– Február 13-án született. Szereti a tizenhármas számot?
– Egyáltalán nem foglalkozom vele. Hallottam a számmal kapcsolatos hagyományról, de nem törődtem vele sosem. A születésnapommal sem foglalkoztam igazán. Tizenhat éves koromban elkerültem otthonról, tizennyolc évesen a saját lábamra álltam. A gyerekkori születésnapjaimat is a nagymamám aranyozta be. Szüleim keveset voltak otthon, a nagymamám bombázott süteményekkel, amit nagyon szerettem. Ahogy a sütőben megéreztem az illatát, már végem volt. A kolbász iránti olthatatlan szenvedélyem is megvolt már akkor, így a nagymamám ellátott mindenféle finomsággal, ami majdnem a bélpoklossághoz vezetett.
Hobo legkedvesebb meséje
– Mit szeretett a főztjében legjobban?
– Olyan krumplis tésztákat főzött, aminek az alját egy kicsit odaégette. Ezt villával a lábasból kapartam ki, amikor nem látta. Ez volt a kedvencem. A feleségem is nagyon finoman készíti, többször rajtakapott, amikor éjszaka megjöttem vidékről, és a lábasból ettem. Nem értette, miért nem ülök le, de ez így az igazi.
– Sokat jelentett önnek a nagymamája?
– Nagyon. Egyszerű emberek voltak a nagyszüleim, vidékről költöztek fel Budapestre. Nagymamámnak és édesanyámnak is megmaradt az az egyszerű, tiszta, vidéki szellemisége. Volt egy mese, amit mindig kértem, hogy mondja el a nagymamám. Így szólt: A róka odasettenkedett a királykisasszony kertjéhez, ahol pávák sétálgattak fel-alá. Be akart bújni a kerítés alatt, de arra jött a medve, és a farkánál fogva visszahúzta, közben a rókának leszakadt a feje. Ez nem volt baj, mert a róka a hóna alá kapta a fejét, és elszaladt vele. Ettől végem volt, annyira nevettem. Mindig ezt kellett mesélnie, pedig mondta, hogy tudna például a vasorrú bábáról is, de nekem ez kellett.
– Ez a mese is ihlette a Vadászat lemez megszületését?
– Nem, ez egy sokkal szomorúbb történet. Az apám nagy vadász volt, vezető elvtárs, és elvitt a vadászatra, ahol távcsöves puskával ötven méterről lőtték le a vadakat. Az első vadászaton, amin részt kellett vennem, kiterítették a vadat, belemártották a tölgyfaágat a szarvas vérébe, és azzal verték a fenekemet. Ez volt a vadásszá avatás szertartása. Zokogtam, hogy a szerencsétlen állatnak a vérével vernek. Azt hitték, mennyire meg vagyok hatódva, hogy vadász lehetek, pedig pont fordítva volt. Ha valami a Vadászat album mondanivalójához köt, akkor ez. Nem beszélve a világban folyó dolgokról.
– Nehéz lehetett ezt gyerekként elviselni. A Hobo nevet egyébként hogyan kapta?
– Már általános iskolás koromban is többször megszöktem otthonról, a legjobb barátomhoz menekültem, akik mindig befogadtak. Ezért azt a bélyeget sütötték rám, hogy csavargó vagyok.
Kétféle csavargó van, az egyik, aki elindul, hogy megismerje a világot, a másik, akinek menekülnie kell. Nekem menekülnöm kellett. Középiskolás koromban elolvastam Jack London egyik művét, amelyben szó van a hobók hadseregéről. Több ezer hobó, amerikai vándormunkás indul északról délre, hogy ott húzzák ki a telet. Ez a történet nagyon tetszett. Ekkoriban komolyan kosárlabdáztam, és a társaimnak elmeséltem, amit olvastam. Ők ragasztották rám a Hobo nevet.
– Talán a hobó mentalitás miatt szereti Jim Morrisont, a Rolling Stonest vagy Bob Dylant?
– Nem, a zene miatt szeretem őket. Érteni nem is értettem eleinte a szövegeket, mert mi csak oroszul tanultunk, a zene fogott meg. 1964-ben, amikor katona voltam, akkor ért el engem először A kis vörös kakas című Rolling Stones-dal, ami eredetileg egy néger blues. Az 1960-as évek második felében megjelent egy amerikai kutató tanulmánya az újvidéki Új Symposion irodalmi folyóiratban a rockzene szövegeiről. Ebben lefordították Mick Jagger, Bob Dylan, John Lennon szövegeit, és ekkor jöttem rá, hogy miről is szólnak a dalok, amiknek a zenéjéért meg voltam őrülve. Ez vezetett ahhoz, hogy elkezdtem szöveget írni.
– József Attila versei mikor érintették meg?
– Amíg nem volt zene, addig állandóan olvastam. Voltak olyan alapművek, mint József Attila költeményei vagy a Svejk című könyv, ami a hatalom, a rendőrség, a katonaság, az egyház, az állami hierarchia, a császárság és kispolgárság tökéletes kifigurázásáról szól az Osztrák–Magyar Monarchiában. Zseniális mű.
A hatalomnak ez a fajta kigúnyolása megragadott, mert ekkor már elkerültem otthonról, és amit onnan kellett volna hozni, azt tagadtam. Ez nagyon kevés, mert ahhoz, hogy az ember legyen valaki, kevés a tagadás. Csak azt tudtam, mi nem akarok lenni, örültem, hogy megszabadultam ettől az otthoni háttértől. Akkoriban József Attila jelentette a kapaszkodót nekem, de nem mint költő, hanem mint egy bajba jutott ember üzenete egy másik bajba jutott emberhez. Nem beszélve a versek minőségéről, mély gondolatairól, a tanításokról, de ezt mindenki ismeri.
– Mivel foglalkozott ebben az időszakban?
– Jött a zene, és belevetettem magam. Nem tanultam soha zenét, nem értettem semmihez a kosárlabdán kívül. Vegyésztechnikusként kezdtem el dolgozni az Egyesült Izzóban, aztán behívtak Mezőtúrra sorkatonának. 1965-ben kezdtem az egyetemet magyar–történelem szakon, de kirúgtak. Volt egy rövid időszak, amikor a Kex nevű zenekarban énekeltem és írtam nekik dalokat, köztük a Csillagok, ne ragyogjatok címűt. Volt egy zenekarom, amellyel csak Rolling Stones-számokat játszottunk, de négy előadást ért meg. Aztán hosszú időre eltemettem magamban a zenélést, elvégeztem levelező tagozaton az egyetemet, családom lett, és gimnáziumban tanítottam. Novellákat is írtam ebben az időben, amelyek nagy visszhangot kaptak. A Kortársban és a Mozgó Világban jelentek meg. Mindenki azt hitte, hogy író leszek, de én nem akartam, szerettem tanítani.
– A Hobo Blues Band hogy alakult meg?
1976-ban elmentem Zágrábba, ott játszott a Rolling Stones. Ekkor határoztam el, hogy csinálok egy szerelemzenekart, ez lett a Hobo Blues Band.
Egy darabig párhuzamosan zenéltem és tanítottam, de a Hobo Blues Bandnek akkora sikere lett, hogy választanom kellett. A ripacs legyőzte bennem a tanárt, azóta ezt csinálom.
– A bohóc szerep mindig visszatér az életében. Miért?
– Alsó tagozatos voltam, amikor anyukám elvitt a Fővárosi Nagycirkuszba. Volt itt egy Csinn-bumm cirkusz, akik vasárnap délelőttönként léptek fel. Pethes Sándor, Keleti László, Rátonyi Róbert és Bilicsi Tivadar szerepeltek benne, zseniálisak voltak. Volt egy Szamóca nevű bohóc, akit Keleti László alakított, és hatalmas szamócák voltak a ruháján. Amikor vége lett az előadásnak, labdákat dobáltak ki a közönségnek. Szamóca arra jött, ahol mi ültünk, meglendítette a labdát, és egy pillanatig a mennyországban éreztem magam, hogy nekem fogja dobni. De a mellettem ülő néninek dobta, és köszönt neki, hogy „Csókolom, Slezsákné!”. Miután visszadobta a labdát, büszkén odavetette nekünk a nő: „Én vagyok a házmestere!” Innentől kezdve bohóc akartam lenni. Az első intőmet harmadikos koromban kaptam egy bohóckodásért, 1953-ban, amikor kórusban énekeltük: „Mi a szar, mi a szar, mi a szaracénok serege vagyunk.” Nem mondom tovább. Nagyok elől, kicsik hátul, mentünk és énekeltünk. Mivel mindig én voltam a legnagyobb, én mentem elöl, és átszellemülten ordítottam a dalt. Igazgatói intőt kaptam, behívták anyukámat. Azt mondták neki: „Földesné elvtársnő, a maga fia a szocialista pedagógia csődje.” A művészi pályafutásom, a bohócság ekkor kezdődött. Amikor a Szabó Ervin Könyvtárban dolgoztam, ott alakítottuk meg a Rum pum pumm bohócegyüttest. A munkatársaim voltak a bohóctársaim, én voltam a Létra, mert ilyen magas vagyok. Jártunk árvaházakba, nevelőintézetekbe, könyvtárakba.
– Ma is magára veszi olykor ezt a szerepet.
Egy ilyen úgymond sztár pozícióban egyetlen lehetőség van, hogy ne hülyüljön meg az ember, ha nem veszi komolyan magát. Ez nekem elég jól ment mindig, mert ma is azt szeretem, ha az utcán vagyok, beszélgetek az emberekkel. A koldusok is ismernek, börtönökben és templomokban is szoktam játszani. Amikor a Hobo Blues Bandbe bekerült Deák Bill Gyula, mindig azt mondta, ő a király. Akkor döntöttem úgy, hogy én pedig az udvari bolond leszek. A pimaszság és a humor nagyon fontos, ne csak érzelmes és vad legyen az ember.
– Egyfajta ösztönösség jellemzi előadásait. Az életét is?
– Ha valami miatt végig tudtam csinálni ezt a több mint ötven évet, az az volt, hogy mindig azzal foglalkoztam, amit csinálok, nem pedig saját magammal. Mindig több ötletem volt, mint amit időben meg tudtam valósítani. Most is írok egy könyvet, készítek egy lemezt, rengeteg fellépésem van.
Ösztönös ember vagyok, ennek ellenére tudtam együtt játszani olyan emberekkel, akik nagyszerű muzsikusok voltak, de emberileg gyengék. Ezek konfliktusokhoz és elválásokhoz vezettek. Nekem nem nulla az emberismeretem, hanem mínusz. Minden jó szónak bedőltem mindig, rengetegen félrevezettek. Az a legrosszabb, amikor vissza kellene ütni, mert nem ütök vissza soha. A gyűlölködésbe sem megyek bele. A Térdig a szarban, fülig a szeretetben könyvem címében is benne van: a szeretet sokkal nagyobb, mint a gyűlölet.
Borítókép: A Mesél az erdő a Papp László Budapest Sportarénában (Fotó: Mirkó István)
