Afganisztánt nem lehet meghódítani, de azért kitartóan próbálkoznak

Nem sok olyan könyv jelent meg a világon, amelynek kiadását követően a szerzőt több államfő, így az Egyesült Államok elnöke és Hamid Karzai afgán elnök is vendégül látta egy baráti eszmecserére az általa papírra vetett gondolatokról. Az 1989 óta Delhiben élő író, William Dalrymple a magyar fordításban A sah visszatér címen megjelent, eredetiben 2012-es keltezésű művével érte el mindezt: párhuzamokkal tarkított, tanulságos művet írt a britek 1839 és 1842 között vívott afganisztáni háborújáról.

Afganisztán Fotó: Oleg Nikishin

Tálibok veszik át a hatalmat a vidámparkokban is. Fotó: Getty Images

A továbbiakban a skót származású Dalrymple nem fukarkodik a történetekkel, hogy bemutassa a rövid, de keserves invázió során meghódított föld brit urainak viselkedését, és e témában citálja Josiah Harlannak, a Kelet-indiai Társaság megcsömörlött amerikai tisztjének a véleményét: „Én végignéztem, ahogyan az áhítatos magány e földjét megszentségtelenítették a betolakodó érzéketlen, idegen ripőkök, akik alantasak szokásaikban, szégyenletesen közönségesek ízlésükben; […] Nyers katonai erővel eltiporni egy egész nemzetet, amelynek minden egyes tagja kész életét áldozni a szabadságért, éppoly hívságos próbálkozás, mintha egy teljes népet akarnánk börtönbe vetni: minden ilyen kísérlet szükségképpen kérészéletű, kudarca ítélt, és csakis katasztrófával végződhet” – olvasható az amerikai tiszt példaértékűen pártatlan állásfoglalása a szövegben.

Dalrymple innentől kezdve már tétovázás nélkül karon ragadja és végigvezeti az olvasót a megszállók tudatlansága, szabadossága és arroganciája minden következményén. 

A hódítás okozta hiperinfláció, a törzseknek fizetett védelmi pénzek elmaradása, a kulturális és vallási különbözőségek miatt kitörő elemi erejű lázadáson, a brit hadvezetőség dermedt tétlenségén, majd pipogyaságán, és állandóan jelenlévő égbekiáltó ostobaságán, a naivitás és önáltatás diktálta, fejetlen és katasztrófába torkolló kabuli visszavonuláson, a hódító hadsereg és a velük menetelő civilek Via Dolorosáján, a kegyetlen mészárláson, végül a gyors, brutális megtorláson, amelynek ellenére a hadjárat végül a britek Afganisztánból történő teljes kivonulásával zárult. A brit hadsereg történetének egyik legnagyobb kudarcának számító kabuli visszavonulás érzékletes leírása kitér az éhen halt, megfagyott, a kannibalizmusnak áldozatul esett ezrek megrendítő sorsára éppúgy, mint a rabszolgaságba vetett bennszülött gyarmati katonákéra. 

A történtek összegzésére a szerző feleleveníti G. R. Gleig tiszteletes, a dzsalálábádi tábori lelkész szavait: 

Oktalanul, botormód kirobbantott háború volt ez, melyet különösképpen egyszerre hebehurgyán és habozva viseltünk, s amelyet temérdek szenvedés és veszteség árán zártunk le úgy, hogy sem annak a kormánynak nem vált dicsőségére, amely elrendelte, sem azoknak a katonáknak, akik megvívták. E háborúval nem jutottunk politikai vagy katonai előnyhöz, s amikor végül kiürítettük az országot, az egy vert sereg megfutamodására emlékeztetett 

– állapítja meg Dalrymple által idézett emlékirataiban a szintén skót származású lelkész.

A történelem ismétli önmagát?

Ami miatt azonban a könyv az Egyesült Államok és Afganisztán kormánya érdeklődését is kiváltotta, az nem a múlt bemutatása, hanem az éppen akkor már több mint tíz éve tartó NATO-beavatkozással adódó óhatatlan összevetés. 

A két megszállás között nem csupán felszínes, hanem lényegi párhuzamot vonhatunk. Új politikai bábjátékosok új ürügyekkel, új ideológiák alapján ugyanazokat a törzsi viszályokat kihasználva vívják 170 esztendő elteltével ugyanazokat a csatákat. […] A hódítók mindkét esetben azt hitték, hogy egyszerűen bevonulnak az országba, kikényszerítik a rendszerváltást, és egy-két év múltán diadalmasan távozhatnak. Ám ahogyan hajdan, napjainkban is egykettőre beszippantotta őket egy sokkalta kiterjedtebb konfliktus örvénye 

– summázta egyik zárógondolatként a szerző.

Ami pedig A sah visszatér megírása óta eltelt idő történéseit illeti, feltétlenül idekívánkozik Dalrymple profetikus jóslata, amely még 2012-re datálódik. 

A Nyugat negyedik afganisztáni háborúja is alighanem ugyanolyan kevés politikai nyereséggel zárul, mint az első három, s ráadásul hozzájuk hasonlóan egy megalázó vereséget követő szégyenletes visszavonulással végződik, aminek nyomán Afganisztán visszasüllyed a törzsi viszályok zűrzavarába, ugyanannak a kormányzatnak az uralma alá, amelynek megdöntésére a háborút eredendően megindították

 – vélte Dalrymple, s azóta tudjuk és látjuk, teljesen igaza volt, jól látta az események legvalószínűbb kimenetelét, amelynek megjóslására a történelem taníthatta meg őt. Aligha csodálható, hogy az ezen könyvéért és életművéért is számtalan elismeréssel díjazott tudósembernek a meglátásaira a politikusok is odafigyelnek, sőt személyesen akarnak vele elbeszélgetni.

A nagyhatalmi bábjátékosok világából aláereszkedve, a hétköznapi olvasó szintjén is csak a legnagyobb elismerés hangján méltathatjuk a könyvet, amely éppannyira informatív, mint amennyire szórakoztató. 

A számos illusztráció által még színesebbé tett, ízléses kivitelezéssel készült kötet talán egyetlen aprócska negatívuma a részletes térképek hiánya, ami sokszor nehezíti az események nyomon követését. Végezetül egy zárógondolat erejéig visszaadom a szót Dalrymple-nek, aki idézi a brit gyarmati háborúk hősének, George Lawrence-nek a Timesban megjelent ma is érvényes gondolatát, amely a könyv megírásának mottójaként is szolgálhatott. 

A kabuli visszavonulás katasztrófájának örök mementóként kell szolgálnia a jövő államférfiúi számára, hogy ne kövessék újra azokat az irányelvi baklövéseket, melyeket 1839–42-ben oly keservesen megsínylettünk

 – jelentette ki Lawrence, hogy aztán az általa levont tanulságból később semmit ne okuljon a nyugati civilizáció. Mi csak bízhatunk abban, hogy ezt a tanulságot még most sem késő megszívlelni a demokrácia exportjának gondolatát olyannyira szívesen képviselő nyugati világnak.

Borítókép: Afgán fiú (Fotó: Getty Images)