A népi irodalom a huszadik századi magyar irodalomtörténet egyik fontos jelensége, amely sajátos módon átnyúlt a huszonegyedik századba is. Néhány évvel ezelőtt Péter László (1926–2019) irodalomtörténész professzor – a magyar népiség egyik nagy kutatója, aki emellett József Attila, Juhász Gyula, Móra Ferenc, Tömörkény István és Radnóti Miklós munkásságának, valamint a szegedi művelődéstörténeti hagyományrétegeknek is alapos ismerője volt – Molnár György (1928–2010) halála kapcsán írott nekrológjában állapította meg róla, hogy ő volt az utolsó népi író. Bár Molnár György novellái, falusi és tanyai tematikájú novellái, önéletrajzi írásai, s főleg Rác utcai vasárnapok (1984) című kisregénye – amely a magyar–szerb határ melletti, Szegedhez közeli Tiszasziget lakóinak világát mutatja be – ugyan értékes és hiteles szövegek, szerzőjük azonban az irodalmi kánonba mégsem kerülhetett be. (Érdekesség, hogy a 1980-as években lapunk tárcarovatának rendszeres szerzője volt.) Az idei év tavaszán pedig Ficsku Páltól (Gyulai Csaba, 1967–2024) szintén mint az utolsó népi írótól búcsúzott Mesés Péter műfordító, szerkesztő.
Meglehetősen nehéz meghatározni azt, hogy ki tekinthető népi írónak, hiszen a származás és a témaválasztás önmagában erre nem adhat választ.
Talán inkább a népben, nemzetben, hazában való gondolkodás, s főleg a magyarság (mint nyelvi, etnikai és kulturális közösség) egyes történeti korszakainak, valamint a magyar társadalom egyes rétegeinek a sorskérdései iránti fogékonyság a fő jellemzőjük a népi íróknak. A történelmi-társadalmi folyamatok hiteles és leíró jellegű megörökítése, a szociográfia szintén meghatározta huszadik századi irodalomtörténetünket.
Egy évszázada látta meg a napvilágot a népi gyökerű, paraszti származású, Békés vármegyei születésű Tóth Béla (Dombiratos, 1924. december 21. – Szeged, 2013. január 25.) író, aki falusi gyerekként, asztalosinasként lépett az 1940-es–1950-es évek világában az értelmiségivé válás útjára, s lett előbb népi kollégista, később pedig a szegedi egyetem magyar–orosz szakos hallgatója, majd – diplomájának megszerzése után néhány évig – munkatársa. Hosszú ideig volt a Tisza-parti város Somogyi Károly esztergomi kanonokról, a bibliotéka anyagának megalapozójáról elnevezett könyvtárának tudományos munkatársa, a helytörténeti gyűjtemény szorgalmas őrzője és rendezgetője. Egy ideig, a nyolcvanas évek második felében a Tiszatáj című folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke volt, illetve sokáig a Magyar Írók Szövetsége dél-magyarországi csoportjának vezetője, majd a civil szervezetként megalakult Szegedi Írók Társasága alapító elnöke. Csaknem két évtizedig dolgozott a szegedi Somogyi Károly Megyei és Városi Könyvtár igazgatójaként. Nevéhez fűződik a Dóm téri könyvtárépület kivitelezésének és használatba vételének az időszaka.