Arra kérem a nagyhatalmakat, hogy fogjanak össze a Biztonsági Tanács egységéért és biztosítsák a hatékony elrettentést a puccsok járványával szemben – fogalmazott még 2021 őszén Antonio Guterres. Az ENSZ főtitkára akkor a szudáni miniszterelnök, Abdalla Hamdok elleni államcsíny miatt szólalt fel, amely rövid időn belül nem az első sikeres katonai hatalomátvétel volt a térségben – Mali és Guinea után.
A tendencia azóta sem lassult, sőt. Legutóbb július végén a nyugat-afrikai Nigerben hajtott végre sikeres puccsot a hadsereg, elmozdítva ezzel hatalmából a demokratikusan megválasztott Mohamed Bazoum elnököt. A nemzetközi sajtó rögtön arról kezdett cikkezni, hogy Afrikában – különös tekintettel Nyugat-Afrikára, a Száhel-övezetre – a puccsok virágkorukat élik. Való igaz, az elmúlt bő három év eseményei ténylegesen azt mutatják, hogy a térség ismét méltó lehet a „puccsövezet” névre.
A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években rendszeresek voltak az államcsínyek, a katonai diktatúrák a régióban. Eddig úgy tűnt, hogy ettől az átoktól sikerül megszabadulniuk, azonban az elmúlt három évben a demokratizációs folyamat a visszájára fordult
– magyarázza Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet igazgatója és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója.
A puccskísérletek és sikeres államcsínyek száma a 2020 előtti két évtizedben valamelyest csökkent ahhoz képest, amely az 1960-as, 1970-es években jellemző volt a kontinensre. Ekkoriban minden ötvenötödik napon, Afrika országainak kilencven százalékában történt egy hatalomátvételi kísérlet.
Az államcsínyek kutatásával foglalkozó Jonathan Powell és Clayton Thyne amerikai szakértők adatai szerint 2011–2021 között évente átlagosan kevesebb mint egy sikeres puccs történt a fekete kontinensen.
Ehhez képest az elmúlt három évben Guineában, Maliban és Burkina Fasóban is láttunk katonai hatalomátvételt, utóbbi két ország esetében fejenként kettőt is. Ezekhez csatlakozott most Niger. A hatvanas évektől számítva egyébként több mint kétszáz puccskísérletet hajtottak végre Afrikában, a legtöbbet, tizenhetet, Szudánban.
Joggal merül fel a kérdés: mi változott most, miért lettek egyre gyakoribbak az államcsínyek? A sok ezer, szerteágazó, országonként változó ok mellett jónéhány hasonlóság is megfigyelhető. A jelenséget elemző szakértők szerint az első ilyen – ahogyan ezt Marsai Viktor is említi – a demokratizációs folyamat kudarca, illetve részkudarca.
Egy lépés előre, kettő hátra
A hidegháború után neoliberális, demokratikus programot indítottak el Afrikában. Ez azt ígérte, hogy megszabadítja a kontinenst a tekintélyelvűségtől és a katonai diktatúráktól, a politikai pluralizmus és a jogállamiság javára – írja elemzésében a The Conversation amerikai hírportál. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben jelentős fejlődés ment végbe a kontinens országaiban e tekintetben, ugyanakkor ezek mellett számos visszalépés is felfedezhető. Muhammad Dan Suleiman nyugat-afrikai folyamatokra szakosodott politikai elemző úgy véli,
hogy az afrikai demokrácia, demokratizációs folyamat az „egy lépés előre, kettő hátra” iránykereséssel jellemezhető legpontosabban.
Hogy mit ért ezalatt? Kiépültek ugyan a demokratikus intézmények, azonban azokat átszőtte és velejükig hatolt a korrupció. Megjelentek a politikai pártok, ugyanakkor elterjedtté vált az etnikai alapon történő szavazás és az erőszakon alapuló politizálás. Választásokat ugyan tartanak, de hiányoznak a hiteles tájékoztatást nyújtó intézmények, médiumok, a jogállamiság, az aktív részvétel vagy éppen az igazságszolgáltatás függetlensége. Egy 2012-ben tizenhat afrikai ország részvételével készült felmérés szerint a választók többsége nem azért szavaz egy bizonyos politikai pártra, mert egyetért programjával, hanem azért, mert attól tart: a szavazást követően a győztes vezetők megbüntetik őket, ha másra voksolnak. Egy másik felmérés arra is rávilágít, hogy az afrikaiak túlnyomó része nem elégedett a demokratizációs folyamat irányával és eredményeivel, valamint egyre kevésbé bíznak a demokratikus(nak mondott) intézményekben.
Más tanulmányok arra is rámutatnak, hogy a kezdeti demokratizációs folyamatot követően a hatalomba jutó politikusok gyakran különböző alkotmánymódosítások segítségével bebetonozzák hatalmukat, így az már sokkal inkább „továbböröklődik”, mintsem választások útján, a választópolgárok akarata alapján dől el. Erre az elmúlt évtizedben is számos példát láthattunk, többek közt például Csádban, Burundiban vagy Guineában.
Egyes szakértők szerint emellett a puccsok gyakorisága szorosan összefügg egy-egy ország gazdasági teljesítményével is.
A szegényebb országok, amelyek demokráciája kevésbé stabil, történelmileg hajlamosabbak az államcsínyekre. A 2021-es Fragile State Indexen – amely az egyes államok „törékenységét” méri különböző politikai, társadalmi és gazdasági mutatók alapján – az első húsz állam közül tizenöt Afrikában található, közülük tizenkettőben – többek közt Szomáliában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Csádban, vagy Szudánban – hajtottak már végre legalább egy sikeres puccsot történelmük során. Ezzel szemben a gazdagabb, erősebb intézményi rendszerrel rendelkező afrikai országokban, például a Dél-afrikai Köztársaságban és Botswanában nem volt sikeres katonai hatalomátvétel. A rossz gazdasági teljesítménnyel és a demokratikus rendszer stabilitásának hiányával ugyanakkor még mindig nem lehet száz százalékban magyarázni azt, hogy miért éppen ebben a térségben válnak újból egyre gyakoribbá az államcsínyek.
A nigeri puccs paradoxona, hogy az ország egyébként regionális viszonylatban komoly gazdasági növekedést produkált az elmúlt években a koronavírus-járvány és az élelmezésbiztonsági válság ellenére is
– mutat rá Marsai Viktor. – Niger esetében inkább beszélhetünk palotaforradalomról, az eliten belüli hatalmi harcról, szemben például Malival vagy Burkina Fasóval, ahol sokkal mélyebb strukturális problémák vezettek a többszöri hatalomátvételhez.
Idegen érdekek ütközőzónája
Malinak kulcsszerepe van a térségben zajló eseményekben, hiszen az országban 2013 óta szélsőséges dzsihadista felkelés tombol, amely kapott egy nagyon erős etnikai színezetet is, a biztonsági helyzet pedig az évek alatt egyre csak romlott. Ezt követően döntött úgy a hadsereg 2020-ban, hogy átveszi a hatalmat, hiszen ki más tudna javítani a biztonságon, mint ők. A probléma ezzel csak az volt, hogy ugyanez a hadsereg az előző hét évben sem tudott gátat szabni a szélsőségesek térnyerésének. Szinte ugyanez a helyzet Burkina Fasóban is, ahol a hadsereg hatalomátvételével csak romlottak a körülmények.
Az olyan nemzetközi folyamatok, mint a koronavírus-járvány miatti lezárások, a szállítási láncok megszakadása és a jelenleg az ukrajnai háború miatt veszélybe kerülő élelmezésbiztonság mind-mind közrejátszanak az alapvetően instabil kormányok hatalmának további csökkenésében. Ezek ugyanakkor közvetetten fejtik ki hatásukat. Ezzel szemben az Afrikában az elmúlt évtizedben Kína megjelenésével hárompólusúvá – Peking mellett Washington és Moszkva – váló nagyhatalmi versengésnek sokkal közvetlenebb és jelentősebb hatása van a vezetők cseréjére, mint az elsőre szembetűnő lenne.
Elég csak például arra gondolnunk, hogy a mostani nigeri államcsínyt követően a hatalmat átvevő katonai junta állítólag már segítséget is kért a hírhedt orosz zsoldoshadseregtől, a Wagner-csoporttól.
Egyes jelentések szerint a puccsisták, akik 2020-ban elmozdították hatalmából Ibrahim Boubacar Keita mali elnököt, az államcsínyt megelőző időszakban katonai kiképzésen vettek részt Oroszországban. Moszkva neve ezt követően a második mali puccs nyomán is felmerült, ugyanakkor az akkori vezetőket elmozdító katonák – Assimi Goita tábornok és mások – amerikai kiképzésben is részesültek. Az Alpha Condé guineai elnök hatalmának véget vető 2021-es államcsínyt egyes elemezők szerint Washington szervezte meg annak érdekében, hogy visszaszorítsa az országban és a kontinensen egyre erősödő kínai befolyást. Erre utaló jeleknek tartják, hogy Condé leváltását követően el kezdett terjedni egy videófelvétel, amelyen amerikai katonák ünneplik a puccsisták sikerét, valamint a hatalomra törő tisztek az előző példákhoz hasonlóan az államcsínyt megelőzően közvetlenül amerikai kiképzésben részesültek.
Nem szabad megfeledkeznünk arról a nagyon intenzív orosz dezinfomációs kampányról sem, ami 2015–2016 óta zajlik a térségben. Ez nagyban rájátszik a Nyugat- és franciaellenességre és azokra a vélt vagy valós sérelmekre, melyek a gyarmatosítás – a Száhel-övezet legtöbb állama francia gyarmat volt – és az azt követő időszakban halmozódtak fel a térségben. Látni kell, hogy a nyugati hatalmak, elsősorban Franciaország folyamatosan veszít a befolyásából. Csád mellett gyakorlatilag Niger volt az utolsó bástyája a térségben, a mostani puccs pedig ezt a pozíciót is veszélyezteti
– mondja el Marsai Viktor.
De mit lehetne tenni a növekvő tendencia visszaszorítására? Elemzők többek közt abban látják a probléma egyik forrását, hogy a puccsot elkövetők általában semmilyen retorzióval nem szembesülnek, büntetlenül megússzák az államcsínyt. Ez pedig így nagyon jó üzlet. – Remek koncessziókat lehet eladni a Wagner-csoportnak vagy az orosz befektetőknek, míg a lakosság helyzete tovább romlik – magyarázza Marsai Viktor.
A helyzet elkerülése érdekében határozottabb fellépésre lenne szükség mind a nemzetközi közösség, mind a helyi regionális szervezetek, elsősorban a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) részéről. Ennek első jelei a nigeri puccs esetében már látszanak, az ECOWAS már a katonai intervenció lehetőségét is felvetette. Marsai Viktor szerint a jövőre tekintve fontos kérdés, hogy mit hajlandó tenni a nemzetközi közösség, illetve a térség regionális szervezete annak érdekében, hogy véget vessen a puccshullámnak Nyugat-Afrikában.
Borítókép: A tüntetők a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) által bevezetett szankciók ellen tiltakoztak és a francia haderő kivonását követelték az országból. A felirat jelentése: le az imperializmussal. A katonai hatalomátvételt július 26-án hajtották végre Nigerben (Fotó: MTI/EPA/Issifou Djibo)
