A fegyveres erőszak jogi tilalma és általános erkölcsi rosszallása a második világháború után kristályosodott ki a nemzetközi közösségben, ám a Földön sem a hidegháború alatt, sem 1990 óta nem sikerült eltüntetni az összecsapásokat. Reálpolitikai és ideológiai okok miatt nem teljesült az ENSZ létrehozásakor nagyratörő álomként élő „háború vége” eszméje, ugyanakkor a nemzetközi közösség elismeri, hogy az erőszakot korlátok közé kell(ene) szorítani, tehát szükség van jogi és erkölcsi természetű alapokra. Ennek megfelelően született meg a tiltott fegyverek és hadviselési módok jogát szabályozó hágai jog, illetve a tiltott célpontok és a nem harcoló civilek jogát érintő genfi jog. Többek között az Egyesült Nemzetek alapokmánya tiltja a támadó háborút, de az országok számára lehetővé teszi az önvédelem jogát. Az 1949-ben elfogadott négy genfi egyezmény előírja, hogy a civilekkel, a sebesültekkel és a foglyokkal humánusan kell bánni, tiltott a gyilkosság, a kínzás, a túszejtés és a megalázó, embertelen bánásmód, illetve kötelező ellátni az ellenérdekelt fél betegeit és sebesültjeit. A Nemzetközi Büntetőbíróság alapító dokumentuma szerint a civilek, a polgári települések és a humanitárius feladatot ellátók elleni szándékos támadások, a szexuális erőszak és a jogellenes kitoloncolás sem engedélyezett, az infrastruktúra megsemmisítése pedig csak ott elfogadható, ahol az katonailag szükséges. Léteznek még más, a nemzetközi jog, de nem minden ország által elfogadott egyezmények bizonyos vegyi vagy biológiai fegyverek tilalmáról is.
Ezen szabályok többsége nemcsak két állam konfliktusára, hanem a nem feltétlen államként létező entitásokra is vonatkozik, így a Hamász október 7-i támadása, amikor több ezer rakétát lőtt ki izraeli városokra, illetve több száz fegyverest küldött át a gázai határon, megölve 1400 embert és elrabolva kétszázat, háborús bűncselekménynek tekintendő.
A University College London jogi oktatója, Haim Abraham, illetve Jeanne Sulzer, az Amnesty International France Nemzetközi Igazságügyi Bizottságának ügyvédje szerint is egyértelműen háborús bűncselekményről van szó. Hoffmann Tamás nemzetközi jogász, a Corvinus Egyetem docense is egyetért, hozzátéve, hogy a népirtás vádja nem állja meg a helyét, mivel nem reális azt gondolni, hogy a Hamász támadása – annak minden nagysága és kegyetlensége ellenére – a zsidó nép kiirtását célozta volna.
Van-e jogos ellencsapás?
Rögtön felmerült a kérdés: milyen ellencsapásra van szükség? Van-e olyan megoldás, ami a jogi, hadászati és nemzetközi jogi szempontokat tekintve is kielégítő? Létezik a többé-kevésbé minden modern jogrendszerben alkalmazni kívánt szükségességi és arányossági mérce, ám hús-vér konfliktusok esetén a tapasztalat azt mutatja, hogy a jog sokadrangú kérdéssé változhat. Az igazságos háború, illetve ellencsapás elméleti alapja a középkori filozófiában Szent Ágostonhoz nyúlik vissza, ahol a keresztény szemlélő megvédi az áldozatot, ám a támadó iránt is könyörületességet tanúsít. A harc jogosságát Aquinói Szent Tamás dolgozta ki: alapvető kritérium a helyes indok, amely közel áll az isteni igazsághoz. A reformáció nyomán új szuverenitási alapokra helyezett nemzetközi jogi gondolkodás ma az embert tekinti igazodási pontnak, ahol a humanitárius jogban nem létezik a megtorlás gondolata. A második világháborúban még elfogadott volt, hogy ha az egyik hadviselő fél kivégzi a hadifoglyokat, akkor ezt a másik is megteheti, ám a genfi és a hágai szabályok ezt eltörölték.
Kérdés tehát, hogy Izrael ellencsapását mennyire fogadja el a nemzetközi közösség.
Az izraeli hadsereg szinte rögtön légicsapásokkal sújtotta a Hamász által uralt Gázát, blokkolta az élelmiszer-, víz-, üzemanyag- és áramszállítást, és felszólította az embereket, hogy hagyják el a sáv északi felét a szárazföldi invázió előtt. A gázai hatóságok több ezer halottról és sérültről beszélnek.
