Jövőre visszatérhetnek a mozikba a jó filmek

Manapság a hollywoodi filmkészítés egyet jelent a képregényeken alapuló szuperhősös fantáziákkal, amelyek dominanciája a streamingszolgáltatókhoz száműzött rengeteg tehetséges alkotót, például legnevesebb kritikusukat, Martin Scorsesét. Az első néhány Marvel-féle adaptáció még szórakoztató újdonságként hatott, de napjainkra egyre kevesebb a rajongója ezeknek a felnőtt meséknek. A legújabb produkció, a Marvelek már veszteséget hozott, ami remek hír, hiszen így talán jövőre visszatérhetnek a mozikba a jó filmek.

THE MARVELS 2023 de Nia DaCosta Iman Vellani Brie Larson. d'apres le personnage cree par Gene Colan & Roy Thomas based on the character created by Gene Colan & Roy Thomas COLLECTION CHRISTOPHEL © Walt Disney Studios Motion Pictures - Marvel Studios super heroine (Photo by Walt Disney Studios Motion Pictu / Collection ChristopheL via AFP) Fotó: Collection ChristopheL via AFP

Érzésem szerint innen indult a lejtmenet, legalábbis mintha ez lett volna a csúcs, ahonnan minden nyitottságom ellenére a maradék érdeklődésem is elveszett a folytatások iránt. Behozták a párhuzamos univerzumok tematikáját, hogy legyen még hova továbbszőni a történetet, nyújtani a rétestésztát. Mint azt a jobboldali kritikusaik is szóvá tették, újonnan bevezetett karaktereik korunk képmutató nagyvállalati kívánalmainak megfelelően kínosan sokfélék, a Marvelek például három nőről szól, akik közül kettő színes bőrű. És az időközben a Disney által felvásárolt Marvel a tévét és a streaminget is elárasztotta sorozatokkal. Már addig is kihívás volt megnézni az összes eredettörténetet és azok folytatásait ahhoz, hogy a néző értse a fejleményeket, de a sorozatok megjelenésével már a rajongók is arra panaszkodtak, hogy mintha házi feladat lenne kipipálni ezt a rengeteg tartalmat. Ma már nem csak mozifilmek, de mozifilmek és sorozatok épülnek egymásra: nem mintha ezek az egyszerű történetek ne lennének érthetők az előzmények ismerete nélkül, de mégis frusztráló, hogy azt érezzük, lemaradunk a bennfentes poénokról, csak mert nem néztük meg azt a rengeteg évadot. És persze pont erre megy ki a játék, a függőség kikényszerítése a lényeg: hogy meg kelljen nézni mindent, mert az mind bevétel. Míg a mozifilmekkel még hellyel-közzel lehetett tartani a lépést, a sorozatokkal már nehéz.

A mennyiség mellett a minőség is problémává vált. Ez persze nagyrészt szubjektív, egyéni ízlés kérdése, de úgy vélem, ahogy a Marvelnél elkényelmesedtek a gigantikus sikereket látva, egyre kevésbé teszik bele a kemény munkát az újabb filmekbe. A Vasember idején még bizonyítani kellett, Hollywood összes dramaturgiai tudására szükség volt, de azóta a képregényekből szalajtott szuperhősök meghódították a fősodort, mára egyet jelentenek a hollywoodi filmművészettel, nem kellett többé kompenzálni azt, hogy alapvetően felnőttmesekönyveket visznek filmre. És míg az eredettörténetek alkalmával a nézőnek csak egy-egy különleges karaktert kellett megszoknia, addig a szuperhősök szép lassan benépesítették a saját világukat, és a legújabb Marvel-filmek már tobzódnak a képregényekből származó mitológia irreális fantazmagóriáiban. Ami a képregényeket illeti, ezt a műfajt sokáig egyöntetűen alábecsülték, ma a popkultúra rajongói pedig a ló másik oldalára átesve már egy miriád klasszikust felvonultató ágazatról beszélnek, miközben azért a legtöbb képregény nélkül nyugodtan lehet teljes életet élni. Megkockáztatom, nem véletlen talán, hogy a minden idők legjobb képregényének okkal tartott Watchmen igazából azért jelentős, mert szembemegy a műfaj minden amerikai ostobaságával. (Ebben a kiábrándult, mítoszromboló történetben a Bosszúállók-szerű, héroszokból álló gárda tagjai különféle komplexusokkal terhelt, gyarló emberek, Alan Moore pedig komolyan eljátszadozott a gondolattal, hogyan reagálna a világ például egy Superman-szerű félisten felbukkanására.) Persze a képregény vizuálisan izgalmas, és olcsósága miatt nagy alkotói szabadságot garantáló műfaja valóban remek történeteknek adhatna teret – éppúgy, mint a hollywoodi filmkészítés –, csak épp valahogy mégis ritkán látjuk ezeket a remek történeteket.

Végjáték?

A Marvel hanyatlása tény: újságírók elemzik a jelenséget, a stúdiónál pedig nemrégiben igazi válságtanácskozást tartottak, részben azért is, mert erőszakkal és zaklatással vádolták üdvöskéjüket, Jonathan Majorst (akit azóta elítéltek, és így a MCU-ból is kirúgtak). Arról lehet szó összességében, hogy a Marvelnál kapzsivá és mohóvá váltak, a márka túl nagyra nőtt, saját súlya alatt omladozik. Kérdés, meg tudnak-e újulni, pláne úgy, hogy évekre előre tele vannak készülő produkciókkal és tervekkel. De persze nem az ő jövőjükért (na meg a Disney további terjeszkedéséért és gazdagodásáért) érdemes szurkolni, hanem egy új hollywoodi reneszánsznak, amely visszahozná azokat a filmeket a mozikba a streamingszolgáltatóktól, amikben nem maskarás szuperhősök ütlegelik egymást. Ilyen reneszánszra volt már példa, például a hatvanas-hetvenes években, amikor a tévék büszke új tulajdonosai és a hippi fiatalok remekül megvoltak a méregdrága és régimódi szuperprodukciók nélkül, és a tehetségesebb alkotók (amilyen például Scorsese volt) az európai művészfilm innovációival újították meg az amerikai filmipart.

2023 legfontosabb filmes tendenciája a Marvel válsága, de nem csak kárörömre lehet okunk az év filmtermését látva. Olyan alkotók jelentkeztek, mint Christopher Nolan, Martin Scorsese és Ridley Scott: utóbbitól a Napóleon ugyan csak egy vizuális látványosság, de az Oppenheimer és Megfojtott virágok már az év legjobb és legambiciózusabb alkotásai. Az Oppenheimer életrajzi film létére közel egymilliárd dolláros bevételt ért el, pedig egyszerre indult a mozikban a Barbie-val, ami közel másfél milliárdos kasszával az év legnagyobb sikere volt a pénztáraknál. Az évet tehát nagy meglepetésre az Oppenheimer és a Barbie nyerték, nem pedig egy Marvel-film. Cannes-ban egy remek film vitte el az Arany Pálmát, az Egy zuhanás anatómiája című tárgyalótermi dráma, ami a francia közönségnél is nagy sikert aratott. A szuperhőstúltengés hozama lehet akár az is, hogy felértékelődik a fantáziával szemben a realitás, és a jó filmek visszatérhetnek a képernyőkről a nagy vászonra, ahová valók. 

Borítókép: Brie Larson és Iman Vellani (Fotó: AFP)