A Marvelek rosszabb bevétellel nyitott, mint az Örökkévalók, pedig akkoriban volt rá egy kis esélyed, hogy ha elmész a moziba, akkor meghalsz
– írta egy szellemes kommentelő a pandémiára utalva. Valóban, a Marvelek alig kétszázmillió dolláros bevételével kevesebb pénzt hozott, mint amennyibe került, pedig a kétszeresénél is több kellett volna a tiszta haszonhoz, hiszen a bevétel fele a moziké. A csalódás nem érhette váratlanul a stúdiót birtokló Disney-t, hiszen idén A Hangya és a Darázs: Kvantumánia (igen, ilyen címeik vannak) sem érte el a félmilliárdos bevételt, míg a korábbi részek a büdzséjük többszörösét keresték meg, aminek köszönhetően a Marvel mozifilmes univerzuma (MCU) több mint harmincmilliárd dollárt kasszírozott eddig harminchárom filmmel.
Fáradó félistenek
A MCU története a kétezres évek közepén kezdődött: a Marvel addig alig látott pénzt a hollywoodi stúdiók által készített, általában rosszul sikerült filmváltozatokból, ezt elégelte meg Avi Arad és Kevin Feige, akik a saját gyártás mellett azt is kitalálták, hogy univerzumot (közös és következetes fantáziavilágot) építenek azon hőseik közé, akiknek a jogait éppen birtokolták vagy vissza tudták szerezni. A 2008-as Vasember volt az első filmjük, amelyet több eredettörténet (Amerika Kapitány, Thor, Hulk, majd Dr. Strange, Hangya, Pókember) követett, hőseiket pedig végül közös, sokszereplős filmekbe boronálták össze, és kovácsolták csapattá (Bosszúállók). Ha úgy vesszük, ezek voltak a tökéletes hollywoodi stúdiófilmek, mivel itt már tényleg semmi szerepe nem volt egy-egy rendező személyes látásmódjának, igazából teljesen mindegy volt, ki melyik hős filmjét vagy annak melyik folytatását rendezi. A képregények héroszain mint modern kori népi hősökön nevelkedett (többségében amerikai) rajongók elégedettek voltak, sőt a kritikusok és a nagyközönség is, és valóban, a Vasember még friss volt és vagány (különösen a rossz emlékű korábbi szuperhősös filmekhez képest), volt benne fiatalos humor, önirónia és persze a megfelelő sztárok kiválasztására is jól odafigyeltek. Tanultak Christopher Nolan realisztikus és részletgazdag Batman-filmjeiből is, amelyekből még az is kiderült, hogyan állítja össze a kosztümjét a címszereplő. Mindenki a Marvel sikereire vágyott ekkoriban Hollywoodban: közös univerzumba rendezték a rivális DC képregénykiadó hőseit is, de még a Universal stúdió klasszikus horrormonstrumaival (Drakula, Frankenstein, vérfarkasok, múmiák) is ezt tervezték, az amerikai színészek közül pedig rengetegen vágytak egy-egy szuperhős szerepébe. Dőlt a pénz, a rekorder a 2019-es Bosszúállók: Végjáték volt, ami négyszázmillióból 2,8 milliárdot csinált. Nagyjából egyébként eddig a részig tudta a stúdió emelni a téteket: az előző epizódban, a Bosszúállók: Végtelen háborúban az egytucatnyi külön filmben bemutatott szuperhőst alaposan megtizedelte a széria főellensége, Thanos, ezt a Trónok harcából ismerős mészárlást próbálták a túlélők némi időutazással meg nem történtté tenni.
Érzésem szerint innen indult a lejtmenet, legalábbis mintha ez lett volna a csúcs, ahonnan minden nyitottságom ellenére a maradék érdeklődésem is elveszett a folytatások iránt. Behozták a párhuzamos univerzumok tematikáját, hogy legyen még hova továbbszőni a történetet, nyújtani a rétestésztát. Mint azt a jobboldali kritikusaik is szóvá tették, újonnan bevezetett karaktereik korunk képmutató nagyvállalati kívánalmainak megfelelően kínosan sokfélék, a Marvelek például három nőről szól, akik közül kettő színes bőrű. És az időközben a Disney által felvásárolt Marvel a tévét és a streaminget is elárasztotta sorozatokkal. Már addig is kihívás volt megnézni az összes eredettörténetet és azok folytatásait ahhoz, hogy a néző értse a fejleményeket, de a sorozatok megjelenésével már a rajongók is arra panaszkodtak, hogy mintha házi feladat lenne kipipálni ezt a rengeteg tartalmat. Ma már nem csak mozifilmek, de mozifilmek és sorozatok épülnek egymásra: nem mintha ezek az egyszerű történetek ne lennének érthetők az előzmények ismerete nélkül, de mégis frusztráló, hogy azt érezzük, lemaradunk a bennfentes poénokról, csak mert nem néztük meg azt a rengeteg évadot. És persze pont erre megy ki a játék, a függőség kikényszerítése a lényeg: hogy meg kelljen nézni mindent, mert az mind bevétel. Míg a mozifilmekkel még hellyel-közzel lehetett tartani a lépést, a sorozatokkal már nehéz.
A mennyiség mellett a minőség is problémává vált. Ez persze nagyrészt szubjektív, egyéni ízlés kérdése, de úgy vélem, ahogy a Marvelnél elkényelmesedtek a gigantikus sikereket látva, egyre kevésbé teszik bele a kemény munkát az újabb filmekbe. A Vasember idején még bizonyítani kellett, Hollywood összes dramaturgiai tudására szükség volt, de azóta a képregényekből szalajtott szuperhősök meghódították a fősodort, mára egyet jelentenek a hollywoodi filmművészettel, nem kellett többé kompenzálni azt, hogy alapvetően felnőttmesekönyveket visznek filmre. És míg az eredettörténetek alkalmával a nézőnek csak egy-egy különleges karaktert kellett megszoknia, addig a szuperhősök szép lassan benépesítették a saját világukat, és a legújabb Marvel-filmek már tobzódnak a képregényekből származó mitológia irreális fantazmagóriáiban. Ami a képregényeket illeti, ezt a műfajt sokáig egyöntetűen alábecsülték, ma a popkultúra rajongói pedig a ló másik oldalára átesve már egy miriád klasszikust felvonultató ágazatról beszélnek, miközben azért a legtöbb képregény nélkül nyugodtan lehet teljes életet élni. Megkockáztatom, nem véletlen talán, hogy a minden idők legjobb képregényének okkal tartott Watchmen igazából azért jelentős, mert szembemegy a műfaj minden amerikai ostobaságával. (Ebben a kiábrándult, mítoszromboló történetben a Bosszúállók-szerű, héroszokból álló gárda tagjai különféle komplexusokkal terhelt, gyarló emberek, Alan Moore pedig komolyan eljátszadozott a gondolattal, hogyan reagálna a világ például egy Superman-szerű félisten felbukkanására.) Persze a képregény vizuálisan izgalmas, és olcsósága miatt nagy alkotói szabadságot garantáló műfaja valóban remek történeteknek adhatna teret – éppúgy, mint a hollywoodi filmkészítés –, csak épp valahogy mégis ritkán látjuk ezeket a remek történeteket.
