain gyermekkorának alföldi szegényparaszti világát írja le hagyományos szépírói eszközökkel, tűpontos megfigyelőkészséggel és szociografikus hitelességgel. 

Ezt a művét évtizedekkel ezelőtt, még egyetemista koromban olvastam, s segített megérteni nekem a népi mozgalom és a népi irodalom törekvéseit, s megismerni a két világháború közötti Magyarország paraszti társadalmának – pontosabban: társadalmainak – világát.

Polner Zoltán költő, újságíró, néprajzkutató egykorú méltatásában az Iratos dombont „rendhagyó könyvnek” nevezte: „Rendhagyó, mert nem sorolható sem a szociográfiák tárgyszerű világába, sem a vallomásos önéletrajzok sorába. Nem a műfaji meghatározás, besorolás a fontos, hanem az a bensőséges hangvétel, ahogy Tóth Béla az egykori szegénységről, az egykori szegényekről ír, ahogy pártjukat fogja, ahogy fölvázolja alakjuk mögött a történelmet. Újszerűségéhez nem fér kétség, még akkor sem, ha engem történetesen Illyés Gyula Puszták népe nagy ívű leírására emlékeztet. Az tudományos pontosságával, tárgyilagosságával bilincsel le, ez emberi melegségével és azzal az anekdotázó hévvel, amelyet úgy csodálok Tömörkénynél. Átszőve minden sora olyan nyelvi fordulatokkal, amelyek egyfelől a népi kultúra, sajátja, másrészt írói lelemény. […] Tóth Béla írói stílusa. A maga egyszerűségében pazar írói technika, úgy is mondhatnám, egyedülálló az élő magyar irodalomban. Szívszorító kötet az Iratos dombon. Emlékmű szavakból, nyíltságból, humanizmusból, és nem utolsósorban szeretetből.”