– Mióta tartja magát feministának? Volt esetleg valamilyen különös esemény, ami miatt közel érezte magához az ideológiát?

– Természetesen alakult ki bennem ez a fajta gondolkodásmód. Mindig is problémás gyerek voltam, aki rosszul viselte az igazságtalanságokat. Talán tízéves lehettem, amikor bementem az iskolaigazgatóhoz, hogy az osztályba járó fiúk viselkedése ellen ágáljak. A kora tinédzserkor az az időszak, amikor a lányok teste kezd megváltozni, elindul a nőiesedés, és a fiúk mellméret alapján készítettek listát, amit rendkívül szexistának találtam. Édesanyám művészeti oktatást tanult az egyetemen, ebből is doktorált, így folyamatosan tanított a csoportdinamikáról. Hogy kire érdemes figyelni, hogy ki képes felszólalni, és ha igazságtalanságot tapasztaltam, általában én lettem, aki beszélt. Az egyetemen női tudományokat hallgattam, illetve elkezdett érdekelni az újságírás, és végül a két szenvedélyem összekapcsolódott. Íróként és podcastkészítőként több mint tíz éve van szerencsém olyan kivételes nőkkel találkozni, akik ténylegesen tesznek kortársaikért, fellépnek a pornográfia ellen, vagy menedékházakat vezetnek, és nemcsak távolról, a katedráról szemlélik a világ eseményeit. Az újságírás, de a podcastkészítés talán még inkább arról szól, hogy az ember megismerje mások életét, gondolatait, ezáltal olyan konklúziókra jutva, ami magától biztos nem jutna eszébe, és ezt nagyon élvezem.
– Milyen előnyei vagy hátrányai vannak annak, hogy bevallottan feminista íróként dolgozik?
– Nem sok előnye van. A modern, harmadik generációs feminizmussal mindig is vitám volt, már a pályám kezdetén is. Mégis számos sajtóorgánumnál dolgoztam, mind az írott, mind a beszélt médiában. 2015-ben egy, a harmadik generációs feminizmust zászlójára tűző szervezet kampányt indított azért, hogy kirúgjanak az akkori munkahelyemről. Megdöbbentő volt látni, hogy Kanada-szerte ezrek csatlakoznak, és teljesen valótlan dolgokat állítanak rólam a közösségi médiában. Minderre nem reagálhattam, mert a munkáltatóm megtiltotta. Átnézték a cikkeimet, és sokáig nem találtak semmilyen gyűlöletbeszédre utaló megjegyzést. Végül az egyik írásom – amelyben a gendersemleges nyelvezet szükségtelenségéről, sőt bizonyos esetekben nőellenességéről írtam – vita tárgyát képezte, így kiléptem. Ez volt az első tapasztalatom az eltörlés kultúráját illetően, de később is volt, akik el akartak lehetetleníteni. Azóta ha a témáról beszélek, lépten-nyomon fenyegetésekkel találkozom, a nyilvános megszólalásokkor testőröknek kell kísérniük. Magyarországon szerencsére semmi hasonlót nem tapasztalok, bár ide az online randevúzásról szóló panelbeszélgetés miatt érkeztem.